Mostanában néha akadozik a posztellátás – pedig a Bezzeganyát ti működtetitek valójában, azzal, amit megosztotok a hasonló élethelyzetben lévőkkel. Várandósokkal, várandósságra vágyókkal, friss elsőgyerekes kismamákkal, több-sőt sokgyerekes anyákkal, ovisok, iskolások, tizenévesek szüleiként, néha nagyszüleiként.

Ha meg nem írtok, nincs miből tanulni, mit megbeszélni, megosztani, netalántán vitatkozni rajta. Mindenki rosszul járna így – ÍRJATOK!

Mivel az én gyerekeim már irtó nagyok, és szerintem nem is akarják, hogy történetek hősei legyenek (Annapetigergő utóélete megvan?), úgyhogy egy teljesen más témával készültem, ami azonban érint mindenkit, gyerekszámtól és életkortól függetlenül. Azt, hogy szinte mindent elkezdtünk mérni és elemezni újabban, adattá tenni, és ez adott is nekünk egy rakás kapaszkodót meg segítséget, ugyanakkor pár elgondolkodtató tanulságot is.

Pár éve elmentem egy céghez dolgozni, ami egészségügyi szoftverekkel foglalkozott. Ehhez kapcsolódott, hogy mindenféle eszközzel mértek mindent, ami mérhető, és ebből sok okosságot szűrtek le az illetők egészségi állapotára vonatkozóan. Nekem ez újdonság volt, nem sportoltam versenyszerűen soha, nem volt valami karbantartásra szoruló alapbajom sem. Őszintén szólva nem nagyon érdekelt, mennyi a pulzusom, a vérnyomásomat főleg terhesen méregették. A testsúlyom is annyi volt, amennyi, mióta felnőttem, plusz-mínusz két-három kiló, a húszéves nadrágomba is belefértem, minek azt méricskélni, gondoltam.

Ezzel együtt a szemem előtt bontakozott ki a digitáliskütyü-forradalom. Hozzám hasonló átlagemberek kezdték el mérni a napi lépésszámukat, az alvásminőségüket, a ki tudja mijüket, otthon, utcán, a mobiljukkal, valami felcsíptethető, komolytalan kis izével, vagy kicsit komolyabb külsejű izével, vagy ijesztő külsejű izével, amit a szakrendelőből kaptak kölcsön. Karra szíjazott telefonnal kezdtek el kocogni a parkban, megosztani mindenféle platformon az aznapi lépésszámot (he?), kockás füzet helyett valami applikációban vezetni a vérnyomás-értékeiket, csinos görbével ábrázolni a testsúlyváltozásokat.

A gyerekszobában is megjelent a légzésfigyelő, az alvásmonitor,  mozgásérzékelő, a homlokhoz közelített digitális hőmérő, a környezet páratartalmát tizedfokban mérő fali izé, nem is volt kellően menő szülő az, akinek nem volt legalább egy ilyenje.

A tudósok, kutatók, technológia-mániások meg rávetették magukat az adatokra, meg az önként kísérleti nyúlként ajánlkozókra, hogy utána azokra is kiterjesszék a Nagy Emberkísérletet, akik már kevésbé lelkesek. Mondjuk a 78 éves Gizi mamára, aki nem volt elragadtatva a gondolattól, hogy állandóan a nyakában hordjon valamit, amivel lehet vészjelezni (de kisfiam, vízhatlan ez? Én leginkább a tusolóban tudok nagyon elesni…), vagy kamerát szereljenek a nappalira, hogy lehessen távolról is tudni, felkelt-e aznap két sorozatnézés közt. (És akkor a menyem nézegeti, hogy aznap milyen színű bugyit vettem fel? Nemár….)

 Az eszközök mindenesetre tökéletesedtek. Már egész jó pontossággal mérték a vérnyomást, vércukrot, adtak valami közelítő képet az alvásminőségünkről, és el is kezdték ezt az egészet feldolgozni. Vicces volt ugyanakkor, hogy miközben egészséges sportolók tizedmásodperces eredményeit is szakértő csapat vizsgálta, Béla bácsi sokáig egyáltalán nem osztotta meg a vérnyomás-adatokat a háziorvosával, néha pont azért, mert a doktor úgysem bízott a modern technikában, és csak játékszernek nézte a kis digitális mérőbigyókat. Pedig lehet, az adatok segítségével jobb gyógyszert vagy kezelést tudott volna beállítani. 

Egészen addig, míg nem jött a Covid. Életek múlhattak a pár centis pulzoximétereken, amik képesek voltak adattá alakítani a nem túl számszerű „fulladok, Erzsi” érzést.  Erzsi meg megtanulta, hogy tartós hetven-nyolcvan százalék alatti érték esetében irány a mentő meg a kórház, mielőtt Feri tényleg megfulladna. Mérni a bezárt rendelőben nem lehetett semmit, de aki normálisan használta othon a vérnyomás-vagy vércukormérőt, és képes volt az adatait rendszeresen távolról átadni az ezt elolvasni képes orvosának, annak nagyobb esélye volt életben maradni, mint aki nem.

A komolyan vett eszközök pedig megint látványosan fejlődésnek indultak. Lett hozzájuk használhatóbb, értelmezhetőbb, „bolondbiztosabb” szoftver, egyre kevesebb típusból kellett kézzel kiírogatni az adatokat, megbízhatóan sikoltoztak, ha a viselőjüknek valami komolyabb rendellenessége tűnt lenni. Cukorbeteg gyerekek tömegei kaptak állandó szenzort, és hozzá mobiltelefont, ami jelezte, ha túl alacsony vagy túl magas értéket mért. Tömegek nézegethették egy egyszerű mobil kamerájával és egy okos szoftverrel, gyanús-e az anyajegyük – olyanok is, akiket máskülönben hat lóval se lehetett volna elvonszolni egy bőrgyógyászhoz, ahol ugyanezt megnézték volna nagyítóval és emberi szemmel.

