Előbb-utóbb minden gyerek elkezd félni a sötétségtől, vagy lesz olyan korszaka, amikor ez bekövetkezik. Pedig eredendően úgy gondolnánk, a gyerekek, őszinte, tiszta hitükkel semmitől sem félnek. Él bennem egy kép, amikor a felnőttek szerint nagyon ijesztő, csapzott, esetleg vicsorgó, morgó kutyát a kisgyerek simán megölelné. Szóval valahogy a gyerekek ösztönösen szörnyeket szelídítenek, csak ahogy nőnek, valahogy betáplálunk nekik sokféle olyan félelmet, amire aztán már figyelniük kell. Akarva, akaratlan, de ezek a félelmek a világ megismerésével, a felnőttek, kisbarátok interpretációival kerülnek be a gyerek fejecskékbe.
Vannak gyerekek, akiknél már egészen kicsi korban észre lehet venni, hogy a sötétség nyugtalanná, idegessé teszi őket, vannak, akik viszont csak egy bizonyos idő után ismerik fel és vallják be, hogy félnek ebben a helyzetben.
Szülőként pedig ilyenkor törhetjük a fejünket, hogy vajon miért alakult ki ez a félelem és mégis hogyan barátkozzunk meg a rendre beköszöntő éjszakákkal, hogy készítsük elő a lefekvéshez a kicsit, ha már eleve félve fekszik le az ágyába. Ma már a mesék, rajzfilmek, gyerekkönyvek jelentős részében is egy félelmetes és titokzatos dologként ábrázolják a sötétséget. Arról nem is beszélve, ha a gyerekünk már olyan korban és helyzetben van, hogy engedélyezzük neki a számítógépes játékokat. Hány olyan számítógépes játék van, amiben szörnyek rejtőznek az éjszakában, vagy az éj leple alatt kell különféle félelmetes küldetést véghez vinniük?
A gyerekek gondolkodásmódját figyelembe véve, egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, ha fél attól, hogy amit a képernyőn látott, a valóságban is megjelenhet az ágya alatt, ugyanis egy kisgyerek nagyon nehezen tudja szétválasztani a valós történéseket és a virtuális/mese világát egymástól. Számára ez a két réteg még egy és ugyanaz a gondolkodása szerint.
A sötétségtől való félelem, mint pszichés betegség egy valós jelenség, melynek tudományos neve niktofóbia, és sokkal súlyosabb problémákat is kiválthat, mint azt elsőre gondolnánk. Persze erről a fóbiáról akkor beszélünk csak, amennyiben tartósan és bizonyíthatóan fennáll, és ugyanúgy érinthet felnőtteket, mint gyerekeket.
A gyerekek gondolatmenete tulajdonképpen egy bizalmi kérdés. Amit anya, apa vagy a nagyi mond neki, az valid, azokat az információkat ő nem kérdőjelezi meg. Ezért tehát ha rosszalkodására az a válasz, hogy szólunk a mumusnak, vagy hogy elviszi a cumit a betörő, akkor ez számára teljes megerősítéssel bír abban, hogy ezek a szörnyek, rá leselkedő veszélyek valósak és bármikor megjelenhetnek.
Ezek a gyermeki félelmek mind valamilyen „váratlantól” való félelemből erednek. Nem meri kinyitni a szemét az ágyában, mert biztos ott van már a mumus a szoba közepén, nem meri lekapcsolni a villanyt, mert akkor előugrik a fekete ember a szekrényből, satöbbi.
Ez azért már sok mindent megmagyaráz. Mi, felnőttek is tartunk az ismeretlentől, és félünk, hogy valami váratlan rossz dolog érhet bennünket. Ezeket a felnőtt szinten érthető és elképzelhető, akár valós félelmeket hasonlítsuk össze a gyermeki szinten átélhető félelmekkel, az eredetük ugyanaz, a mesés elemek nyilván többen vannak a gyermeki verzióban, de a lényeg a dologban a váratlanság, a nem ismert dolgok bekövetkezése. Erre gondoljunk, amikor a gyerekek rettegnek, hogy a szobájukban a sötétben valami megmozdul, vagy életre kel, hozzájuk ér.
Amikor a niktofóbiáról beszélünk, akkor ezek a váratlantól való félelmek uralkodnak el az emberen a sötétség hatására. Mindezek ellenére még pontosan nincs azonosítva a tudomány világában a niktofóbia kiváltó oka.
„Nincs sok adatunk arról, hogy tulajdonképpen mi is okozhatja ezt a fóbiát. De az megfigyelhető, hogy az elszenvedői leginkább fiatal gyermekek, akik alapjába véve is komoly szorongással küzdenek. És ez pedig igencsak elősegíti azt, hogy valósnak érzékeljék a filmekben látott ijesztő sötétség portréját.” – olvashatjuk a PsychTimes témához kapcsolódó cikkében.
Vagyis, ha egy gyerek életében nincs semmi olyan pont, amitől szorongana, vagy amitől állandósulna a félelme, bizonytalansága, akkor bizonyos szempontból ellenállóbb ezzel a típusú, sötétség okozta félelemmel szemben is.
Egy 2-3 éves kisgyerek esetében fontos, hogy soha ne becsüljük le a félelmeit, ne azzal hagyjuk őt a sötét szobában, hogy „ugyan már, ez butaság, nem léteznek hosszú lábú szörnyek az ágyad alatt” – hanem igenis vegyük komolyan a félelmeit. Beszélgessünk vele sokat erről, hasaljunk be együtt az ágy alá, varázsoljuk el a szörnyeket esténként együtt, és ha kéri, maradjon egy pici fény a szobájában az elalváshoz.
Természetesen sokat segíthetünk azzal is, ha ebben az időszakban az éjszakai félelmeket feldolgozó meséket olvasunk neki, türelmesen kivárva a 4-5 éves kort, amikorra általában maguktól kinövik ezeket a típusú félelmeiket.
Segítő könyvek:
Andrea Weller – Essers: Mit rejt az éjszaka? (Kicsi világ-sorozat) (Babilon Kiadó)
Rotraut Susanne Berner: Éjszakai böngésző (Évszakos böngészők-sorozat) (Naphegy Kiadó)
Peter Vegas: Félsz a sötétben? A sötét jobban fél tőled! (Pagony Kiadó)
Jill Tomlinson: A bagoly, aki félt a sötétben (Pagony Kiadó)
Dániel András: Nincs itt semmi látnivaló (Pagony Kiadó)
