Mikor megismertem, 5 éves voltam. Nem sokkal ezután, már Apának hívtam. Szeretett, szerettem. 

Ahogy a nagy becsben tartott Lacibabát is, amit tőle kaptam. 

Az évek teltek, megszületett a tesóm. Aki "csak" fél, de mit számít!? Együtt éltünk, együtt nőttünk.

Én még kamasz is lettem közben, a bonyibb fajtából. 

A lázadás volt a mottóm. 

Mindenhogyan.

Egy konzervatív szemléletű ember szemében, mint apám, maga voltam a fertő.

Csak fekete, nagyon koponyás, ricsajos zene, tetovált, hosszúhajú fiúk, sok fülbevaló....

És bár csak kéthetente jött haza külföldről, én akkor minden "rosszat" bevetettem. Csak figyeljen rám.

Ő konok, én dacos.

Anyu volt köztünk a villámhárító.

Mikor elváltak, 18 voltam.

Azért szülinapokon, meg karácsonykor beszéltünk, találkoztunk.

Mikor az a srác 20 évesen kihúzta alólam a talajt érzelmileg, akkor Ő jött értem, költöztetett haza.

Elhívott magukhoz (tesóm vele élt) Németországba, hogy egy kicsit helyrebillenjek.

Később az esküvőmön ő ült Anyu mellett. A vérszerinti el sem jött, pedig azt mondta...

Hogy miért szakadt meg a kapcsolatunk 10 éve, fogalmam nincs. 

Nem könnyű ember.

Mióta PiciLány megszületett, sok dolgot átértékeltem Apám viselkedésében, látva Kedves belső vívódásait vagy megváltozott reakcióit. Pedig ő az a fajta ember, akivel lehet és érdemes is az érzelmekről beszélni.

Nem könnyű ez az én gyerekem-te gyereked. Férfiaknak még nehezebb, azt gondolom.

Azóta, hogy közös gyerekünk is van, változott bennem is pár gondolat. Folyton összevetem a saját gyerekkori érzéseimet a gyerekeim esetleges érzéseivel. 

Én 100%-ig azt vártam Apámtól, hogy az apám legyen. Hogy úgy, szeressen, mint a tesómat. 

A szavak ereje... Talán azért volt így, mert más apafigura nem volt az életemben, de bizonyára az "Apa" megszólítással már igen komoly "elvárásokat" támasztottam vele szemben. Akaratlanul.

Nyilván képtelenség ugyanaz a kötődés. Márcsak a kihagyott évek miatt is.

Vissza-visszaemlékszem helyzetekre, érzésekre. 

Vajon az én gyerekeim mit gondolnak, éreznek Kedvessel kapcsolatban? Vajon érzelmileg mit várnak tőle?

NagyFiú azt gondolom, már semmit. Az elején kapott sok pozitívat. Most inkább a mágnes ugyanazon pólusa. Közelít-taszít.

Alapvetően is az a típus, hogy majd ő megoldja. És ne szólj bele. Kicsinek is ilyen volt.

NagyLány... hát vele érdekes dolgok kerültek elő. Érzem, hogy több ilyen mély beszélgetés kell. Benne alapvetően pozitívban vannak a dolgok, bár ez ritkán látszik, de ő kimondta, hogy a jelenlegi, olykor hadiállapot köztük csak átmeneti. Ahogy változik és nő, az érzései is megváltoznak majd. Tudja, hogy mennyi hasonlóság van köztük. Ő ismerte fel és mondta ki már évekkel ezelőtt. 

"A másikban az bosszant, ami saját magadban is."

Ők most ebben vannak.

KicsiLánynak nagyon fontos. Ő kuncsorog a legtöbbet a szeretetért. 

Bújik, játszani hív...

Rajta látom, hogy ahogyan én régen, ő mindent Kedvestől szeretne megkapni, amit a sajátjától nem kap. Az első perctől rajongott Kedvesért. Ez a legtalálóbb szó. 

