Újabb három hét szorgos méricskélés telt el. No, nem a súlyomat mérem, ez végre nem fogyókúra. Sőt, ha teherbe esnék, a somlói galuskákat sem kellene mérnem, de ehhez még egy kicsit dolgozni kell. Ovulálni. Azt a bűvös tizennegyedik napot eltalálni.

Mindenfélét összeolvasok és ha minden jól megy, akkor is csak körülbelül 30-40% esélye van ilyenkor a teherbeesésnek. Még ha a pár mindent el is követ a jó ügy érdekében, akkor is. No, hát, akkor ez a félig tele vagy félig üres klasszik, hiszen úgy is érezhetem, majdnem biztos a győzelem.

A nőgyógyász kedves és bátorító dolgokat mond, de valahogy úgy érzem, könnyelműen teszi, mert úgy gondolja, úgysem jutunk el odáig. A barátnőm pedig azt mesélte, hogy ő csupa „időskorú” kismamát ismer meg mostanában és kész boldogság ez a sztori, hogy bele mertem vágni. Neki van igaza. Kész a boldogság.

Szintén a barátnőm tanácsolta, hogy ne görcsöljek rá, engedjem el azt egész ovulációs őrületet, ne méricskéljek semmit és majd a természet utat tör, ha akar. Emlékeztek a dinós filmre? Abban mondja a rocksztár tudós manus, hogy a természet utat tör. Mint egy T-Rex, olyan erősnek érzem magam és utat akarok törni, hogy lehessen egy gyönyörű kis bébidinóm, anyának pici egyetlen kis porontya.

Megnéztem pár orvos válaszol videót, az egyikben egyértelműen kijelenti a doktornő, hogy manapság már nincs olyan, hogy valaki túl idős a szüléshez. Halleluja! Helyben vagyunk. Tényleg csak rajtunk múlik. Olyan videót is láttam, ahol kijelentik, hogy az utóbbi évtizedek toxikus környezeti hatásai folytán a férfiak spermaszáma megtizedelődött, illetve hogy a meglévő spermák sem olyan gyorsak már, sokkal ügyetlenebbek. Na, már csak ez hiányzott! Plusz azzal is boldogítottam magam, hogy összehasonlító statisztikákat olvastam arról, hogy miért nehezebb ügy az „igen idős korban” való várandósság, de érthető.  A szervezet már nincs olyan jó karban, állandósult betegségek kísérik, a szív és a vérkeringés kevesebbet bír, mint új korában. Egy baba kihordása pedig extra energiákat kíván az anyától, minden tartalékot mozgósít a test, hogy fittyet hányhasson a statisztikákra.

Az utóbbi évtizedekben a gyermeket vállaló 45 év felettiek aránya tizenötszörösére nőtt, ez az igazi jó hír, ez az én utam.

Érthető okokból a munkálkodásunkról nem tudok (nem volna illendő) részletesen beszámolni, ezt el kell hinni nekem, hogy valóban kerüljük a tétlen estéket. Mondjuk kezd egy kicsit kínos lenni ez a muszáj-szex, de egyelőre el tudjuk viccelni a dolgot.

Kíváncsi vagyok egyébként, hogy egy hosszú évek próbálkozása, sokszor görcsös igyekezete és sikertelensége mekkora kudarcélménnyel bír, hogy tulajdonképpen ilyenkor az együttlétek válnak kudarcossá, abban a tekintetben, hogy nem követi azokat gyermekáldás. Ez az állapot nagyon könnyen a visszájára fordulhat, a korábban csak kívánt és vágyott együttlétek egy módszeres igyekezetté válnak, illetve persze beindul az önhibáztatás és talán a másik hibáztatása is, még akkor is, ha nem mondjuk ki, még akkor is, ha csak álmunkban érezzük így.

Nem egyszerű a helyzet tehát, stabil és a férfi-női viszonyon túl egy erős barátság alapú kapcsolatot is feltételez – mondom ezt úgy, hogy mi még nagyon az elején járunk. De érezhető számomra, hogy ez az állapot hosszú távon nem fenntartható és jó érzéssel nem élhető, úgyhogy gyorsan kell sikerre vinni, amit csak lehet, nehogy egy meglévő alap, a vár maga is összedőljön az ismeretlenért való igyekezetben.
Drukkoljatok!

Zizi