Két lányommal kerestük a saját házunkat, évekig. Hármasban voltunk és albérletről albérletre jártuk a helyeket, ami már nagyon nehéz ügy volt. Egy kicsi gyereknek sem jó az állandó változás, de saját lakást reményem sem volt vásárolni.

Nagyon sokat kerestem, egyre távolodtam Budapesttől, ahol éltünk, az árak vittek egyre messzebb, de még a világ vége felé is csak nagyon drága házakat találtam. Bár valamivel jobb volt a helyzet, mint Magyarország középpontja felé. A világ vége tehát nekünk volt kijelölve, de nem találtuk. Pedig nekem elmesélték, hogy hol van. Az akkori albérletünkben szomszédunk volt Judit néni, aki pontosan tudta. Meggyőződése volt, hogy világnak a vége helyrajzilag Fokvárosban található. Judit néni nagyon vágyott arra, hogy még egyszer életében eljusson oda. Zavarta, hogy nem tudja technikailag beazonosítani a világunk végét. Onnan szerette volna lelógatni fehér, karfiolszerű, papucsos lábacskáit. Idős kutyájával és két rendkívül nyomasztó macskával élt hatalmas, földszinti lakásában és mindig mindent látott, ami a házban történik. De nála sem volt rendben a világ, hiszen elit kerületű lakásából egyenesen annak végére vágyott. Nem sokkal később hirtelen meghalt. Az idős kutya már két napja ugatott, de mi nagyvárosi (és nem fokvárosi) módon félrenéztünk. Pontosabban meggyőztem magam, hogy nem az történik. Mert be voltam szarva. Nem akartam én rátalálni, belökni az ajtót, felhívni zokogó rokonait. Tévedtem. Megtehettem volna. Mert két nap múlva zokogó rokonai törték rá az ablakot és ő máris szabad volt, végre elrepülhetett Cape Town felé. 

Te jó ég! De hát miért a világ végéről beszélek, amikor a házvásárlásról kellene! Szóval kerestünk egy bármilyen pici házat, bármilyen rettenetes fekvésű telket, bármit, ahol minden a miénk lehet. Igen, ez mozgatott minket, ez a „miénk” dolog. Hogy ha akarjuk, telepingálhassuk szívekkel a nappali falát, mert a miénk. Tarthassunk egy zsiráfot is az ágy mellett, mert a miénk. Satöbbi. Biztos érti, akinek van miénkje, és főleg az érti, akinek még nincs. A miénk jó dolog, itt, Magyarországban főleg divat. Miénkező nemzet vagyunk. De ez a vágy esetünkben nagyon nehéz ügynek bizonyult. A keresgélős évek súlyos évtizedeknek tűntek, egyre csak reménytelenebb volt minden. Akárhányszor találtam egy jónak tűnő házikót vagy telket, beütött a ménkű. Például kiderült, hogy a leendő szomszédunk bolond, vagy hogy a romantikus kisház esőben megközelíthetetlen, statikailag életveszélyes, nem bővíthető, nem kaphat lakóingatlan besorolást, minden, amit csak el lehet képzelni.

Pedig én igyekeztem és meg kell mondanom, hogy ez a bizonyos trabantos elmélet is nagyon igaz. Hogy az ember mindenféle marhaságról képes meggyőzni magát, mert muszáj valamiben hinni.  Tézis: a Trabant a legjobb autó, sokkal rosszabb nála a Mercédesz, mert az sokat fogyaszt. Ha megvettél egy trabit, és másnap már olcsóbb a merci, akkor is ragaszkodni fogsz a döntésedhez. Egyezned kell fejben a szíveddel. Ezt a fontos kötöttséget néha csak a szerelem írja felül, gondolom. Szeretem őt, anyám, pedig tudom, hogy egy marha. Ugye? Hétköznapi történet. Na, de a szerelem nem egy vásárlás. Nem trabi. És nem egy házkeresés, ahol ki van számolva minden. A lakhatás komoly kérdés, a szerelem elmúlik, de a CSOK-hitel minimum tíz évre köt.

Éltünk hevesen és ment a házkeresés, telekkeresés százféle változatban. És mindig a legjobb telket és házat találtuk meg, ez nem volt kérdés. Aztán azonnal jött a ménkű és kész, megint várakozós hetekbe fordultunk, amíg meg nem találtuk az új legtökéletesebb helyet.
A Dunakanyar mindig is tetszett. Romantikusnak éreztem, mert laktam a Duna mellett két évig és megszoktam a kővel dobálózást, a folyónak szóló kívánságok elsuttogását, a sültkrumpli olajos illatát, a vízzel való képzelt barátságot. Még kacsázni is tudtam, úgy gondoltam tehát, hogy nekem bizony a Duna mellett kell lennem. Bejártuk Nagymarost, Kismarost, Börzsönyligetet, Verőcét. Keresztül-kasul elemeztem, hol lehetne legalább egy üres telket megcsípni. Hát iszonyú árak voltak már akkor is. Nagymaroson egyszer majdnem sikerrel jártunk, mert fent a hegyen adódott egy négy és félmilliós ház, úgy, hogy a képek szerint még valamennyire állt is. Ott csak az volt a ménkű odaérkezésünkkor, hogy már a házat sem találtuk meg, annyira benőtte az elfeledettség gaza. Még a szomszédok sem tudták, hol lehet a ház és létezik-e egyáltalán ilyen cím. Kész téboly volt két gyerekkel, gurulós táskában hurcibált játékmackókkal csalinkázni a horrorfilmszerű dzsungeles hegyoldalban, fényes nappal tök sötétben és keresni egy házat, ami furcsán nincs is ott. Nem jött össze. Régi volt a hirdetés, vagy időviharba kerültünk, sosem fogom megtudni. Ménkű.