Szerintem köztük van a legszorosabb kapcsolat.

KicsiFiú sokszor próbálta Kedvest apának hívni, de KicsiLány folyton letolta ezért. 

Itthon a nevén szólítja ugyan, de "apukám"-ként beszél róla.

Az ő viszonyuk kicsit hepehupás. KicsiFiú csodálja, majmolja sokszor. Kedvesnek ez nyilván bejön. És bár igazságos, de szigorú, ez nehezen megy át egy olyan kihaénnem, lázadó, pukkancs természetű gyereknek, mint ő. 

Az szuper, hogy nem csak látjuk, hanem figyeljük is egymást kívülről. Sokat témázgatunk azon, hogy ki-kivel-hogyan csinálja jól vagy rosszul. 

Hiszen mindketten jól szeretnénk. 

Nekem ennyivel könnyebb a nevelőapa vs. nevelt gyerek kapcsolatot koordinálni, mint anyunak régen. Azt hiszem.

Amit Kedves nem tud szívből, azt legtöbbször akarja agyból. Kicsiknél így van. Kamaszoknál már kockásabb ez a helyzet.

Gyakorlatilag egy belső oldás nekem a saját mozaikcsaládom, mert látom az elakadásaimat. Azt is érzem mennyi munka van még hátra.

Az elmúlt 10 év alatt kb kétszer találkoztunk Apámmal. Az is véletlen összefutás volt csupán, a tesóméknál. 

Májusban utoljára, Anyu szülinapján.

A vérszerintit évekig "üldöztem", hiába. Elő-előkerült, de nem lett közelibb a viszony. Nem is volt rám kíváncsi. 

"Tudtam, hogy jó helyed van." Na kössz....

A gyerekeim sem érdeklik. Talán nem is tudja, hogy hány van.

Valamiért ezt az álmot kergettem, pedig nem érdemelte meg.

Akkor, 10 éve, a vérszerinti miatt, nagynehezen mindkét kapcsolatot lezártam magamban. Apámmal sokkal könnyebben ment. A vérszerinti egy komolyabb feladatnak tűnt.

Az elmúlt pár napban rengeteg gondolat rendeződött át bennem vagy éppen régi, poros, megválaszolatlan kérdések kaptak választ, miután Anyu rámírt. 

"Hívj fel, ha lesz időd! Fontos!"

Már a sziánál tudtam, hogy valami rossz jön.

"Apa meghalt."

Az hogy lehet???? Ő nem olyan! Mindig megy, mindig tesz. Nem az a hintaszékben ringatózó hetvenes. A cége, az élete munkája, utolsó pillanatig.

Tesómék egy családiházban laktak vele. Anyu sokat feljárt, a karácsonyokat is együtt töltötték, így közvetetten, de tudtam róla, mindig hallottam felőle.

Vagy egy fél nap eltelt, mire kezdtem megérezni.

A gondolatok először csak lassan kúsztak fel a szívem legmélyéről, aztán valami nagy, színes katyvasz lett belőle. 

És utáltam magam. Hogy milyen rémes is ez az egész. Bár sosem tettem ellene semmit és nem rajtam múlt konkrétan a viszonyunk megszakadása, mégis bánt, hogy úgy alakult.

Eddig soha nem gondoltam végig, hogy milyen hatással volt az életemre összességében. Csak a csípős szeletek fájtak. Azok azért most is, de talán lágyultak.

Ott volt persze a gyerekkorom legszebb éve, amit neki köszönhetek. És egy sor dolog, ami gyerekként annyira természetes volt. Csak a hiányosságokat éreztem. Azt nem láttam mi van amögött, ami van. És az a helyzet, hogy tudatosan felnőttként sem gondoltam végig. 

Mostanában kezdődött, hogy PiciLány annyi változást hozott a családi dinamikába.

