(Olvasónk története 2019-es, csak most került elő a BA net-bugyrából, ez a kisgyerek azóta lassan ovis már. De ahogy kísérőlevelében írta, tanulságos - a szerk. )

A férjemmel lassan 8 éve vagyunk együtt, három éve házasodtunk össze. Mivel elég zaklatott a családi hátterem, nagyon fontos és egyben nagyon küzdelmes volt, hogy megtaláljam azt a férfit, akivel megteremthetjük magunknak a béke szigetét. Mindig is szerettem volna gyereket, minél hamarabb, legalább hármat. Talán így jött ki rajtam, hogy gyerekként nem kaptam meg azt, amire egy gyereknek szüksége van. De megtaláltam és nagyon szeretem a közös életünket.

A férjem jobban tartott a gyerekvállalástól, és tovább akarta élvezni a felelőtlen húszas éveket. Megértettem, és valahol egyet is értettem, élvezzük ki, hogy ketten vagyunk, építsük fel magunkat emberileg, anyagilag és szakmailag is. Közben volt bennem egy kis rossz érzés, hogy mi van akkor, hogyha mire rábólint, valamiért már nem jön össze. Végül az esküvő után kicsivel rábólintott. 

Talán a kezdeti rossz érzéseim, talán a környezetemben gyermekért küzdő párok láttán, rögtön olyan magánintézetbe mentem, ahol a meddőségre specializálódtak. De minden rendben volt, a doktornő azt mondta, hogy hajrá, vessük bele magunkat, nem kell aggódni.

Ez a belevetés fél évig tartott, amikor is egyik délután olyan fájdalom tört rám, ami kibírhatatlan volt. Egyszer, az egyetem alatt történt már ilyen, a sürgősségin kötöttem ki, de csak telenyomtak fájdalomcsillapítóval és másnapra elmúlt. Ezúttal is hasonlóképpen végződött, hajnalban kórház, csak annyival voltunk beljebb, hogy az ultrahang alapján valószínűsíthető volt, hogy PCOS-em van. Hallottam már róla, de nem illett rám egyik tünete sem, csak a rendszertelen menstruáció. Egészségesen élek, vékony/normális testalkatú vagyok, nőies, én mindig is úgy gondoltam, hogy teljesen rendben van a testem. A menstruációt meg az öt évig szedett fogamzásgátló számlájára írtam. De itt megindult a kálvária.

Visszamentem a saját dokimhoz, vérvételek, terhelelés cukor, inzulin. Egy-két hormon tért csak el, de nem lényegesen. Diagnózis: nem PCOS. Csináljunk egy átjárhatósági viszgálatot. A röntgenes vizsgálatot kétszer kellett elvégezni, mert rosszul helyezték fel a tartályt. Azt hittem, ott a röntgengépen fogok meghalni, annyira fájt. És kétszer is. Teljesen megsemmisültem, amikor mindezek végén tudatták, hogy egyik petevezetőm sem átjárható. Biztosan valamilyen gyulladások okozták. Soha semmilyen ilyen jellegű panaszom nem volt, még egy felfázásom sem. 

Ekkor még a férjem nem jött velem a vizsgálatokra. De már kezdett megterhelni az egész lelkileg. Már egy év fölött jártunk, hivatalosan is meddőnek számítottunk. 

Visszamentem az orvosomhoz. Szerinte itt valami sántít, menjek el egy ultrahangos átjárhatósági vizsgálatra is.

Közben már a munkahelyemből is rettenetesen elegem volt, hónapok óta csak azért nem váltottam, mert arra tökéletes volt, hogy onnan menjek el gyesre. Ezen a ponton betelt a pohár és ugrottam. Persze attól tartva, hogy rögtön jön a baba valahogy mégis és akkor mennyire kellemetlen lesz az új helyen. Nem így történt. Szakmailag és anyagilag is nagyon megérte a váltás. Cserébe jóval több stressz, hosszabb munkanapok. A férjem is felbátorodott, ő is váltott. Jól tette.

Jött az ultrahangos vizsgálat. Mindkét petevezetőm tökéletesen átjárható, viszont a méhem T-alakú és azt műteni kell. Csak felvágják itt-ott és majd szépen gyógyul és normális alakú lesz. Nem tetszett.

A saját orvosom (ugyanabban a központban) azt mondta erre, hogy nincs is ilyen műtét. Ne aggódjak, legfeljebb az első egy-két-há gyerek kitágítja, csak ők hamarabb elmennek majd. Egyre jobb. De amúgy ez nem akadályozná a teherbeesést, tehát még mindig nem tudjuk, hogy miért is nem jön össze másfél éve.  A férjemet is megvizsgálták közben (az is egy érdekes történet), minden oké, sok, fürge, ügyes kis katonája van.