Sokkal később és már lélekben elfogyva találtam egy faházat Börzsönyligeten. Egész évben lakható, még két külön szoba is fellelhető benne, nyugodt környezet, ha madárcsicsergésre vágyik… Arra vágytam. Felmentünk megnézni, a szokásos különítménnyel. Gyerekek, mackók, táskák. A 998 köbcentis Toyotám alig tudott odáig felvergődni, de nyomtam neki, mint a barom, elkapott a gépszíj, hogy itt most aztán sikerülnie kell, nem lesz semmiféle ménkű. Azt már odafelé nem akartam elképzelni, hogy lehet majd onnan fentről iskolába, óvodába eljutni nap mint nap, ha mondjuk esik az eső, netán hó érkezik. Ezekre legyintettem. Mert miért kellene mindig fordítva nekiállni a dolgoknak?

A miért nemek helyett egy nagy igen voltam. Akkora, hogy feltoltam oda az autót is, és ezúttal még a ház is megvolt, létezett, ott állt az erdő szélén, két szomszédos birtokkal és azon kívül sehol senki. Kinyitottuk a házat, benézegettünk mindenhova. Emeletes ágyak, egy zuhanyzó, amiben éppen annyi hely adódott, hogy beálljon oda egy felnőtt és a szükséges térbeli elmozdulások nélkül valahogy megmosakodjon. Meredten állva, mint egy nyírfa. Csak csurgatva magáról a vizet, szigorúan fentről lefelé. Nem baj, mit kell tornázni zuhanyzás közben, igaz? Legalább is víz volt. Sok korábbi tökéletes házunkban még az sem. Még fával is fűthető volt, és csodálatosan büdös. Ecetszag, zárt ablakok nehéz levegője és a kifeküdt ágymatracok illata keringett benne. Imádtam. Már írtam a szerződést és fogalmazványt gépeltem fejben arról, hogy kedves börzsönyligetiek! Mi újak vagyunk itt, de szeretnénk alkalmazkodni…

Amikor is észrevettünk egy lovat. A szomszéd telken volt a ló, de szabadon járt, egészen a mi kerítésünkig is eljött, kíváncsi volt. Ha ló van, biztosan emberek is vannak a házban, nosza, kérdezzük meg őket, milyen itt az élet! A nyitott kerítéskapunál ácsorogva hiába vártuk, hogy valaki kijöjjön. Nem jöttek ki. Besétáltunk. Bekopogtunk. Egy szürke színű asszony nyitott ajtót, karjában csecsemővel. Mondtam, hogy jó napot kívánunk, és hogy ne haragudjon, hogy zavarjuk…de ezt már végig nem tudtam elmondani, megjelent mögötte a háziúr, a férj, a fő, és elkezdett velünk ordítani, hogy takarodjunk ki a telkéről, és hogy képzeljük, hogy mi csak úgy oda besétáltunk. Én két gyerek kezét fogva kiabáltam vissza, hogy mi aztán tényleg vérengző sorozatgyilkosok vagyunk, úgy teszünk, mint akik házat akarnak vásárolni, de igazából családokat szoktunk lemészárolni és megenni őket, nyersen, nagy szemű babbal.

Nem volt vevő a visszaordítozásomra, egyre agresszívebb lett és kioktatott, hogy kintről kellett volna halóznunk meg van itt valakiznünk, nem begyalogolni a telkükre. Ment a vita, kiabáltak, én próbáltam magyarázni és nem hittem el a helyzetet sem, amiben vagyunk. A gyerekek sírtak, megijedtek. Ezek után a férfi egyszer csak stílust váltott és megkérdezte, hogy akkor hogy döntök, megveszem-e a faházat. Ezt már kifejezetten higgadt hangon tette. Kemény ügy az, ha valaki nem szeretne szomszédokat, tiszta volt a képlet, ő nem szeretne. Csak azt is végigpörgettem magamban gyorsan, hogy ha makacs módon mégis odaköltözünk, meddig menne el, mire lenne képes. Mondtam neki, hogy nem, nem vesszük meg a házat, mert előtte tájékozódtunk a szomszédoktól (szomszédokról) és ez nem a mi helyünk. Szomorúan legurultunk a kisautóval a hegyről, ki Börzsönyligetről és kilencvennel hazacsorogtunk Budapestre. A ménkű ember képében a legrosszabb. Az egyik gyerekem azóta is emlegeti, úgy nevezi a börzsönyligeti embert, hogy a gazda. Sokszor megkérdezi még ma is, évekkel később, hogy az a gazda miért kiabált ennyire.

Tisztán emlékszem én is az érzésre. Akkor és ott úgy gondoltam, mégiscsak Fokváros lehet a legjobb hely, Juditnak igaza volt. Egyszer tényleg elmegyek oda.

A világvégéről bedobok egy követ az ottani kedvenc Dunámba.  

Melani