Sajnálom, hogy már nem tudom elmondani, hogy későn jöttem rá, hogy ilyen nyomorult dolog ez. Hogy egy veszteség kell ahhoz, hogy érezzük, mit is veszítettünk el valójában. 

Vagy az én esetemben, hogy mit is kaptunk valójában.

És milyen gáz vagyok. Bekattant egy dal az agyamba. Persze, hogy az elmúlásról. Ott az utcán felcuccolva a bevásárlással, folytak a könnyeim. És hogy ez miért gáz? Mert egy olyan zenekar dala, ami százszor jobban kiverné nála a biztosítékot, mint egy Moby Dick vagy Pokolgép anno.

Powerwolf - Where The Wild Wolves Have Gone

Ez vagyok én... Nekem búcsúzni sem megy máshogyan. 

Az egész hetemet az ő körülötte forgó gondolatok határozták meg. Más fényben látom a helyzeteket Apám és köztem vagy Kedves és a gyerekeim között. Mert én is mást érzek, máshogyan tudom látni a múltamat. Máshogy látom Kedves és a gyerekeim viszonyát és annak hatását az ő életükre. 

Valami nagy átalakítás folyik bennem. Egyik "szobából" a másikba tologatom a "bútorokat", falakat döntök le, ajtókat nyitok.

A saját életemet is kicsit megturkáltam. 

Na az nem jó érzés. Mert mindjárt 45 leszek. Ez már B oldal.

Öregnek ugyan nem érzem magam -ahhoz túlságosan bolond vagyok- most viszont nagyon is megmutatta magát, hogy mennyi az élet és milyen kiszámíthatatlan. Elég erős és mély dolgok kattogtak a fejemben, de elhessegettem mind. 

Nekem 100 évig kell élnem, nincs mese. Hehe.

Muszáj, hogy ezt a sok porontyot terelgethessem az önálló útjuk elejére! Leginkább PiciLány miatt, ugye. 

De ha ez nem jönne össze, akkor ott lesz neki Kedves, meg ott lesznek a tesók egymásnak.

Legalábbis remélem, hogy mindenki megtalálja majd azt, akivel erősítik egymást.

Nagycsalád hátránya, hogy ötből két gyerek tutira fúj egymásra éppen.

Előnye, hogy talál egy másikat, akivel viszont szimbiózisban él.

Most mintha újfajta kapcsolódások is alakulnának.

NagyLány és KicsiLány olykor elidőznek együtt, ami az elmúlt 1-2 évben teljesen kizárható volt.

Így KicsiFiú is többet érvényesülhet PiciLány mellett, mert hát az önjelölt bébiszitter nem nagyon hagyott neki lehetőséget a babázásra.

Ezt a kisbaba-nagytesó dolgot anno anyuék eléggé eltolták. Már megbeszéltük, átléptünk rajta. Nekem ezt biztosan nem fogják felróni a gyerekeim. 

Majd találnak valami mást, amiből kis pakkot adok nekik, hogy kotorásszanak, takarítsanak a felnőtt életükben. Nekik is kell egy csomag, ami miatt majd szidhatnak minket. Hihi.

Mert hiába a jószándék, mint tudjuk, a pokolba vezető út is....

Némileg megnyugtató volt a felismerés, hogy egyszer eljön az ember életében a pillanat, mikor megérti, átértékeli a gyerekkorát, a beégett sebeket tisztára nyalogatva.

Van, amit még időben felismerünk, más dolgokat túl  későn. De akárhogy is, egyszer minden a helyére kerül.

Aggódalomra semmi ok! Mind meghalunk. És ez csak azoknak fáj, akik itt maradnak. 

Nekünk.

De a távozás mindig egy lezárás is egyben. Új ajtókat nyitogatunk. Van amelyik mögött napsütés van, másik előtt szakad az eső. 

De csak addig, míg el nem fújjuk a viharfelhőket, hogy kitisztulhasson az ég!

Nanta