Hajnali kettőkor ébredtem a görcsökre. Először azt hittem, csak a szokásos jóslófájások, amiket már napok óta éreztem. De ezek most mintha mélyebbről jöttek volna. Felkeltem, próbáltam csendben mozogni, hogy a férjem tudjon még aludni. Izgatott voltam, és próbáltam elfoglalni magam. Minden fájásnál előre-hátra hintáztam, ahogy a szülésfelkészítőn tanultuk. Öt körül már felébresztettem a férjemet is - a fájások egyre rendszeresebbé váltak, kb. nyolcpercenként jelentkeztek.

Otthon még minden kezelhetőnek tűnt. Zuhanyoztam, a meleg víz jólesett a hátamnak. A fájások egyre erősebbé váltak, de a mozgás segített. Tíz körül mentünk be a kórházba - ekkor már sziszegtem egy-egy méhösszehúzódás alatt.

A szülőszobán először még volt erőm mindennel próbálkozni. A nagy labdán ülve ringattam magam, aztán négykézláb támaszkodtam. A férjem a derekam masszírozta, de egy idő után már ez sem segített. Az idő kezdett összefolyni.

Késő délutánra már éreztem, hogy fogy az erőm. A fájások között próbáltam pihenni, de már az is nehezen ment. A lábam remegett a kimerültségtől. A kádban próbálkoztam - a víz súlytalansága jólesett, de a fájdalom nem enyhült. Estére már képtelen voltam tisztán gondolkodni. A fájások összefolytak, mintha már szünetek sem lennének közöttük. A légzés, ami eddig segített, már semmire nem volt elég. Próbáltam pihenni két fájás között, de már az oldalamra fordulás is emberfeletti erőfeszítést igényelt.

A férjem próbált vizet itatni velem, de már a poharat sem bírtam megtartani. A hangom is elment, csak nyöszörögni tudtam. Az órákat már nem számoltam, az idő elvesztette jelentőségét. Csak azt éreztem, hogy minden egyes fájással fogy az erőm, és mégsem haladok.

Éjfél körül már szinte delíriumban voltam. A fájdalom és a kimerültség összefolyt, nem tudtam, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik. Amikor az orvos császárt javasolt, már annyi erőm sem volt, hogy érzelmileg reagáljak rá. Csak bólintani tudtam. Valahol mélyen megkönnyebbülést éreztem - vége lesz, végre vége lesz!

A műtő már homályosan dereng csak. Emma első sírása rántott vissza a valóságba. Tiszta, erős hang volt. Remegtem, mint a nyárfalevél, és őszintén szólva nem igazán éreztem azt a boldogságot, amiről mindenki beszél. Nem jött a „hirtelen minden fájdalmam és fáradtságom megszűnt” érzés, csak az, hogy jó, szuper, itt a baba, de én most már szeretnék egyet aludni...

Ahogy teltek a napok, úgy erősödött fel bennem a kudarc érzése: hogy nem tudtam természetes úton megszülni a kislányomat. Hogy hiába akartam, végül feladtam, feladta a testem. Tudom, a császármetszés is szülés, meg az a fontos, hogy mindketten egészségesen túléltük az egészet, de én akkor sem így akartam...

VKD.

Te is elmesélnéd szülésed történetét? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!