Ezen a héten az angol Vicki Greensmith történetét hoztuk, aki Yorkshire-ben él, és a szülése attól érdekes, hogy ún. hátsó koponyatartásban volt a baba, és a vizsgálatok első hírei ellenére nem is fordult be a vajúdás ideje alatt. Végül mégse lett császármetszés belőle - mindenki örömére. A vajúdási szakasz azonban extrém hosszúra sikerült. Kivárták. Mi pedig várjuk a TI szüléstörténeteiteket!!

Édesanyámnak nagyon gyors szülései, egyenletes fájásai voltak, amikor engem és az öcsémet is megszült. Ostoba módon én is hasonló élményre számítottam. Hát....

Fizioterapeuta vagyok, aki a szülészeten is dolgozott már. A terhesség vége előtti hónapokban magabiztosan tanácsoltam az anyukáknak, hogy jó pozícionálással és a megfelelő technikákkal a legtöbbjüknek viszonylag egyszerű lesz a szülés...

Egy szombati napra voltam kiírva. Hatalmas méreteim voltak már, és készen álltam a szülésre, amikor végül a következő csütörtökön, öt nap késéssel megindult a szülésem.

Csütörtökön reggel enyhe, menstruációs fájdalomszerű fájdalmakkal kezdődött, és azonnal tudtam, hogy megindult a szülés. Csak annyit mondhatok, hogy az érzés enyhe volt, de teljesen más, mint bármi más, amit a terhesség alatt tapasztaltam.

A fájdalmak fokozatosan erősödtek, mígnem délutánra már elég erős összehúzódásokat tapasztaltam. Körülbelül ekkor jelentkezett egy kis vérzés, és aggódva telefonáltam a kórházba. Azt tanácsolták, hogy menjek be egy ellenőrzésre.

Mire odaértem, az összehúzódásaim egyre erősebbek voltak - és a CTG monitoron elég magas értékeket mértek. A probléma a szabálytalanságuk volt.

Erősek voltak, de néha kettő, néha 15 percenként jelentkeztek.

A szülésznő hüvelyi vizsgálatot végzett, és azt mondta, hogy a vér a nyákdugó leválásától származik. Azt is mondta, hogy csak 1 cm-re vagyok kitágulva. Megnyugtatott, és hazaküldött azzal a tanáccsal, hogy hívjam fel újra a kórházat, ha a fájásaim rendszeresebbek lesznek.

Az éjszaka folyamán a fájdalom fokozódott. Végül elérte azt a pontot, amikor teljesen képtelen voltam bármi mást tenni, mint megpróbálni megbirkózni vele.

Kipróbáltam a meleg fürdőt, a paracetamolt (ha, ez nevetséges!) és a TENS-t, ami némileg enyhítette a fájdalmat.

Az egyik dolog, ami megdöbbentett a vajúdásban, az volt, hogy az egyik percben még rettentő kínok között vonaglottam, a másikban pedig már nem éreztem semmit. Néha képes voltam beszélgetni, sétálni, tévét nézni, aztán... bumm! Egy másodperc töredéke alatt visszatértem a kínhoz.

Aznap éjjel egyáltalán nem tudtam aludni, és a fájdalmak egyre rosszabbak lettek.

Mit kezdjek a lelassult vajúdással?

Másnap péntek volt, és ebédidőben már egyszerűen nem tudtam, mit kezdjek magammal. Annyira fájt! De még mindig ugyanaz volt a problémám, a fájások két és 12 perc közötti szabálytalan időközönként jelentkeztek.

A fájások között felhívtam a szülészeti osztályt, és elmondtam a problémámat. A szülésznő egyértelműen érezte, hogy küszködöm.

Elmagyarázta, hogy az egyik egyetlen dolog, amit tehetek a vajúdás előrehaladása érdekében, hogy elmegyek sétálni.

Lenyelve a békát, szót fogadtam.

Mire célba értünk, a fájásaim három percenként jelentkeztek. Felhívtuk apámat, aki készenlétben állt, hogy szükség esetén értünk jöjjön. Felhívtam a kórházat, és azt tanácsolták, hogy menjek be.

Délután 2 óra körül megérkeztünk a felvételi osztályra, ahol megvizsgáltak és megfigyeltek. A CTG-n a fájások a skálán kívül voltak, és három-öt percenként jöttek. A vizsgálat során 1,5 cm-re tágultam. Nem tudtam felfogni, hogy ennyi időn keresztül ilyen erős fájdalmakat éltem át, ennyi ideig, egy szánalmas 1,5 cm-es tágulás miatt.

Általános szülészeti osztályra küldtek. Ugyanabban az osztályon volt egy nő, akit 33 hetes placenta praevia vérzéssel vettek fel. Ennek a szegény nőnek végig kellett ülnie, és hallgatnia, ahogy nyögdécselek és kínomban vonaglok minden egyes összehúzódásnál.

Pethidint kaptam csillapítónak, amitől nagyjából sugárban hánytam. Nem érdekelt. Jöhet a következő adag! Egy örökkévalóságnak tűnő ideig tartott. Öt órával később újra megvizsgáltak, és nagyon kevés változás történt. Nyolc órával később megvizsgáltak, és végre elértem a kolosszális 3 cm-es tágulást.