Persze a dolog messze nem idillikus ma sem. Murphy törvénye és az emberi tudatlanság minden napra szállít vicces, tragikus vagy hajtépős történeteket.

Bejárta pár éve a sajtót annak a fiatal orvosjelöltnek a története, aki azt hitte, hibás a mérőeszköz, amelyik BETŰVEL jelezte, a mért vércukorérték felette van annak a tartománynak, amiben megbízható számadatot tud mutatni. A beteg súlyos állapotba került (talán meg is halt szegény…), mert elmaradt az azonnali intézkedés.  Kevésbé tragikusak azok a történetek, ahol idősebb orvosok küzdenek a technikával, és megbízható, szélessávú internetkapcsolat vagy műszaki tudás híján nem boldogulnak a „távleletezés” nevű feladattal, ami sok ingázást, időt spórolhatna meg mindenkinek. Sűrűn olvashatunk feltört kórházi rendszerekről, ellopott, megsemmisült adatokról, átmenetileg működésképtelenné vált életmentő eszközökről. Ezek hallatán sokan szavaznának inkább a papírra meg az egyszerűbb, kevésbé komplikált eszközparkra. De az az igazság, hogy visszafelé már nem fogunk menni.

Egyszerűbb hibák is okozhatnak bajt és bosszúságot: „mióta szoftverfrissítést kellett végrehajtani, elmegy a Zsófi az iskolába, én meg nem látom, mennyi a cukra, mert nem működik az új verziós rendszer az én telefononnal” – morogja egy apuka, akinek cukorbeteg kislánya telefonja eddig távolról is olvasható volt a szülő saját készülékével, most azonban nem.  „Mégis, mire gondoltak, üljek be a 2.a-ba négy alapműveletet tanulni, hogy lássam?” – én meg, ha nem lenne olyan kínos, egy pillanatra elvihognám magam, mert látom magam előtt a kétméteres, tetkós-szakállas mérnökembert, amint az áltisi alsótagozat padjában kuporog a madárcsontú, szőke Zsófi mellett, jaj, rosszul ne legyen hirtelen. Eddig csak azon lehetett aggódni, legyen térerő meg mobilszolgáltatás, amíg Zsófi matekon vagy zongoraórán üldögél.

Az eszközök használatát, a mért értékek értelmezését meg is kell tanulni. Hiába méri valaki lelkesen, hogy 7.6, ha tulajdonképpen fogalma sincs, az most jó-e vagy nem, és mi lehet az oka annak, ha esetleg nem jó, mit is kéne csinálni. A fejlesztőknek meg meg kell tanulnia a leendő felhasználóit Hiába gondolta a huszonéves fejlesztőcsapat kiválónak a legújabb digitális vérnyomásmérőt, ha Jutka néni szemüveggel is aprónak találja a kijelzőt meg ami rajta megjelenik, ráadásul minden alkalommal kétszázra ugrik a vérnyomása, ha valahogy át akarja kínlódni az adatokat a fia telefonjára, de harmadszor sem sikerül.

Az is elgondolkodtató, amit ez a sok mérés-elemzés a fejünkben csinál. Elkezdenek a rendszerek felállítani mindenféle szabványokat, hogyha ennyi idős vagyok és ilyen nemű és ilyen magas, menyinek kéne lennie a testsúlyomnak, a pulzusomnak, a vérnyomásomnak, hány lépést kéne megtenni naponta, hány kalóriát fogyasztani milyen eloszlásban, hány órát aludni és ebből mennyi a mélyalvás, meg még sorolhatnám.

És ha nem annyi, akkor jöhet az igyekvés, a programok meg a szorongás, és arra megint ki lehet találni valamilyen mérőmódszert meg applikációt, ahogy arra is, hogyan változtassuk meg.

A gyerekeink belenőnek egy világba, ahol mindent lehet mérni, vagy legalábbis azt hisszük, hogy megmérhetünk mindent. Vagy megmérhetnek velünk kapcsolatban mindent mások, ami nem mindig jó érzés, főleg, ha mi nem tudjuk, nem értjük, mihez kezdenek ezzel a rengeteg adattal a mások, akik épp mérik és elemzik. Amit megmérünk, lehet megnyugtató („ennyi, akkor rendben van”) – vagy idegesítő – okés, hat egész kettő, de mért nem öt egész nyolc? Jézusmária, Vivi, bekapcsoltad a légzésfigyelőt? Jaj, a múlt héten megint csak két napon sikerült megtenni a hatezer lépést, most mi lesz? Bízhatunk a digitális vészhívó-elesésjelzőben, vagy inkább keressünk a dédinek egy megbízható színvonalú idősek otthonát? Ez az applikáció megfelelő tanácsokat, elemzést ad egyáltalán? Mintha nem kevesebb kérdésünk lenne, inkább másfélék.

Digitális tudás nélkül nagyon nehéz lesz orvosként boldogulni, de betegként is. Az okoseszköz tulajdonképpen csak annyira „okos”, mint a mindenkori felhasználója. Agyonbonyolított, de gyakran elromló, használhatatlan eszközökkel nem vagyunk beljebb, mint pár faék egyszerűségű eszközzel, meg egy sokat látott ápolónővel. És néha azt se árt végiggondolni: mit mondanak nekünk ezek az adatok saját magunkról, szükségünk van-e rájuk, tudjuk-e saját érdekünkben használni őket? Vagy csak úgy vannak, nézegetjük, ha már valaki csupa szeretetből a csuklónkra rakott egy ilyen izét.

Vakmacska