Ez itt egy nyári emlék, ha úgy veszem, tanmese, a három süniről, amely megjelent a kertünkben, háziállatként viselkedett pár napig, majd nyom nélkül felszívódott, reméljük bevackolták azóta már magukat valahová a kinti hideg ellen.
Nem tudom, kinek mit hozott 2022, nekem leginkább azt, hogy mintha valami hajóra rakott volna, amire felszállva egymást követték az események. Kapkodtam a fejem, és mire kettőt számoltam, hétmérföldnyire voltam bármiféle komfortzónától. Láttam rég nem látott szigeteket, mentem zátonynak, úsztam ismeretlen vizekben. Egy dolog nem akart sehogy se menni, hogy irányítsam a hajót, a szokott módon. Ez a három kicsi sündisznó pedig a tanítómesteremül szegődött, hogy kicsit máshonnan nézzem a dolgokat.
Nem túl ritka, hogy tavasszal-nyáron sündisznót találunk a városi kertünkben. Van a környéken sok másik kert, és egy hatalmas park is. Van honnan jönniük. És van hova menniük is. Néha maga a közlekedés veszélyes számukra: főműsoridőben sok az elütött süni is az utakon, sajnos. Megjelennek, majd elballagnak. Úgy azonban sosem, mint idén júliusban.
NÉÉÉÉÉZZZÉTEK, babasüni! – visítottam valamelyik késő délután, hogy a szobájukba ragadt gyerekeimet kimozdítsam egy kicsit. Egészen apró sündisznó sündörgött ugyanis a terasz előtt (tudom, a sün nem dörög, az a menny…), ide-oda mászkált, úgy tűnik, ennivalót keresgél. Hol a mamája? Aznap csak őt láttuk, másnap azonban egy kamaszméretű is feltűnt, nem vagyunk zoológusok, de úgy gondoltuk, talán az az anya.
Aztán ültem az irodában, életem párja pedig váratlanul küldött egy videót, amin két (!) bébiméretű sündisznó kerülgeti. Aztán el is pimaszodtak: az egyik láthatóan igyekezett megkóstolni valamelyik lábujját. Ekkora éhség láttán kezdtük feladni az alapelvet, hogy vadállatot nem etetünk, csak ha abszolút muszáj. Megkínáltuk hát némi macskakajával a kis csapatot: nagy sikere volt a nem nekik tervezett eledelnek.
A következő napon már HÁRMAN voltak. Az anya legfeljebb este került elő, a kicsik meg vígan mászkáltak vagy épp aludtak a nappali harmincfokos hőségben. Akkor már úgy gondoltuk, nem lenne jó egy sült sün, úgyhogy beraktuk őket az árnyékba, hogy ott aludjanak tovább.
Cukik voltak. A kölykök időnként lecsattogtak megnézni, megvannak-e még, és mindenki telefonja tele lett sünképpel meg sünvideóval. Pedig olyan sok mindent nem csináltak, nem kergettek lepkét, ugrottak át karikán, énekeltek operaáriát vagy valami. Csak úgy voltak.
A macskakaja népszerű maradt: két nap múlva már a konyhába jöttek be a sünök érte, kis híján rátiportunk az egyikre. Kitessékeltük, hogy aztán egy jó óra múlva a konyhán túli mosókonyha-helyiségben leljük meg. A macskák tányérjában kuporogva falatozta be a maradékot, ami valamiért egyik macskának se kellett. És ez így ismétlődött napokig. A macskák egyszer-kétszer megszagolták őket, de nyilván kiscica korukban megtanulták, hogy ez a szúrós egér kényelmetlen préda, játszani nem jó, kaja meg szintén akad könnyebben megszerezhető. Elég kicsit óbégatni, és jön a száraztáp meg a csirkefarhát.
Aztán már csak ketten voltak a mi sünijeink. A harmadik eltűnt. Aggódtunk: elcsavargott, megsült, kivasalták az úttesten? Nem láttuk nyomát. A másik kettő vidáman ette tovább a macskaeledelt, bogarászott a kertben, és párszor kihajítottuk őket az előszobából is, ahová becsámborogtak étkezés után. Az egyik talán még a nagyszobával is bepróbálkozott egyszer.
És egy napon minden átmenet nélkül eltűnt mind a kettő, anyástul-mindenestül. Sose láttuk őket többé, egyetlen sün se volt őszig a kertben. Se kicsi, se nagy.
Én váratlanul teljesen paff lettem. Mit csináltam rosszul? Nem finom a macskakaja? Máshol jóízűbb a zöld lombszöcske? Beszorultak a komposztba? Nem lett volna szabad megfogni egyiket se, hogy szépen lefényképezzük? Valami bajuk lett, a mami elvitte őket, megharagudtak ránk, vagy uncsi volt ez az egész kert a szöcskékkel meg a málnákkal? Mégis meg akarták enni őket a macskák? És hogy vissza se nézve tűntek el…? Mivaaaaan?
Üres a kert. Illetve nem üres. Van benne lepke, macska, levendula, paradicsompalánta, barackfa. Sün, az nincs. Te mi a fenét keresel már megint a bokrok alján? Minek is nekünk sün, pláne három?
Kontrollálni? Logikusan megérteni? Azt hinni, hogy biztos elrontottál valamit, és ha másképp csináltad volna, másként lenne? Hogy eltervezheted és úgy lesz? Uralni a dolgot? Muhahaha – mondja P., a munkatársból lett pszichológus-barátnő. Nem a sünökről kérdeztem amúgy.
Minden változik, hangzik el az ősi közhely baráti beszélgetésen ezen a nyáron. Hja, ami nem, az nyilván megdöglött, teszem hozzá tűnődve. Ugyan már, fordul felém egy arc, az is megváltozik, ami megdöglött, nem ússzuk meg akkor sem. Képzeld el, ha most meghalnánk, hát mi lenne, ha két hét múlva is ugyanúgy néznénk ki, mint a halálunk pillanatában. Hát még az is változik, ami megdöglött…!
Törvénytelenül röhögünk, egy pillanatra elfogadva a világ kiszámíthatatlanságát és változékonyságát. Meg sünöket a kertben, amik jönnek meg mennek, akár adsz nekik macskakaját, akár nem.
Történetek lesznek belőlük, hol volt, hol nem volt, mikor tizenkét éves voltam, nyáron bejött a kertbe egy, két, három kicsi sün…
Vakmacska