Ez idő alatt, amikor CTG-monitorozáson voltam, a szülésznők láthatóan nehezen találták meg a baba szívhangját. Tudtam, hogy minden rendben van a babával, mivel a mozgások rendszeresen folytatódtak, de éreztem, hogy valami mégsincs rendben.

Amikor végül szombaton hajnali 1 óra körül a szülőszobára kerültem, oxitocint kaptam, hogy felgyorsítsák a vajúdásomat, valamint beadták a mesés epidurális érzéstelenítést. Ez végre hatott. Tudtam beszélgetni, nevetni és alaposan élvezni a vajúdásom hátralévő részét.

Korábban olyan szintű fájdalmat éreztem, hogy egyfajta kábulatban voltam. Emellett több mint 36 órán keresztül nem aludtam. Most olyan nyugodt és ellazult voltam, hogy tudtam aludni. Az epidurális érzéstelenítés élménye gyerekjáték volt. Kaptam „gázt” is, amíg az epidurális érzéstelenítést végezték, de tulajdonképpen nem volt rá szükségem.

Kihívások a rendellenes magzati fekvés miatt

Ahogy a szülés előrehaladt a nap folyamán,- a szülésznő további vizsgálatokat végzett. "Ooooh", mondta, miközben odalent kutakodott. "Ez megmagyarázza a lassú előrehaladást és a fájdalmat."

Kiderült, hogy a babám úgynevezett occipito-posterior (OP) helyzetben (magyarul hátsó koponyatartás)  feküdt, gyakorlatilag hátrafelé, és a feje is kissé el volt csavarodva és oldalra hajlott.

A szülésznő elmondta, hogy az első alkalommal szülő anyukáknak nagyon nehéz megszülni az ilyen helyzetben fekvő babákat. Azt mondta, hogy szinte biztosan szükségem lesz valamilyen segítségre, fogóra, vákuumra, vagy akár császármetszésre.

A terv az volt, hogy 9 cm- es tágulásnál felvisznek a műtőbe, és megpróbálkoznak az asszisztált szüléssel (ahol fogót, vákuumot is használhatnak). Ha ez nem működne, akkor császármetszést hajtanak végre. Volt rá esély, hogy a vajúdás közbeni összehúzódások hatására a baba megfordul.

Délután 1 óra körül újra megvizsgáltak. Jó híreket kaptam! Azt mondták nekem, hogy a baba megfordult, és szülhetek természetes módon. Délután 3 óra körül erős késztetést éreztem a nyomásra. Erős nyomási ingert éreztem a gátam hátsó része mögött.

 A szülésznő megvizsgált, és azt mondta, hogy bár 10 cm-es tágulásnál járunk, a baba nagyon magasan van még. Hajlandó volt megengedni, hogy megpróbáljam kitolni. Ha az első néhány próbálkozással nem sikerül lefelé tolni a babát, akkor még körülbelül egy órát kellett volna várnunk, hogy a baba természetes úton ereszkedjen lejjebb. Úgy tűnt, ez normális és belefér, ha epidurális érzéstelenítést alkalmaznak.

Egyáltalán nem volt kétségem afelől, hogy meg fogom szülni a babámat, és nem állt szándékomban még egy órát várni erre. Egy csodálatos szülésznő és egy mesés férj nagyszerű támogatásával a kislányom, Ella Georgia 3,7 kg  súllyal született meg.

Az epidurális érzéstelenítés nem volt hatással a kitolási képességeimre, mivel kiderült, hogy a baba valójában nem fordult vissza. Körülbelül 30 percen belül az OP-pozícióból tolva hoztam világra a kislányom.

Azt hiszem, a hosszú várakozás olyan elszántságot adott, hogy a világon semmi sem akadályozott volna meg a szülésben!

A méhlepényemet, amelyhez a férjem furcsa módon ragaszkodott és csodálta, egy utolsó nyomással hoztam ki. (Szülés után egyébként egy markolót is fel tudnának tolni a helyére úgy, hogy semmit sem érzel...)

Mély, másodfokú szakadásom volt,  elölről hátrafelé. Azt a  pár öltést alig éreztem.

Pihenés a szülés után

Őszintén mondhatom, hogy abban a pillanatban, amikor Ella megszületett, az egész vajúdás, mind a három nap, semmiségnek tűnt. Teljesen jelentéktelen volt.  Úgy éreztem, tízszer is végigcsináltam volna mindent, és a szemem se rebbent volna közben.

A férjem körülbelül három órán keresztül sírt, én pedig nem sokkal kevesebbet. El voltunk ragadtatva. 15 hónappal később, az igazat megvallva, még mindig lelkesek vagyunk.

A kórház fantasztikus volt. Aidan (a férjem) számára tábori ágyat állítottak fel egy külön szobában, és mindkettőnknek készítettek egy finom csésze teát. Igen, tényleg azt mondtam, hogy "finom" egy NHS (brit állami egészségügyi szolgálat) kórházban kapott csésze tea! Az első éjszakát háromtagú családként töltöttük együtt.

Mindent összevetve, a drámák ellenére a szülés csodálatos élmény volt, ami miatt legközelebb a legkevésbé sem aggódnék. Sőt, azt hiszem, már alig várom. Tudom, hogy közhelyes, de őszintén szólva a fájdalmat egy pillanat alatt elfelejtjük, és a helyét átveszi az elragadtatott mámor.

Vicki története angolul itt olvasható: https://www.babycentre.co.uk/a564273/she-was-in-posterior-position-ella-georgias-birth