Az első gyermekemet hat nappal terminus után szültem lassan 12 évvel ezelőtt. Hajnali 3.17-kor kimentem a szokásos hajnali pisi járatra, majd visszafeküdtem a férjem mellé. Picivel később hirtelen azt éreztem, hogy valami vízszerű távozik, kisebb mennyiségben. Erre megmozdultam, hogy kimenjek újra a fürdőbe és újra jött a víz. Kiugrottam az ágyból és felébresztettem a férjem, hogy na végre itt már történik valami. Ezután beszálltam a kádba és megvártam, hogy kifolyjon, ami ki szeretne.

Egy jó negyed óra múlva felhívtam az orvosomat, elnézést kértem a korai zavarásért, és elmeséltem, hogy mi történt. Azt mondta - persze nem is számítottam másra - hogy készülődjünk kényelmesen össze és menjünk be a kórházba, ott majd találkozunk. Így elindultunk a kórházba, ami autóval nagyjából 15 perc távolságra van tőlünk. A betegfelvételnél felvették az adatokat és felmentünk a szülészetre.

A protokoll itt is az volt, hogy az ügyeletes megvizsgál és utána hívják fel a fogadott orvost, hogy mi a helyzet. A vizsgálat előtt a nálam pár évvel idősebb 35 körüli orvos felvette az adataimat, kórelőzményeket, stb. Eléggé szűkszavú, morc fazon volt, nehezen lehetett érteni, mert motyogott a gépnek.

Talán feltettek nst-re is, de ekkor még csak enyhe mensigörcs szerű összehúzódásaim voltak, majd megvizsgált az orvos, ami az egész szülés legrosszabb élménye volt. Amikor leszálltam a székből, akkor vér folyt a lábamon. A vizsgálat után elhelyezkedtünk az egyik szülőszobában, és kimentünk a folyosóra sétálni.

Hét óra körül megérkezett a saját orvosom is. Nagyjából két ujjnyira voltam kitágulva az ügyeletes orvos szerint. A orvosom megkérdezte, hogy vannak-e már fájásaim, amire már igennel tudtam felelni. A következő kérdés az volt, hogy milyen sűrűn? Bevallottam, hogy bizony teljesen elfelejtettem, hogy mérni kellene és eddig nem is mondta ott senki. Ő is megvizsgált, bemutatott a szülésznőnek, aki kísérni fogja a szülést.

Minden felmerülő kérdésemre válaszoltak és sétálásra bíztattak. Valamikor ezután megkaptam a beöntést is.

Épp a mosdóban töltöttem az időmet, amikor a szomszédos szülőszobában harmadik gyermekével vajúdó asszony eszement sikoltozásban tört ki. Azt hittem, hogy ott ájulok el a wc-ben ijedtemben.

Amikor kijöttem, letusoltam, a férjem segített. Visszaérve a szülőszobámba kérdeztem a nővérkét, hogy ez tènyleg ilyen-e (a sikoltozásra utalva). Erre kedvesen rám mosolygott, és azt mondta, hogy biztos benne, hogy én nem így fogom. (Komplikációmentes volt a "szomszédasszony", csak épp nem fogta vissza magát.)

A fájásaim szépen lassan rendszereződtek, sűrűbbek és hosszabbak lettek. Fél 11 körül az orvosom burkot repesztett, és kiderült, hogy a magzatvíz mekóniumos volt. A hajnali magzatvíz szivárgás (oh itt megjegyezném, hogy az ügyeletes doki teljes mértékben kétségbe vonta, hogy bármilyen magzatvíz folyt volna belőlem - gondolom még nem volt elég ideje a pályán, hogy a felső burokrepedésről hallott volna) óta már több, mint hat óra eltelt, így bekötöttek egy antibiotikumos infúziót. Az szépen lecsorgott, a fájások pedig szépen tovább sűrűsödtek és erősödtek.

Néha bejött a szülesznőm megvizsgálni (évekkel később esett le, hogy kézzel tágított és nem véletlenül a fájások alatt vizsgált). Az orvosom 20 percig a burokrepesztés után a szülőszoba közvetlen közelèben maradt. Nagyon tapintatosan ott volt a közelben végig, de a vajúdásban nem zavart. Ha hívtuk, jött.

Akkor nekem a félig ülő pozíció esett a legjobban. A férjemmel egy ideig jót poénkodtunk, de ahogy beértünk a húzósabb szakaszba, inkább már nem beszélgettem. Segített a fájások alatt a levegővétel irányításában, ha kellett inni adott, ha csokit kértem, akkor azt. Én előtte azt hittem, hogy majd a kedvenc együttesem zenéjére fogok vajúdni, de az akkor eszembe sem jutott.

13 óra körül már nagyon elegem volt és közöltem mindenkivel, hogy én ezt itt befejeztem és akkor most hazamennék. Már szinte teljesen eltűnt a méhszáj, így kaptam egy injekciót, izomlazító félét egy kis fájdalomcsillapítóval keverve. Azt mondták, kb 3/4 óra és meg is lesz a baba. Ez volt 13.15kor. 13.25 körül éreztem a székelési ingert, szóltunk a szülésznőnek, aki mondta, hogy bizony ez már a finish. Benézett a dokim is egy pillanatra, majd kiment, ami teljesen meglepett és mondtam neki, hogy ne menjen sehova.

Persze gyorsan vissza is jött (a harmadiknál jöttem rá, hogy ilyenkor mindig kimegy egy percre). Elmondták, hogyan tartsam a lábam, csukjam be a szemem, amikor érzem, hogy nyomnom kell és hová irányítsam a nyomást.

Az első nyomás nem sikerült jól, de utána ráéreztem és körülbelül öt nyomás után kibújt a babó.

Le kellett szívni kétszer is a váladékot, de utána felsírt. Eléggé lila volt szegénykém, így csak rövid időre tették a pocakomra és már vitték is. (Az is később állt csak össze, hogy egyáltalán nem szokványos, hogy sípol a szoba felett a jelző és rohan a gyerekorvos és a csecsemős.) A nagy boldogságban, hogy megszületett a kisbabám, fel sem fogtam, hogy nem biztos, hogy minden kerek. A férjem a babával tartott, az orvosom pedig pár öltéssel összevarrta a vágást (36os fejkörfogat és 3960 kg volt a leányzó). A férjem kis idő múlva visszatért és mondta, hogy egy kicsit melegedőbe teszik a babót és orrpipán keresztül kap egy kis oxigént. Így a két óra megfigyelést a férjemmel kettesben töltöttük a szülőszobán. Mielőtt megkaptam az ágyam az osztályon, a csecsemősöknél a kezembe adták a babámat, aki rögtön figyelt a hangomra. Este hétkor ki is került hozzám a szobába és 72 óra után hazamehettünk.


 

Hope