Közben minden vizsgálat és konzultáció közt hónapok teltek el, mert népszerű a hely, és irtó nehéz időpontot szerezni (pedig rendesen megkérik az árát).

Szóval túl egy PCOS-en, átjárhatatlan petevezőkön, rossz alakú méhen, és ezzel együtt totálisan megtépázott lelkivilággal, jöhetett a Closty-kúra. Három hónap. Semmi. Viszont végre utána beállt a menstruációm. 

Közben harminc lettem. Haragudtam a világra. Mindent előkészítettünk, évek óta mindent felépítettünk a férjemmel, és nem sikerül. Munkában is, mindenhol 100%-osan odatettük magunkat. Olyanok szültek körülöttem, akik az esküvőnk idején még nem is ismerték egymást. Csak a küzdelmet láttam és hogy bizony amúgy másnak milyen egyszerű. Romokban voltam.

Ezek után tavaly augusztusban jött volna az első inszemináció. Itt már elegem volt, és nem hittem benne egyáltalán. Úgy döntöttem, hogy máshol, szintén magánúton, kivizsgáltatom újra a hormonjaimat. Minek dolgoztassuk magunkat, ha egyszer még mindig nem tudjuk, hogy mi a gond. Itt már azért egy középkorú használt autó ára benne volt a történetben. A vizsgálatokon úgy néztek rám, mint akinek nem tudom, mi baja van. Nem derült ki semmi. 

Párhuzamosan ezzel úgy döntöttünk a férjemmel, hogy bejelentkezünk a Forgács intézetbe, hogy ha inszeminációra vagy neadjisten lombikra kerülne sor, akkor már helyben legyünk. Novemberre kaptunk időpontot. Oda már mindenképp együtt akartunk menni. Ekkorra már a férjem is rendesen kivette a részét, már nem csak az én küzdelmem volt. Előtte is mellettem állt, de láttam, hogy különösebben nem aggódik, nem bántja a dolog. Ekkor már igen, már ő is nagyon szerette volna, hogy érkezzen a pici.

Szintén nyár végén elmentem pszichológushoz, hátha ott van a kutya elásva. Mint már említettem, nem volt egyszerű gyerekkorom, és a szüleimmel nagyon furcsa viszonyom volt azóta is. Rengeteget haladtunk vele. Néhány alkalom után sokkal jobban a helyemen éreztem magam, és a családommal szemben is meghúztam a határt. Több irányba is nyitottam, elmondtam több barátnak, hogy mi a helyzet és igyekeztem szembenézni mindennel, utat adni a fájdalomnak, amit addig nem engedtem.

El is költöztünk, egy zöldebb, nyugisabb helyre, bár csak egy kerülettel kijjebb.

A novemberi Forgács-konzultáció jól ment. A Doktor Úr azt javasolta, hogy januárban induljon az inszemináció, decemberben inkább még ünnepeljünk, szilveszterezzünk egy jót és ráérünk a következő évben ringbe szállni.

A konzultáció időpontjában már érett bennem a petesejt, amiből végre ott a pici a hasamban. Már nem foglalkoztunk az egésszel, semmi számolgatás, ovulációs teszt. Pihentünk. 

Decemberben késett. Idegesített, mert végre már egy fél éve teljesen szabályos volt. Aggódtam, hogy amennyit késik decemberben, nyilán januárban is később jön, és csúszik tovább az inszemináció. De aztán teszteltem, ki tudja. Olyan halvány volt a csík, hogy a férjem szerint semmi sem volt ott. Másnap még mindig olyan halvány volt, hogy ugyan elismerte, hogy van ott valami, de nehogy beleéljem még magam. Harmadnapra már azt mondta, hogy ő is elhiszi, hogy ott van.

Sikerült! Azóta is teljesen euforikus állapotban vagyok. Amikor bejelentkeztem volna a szokásos dokimhoz, kiderült, hogy már nem rendel abban a központban, csak a város túlvégén. Így teljesen véletlenszerűen foglaltam egy új orvoshoz. Nagyon bevált. Tiszta lap.

Az első 12 hétben majd megőrültem, nehogy bármi baja essen. Azóta nyugodtabb vagyok. A felénél járok, még mindig óvatosan örülök, de maga a csoda, hogy a kicsi lány hajlandó volt jönni végre. Kisimultam, élvezem, ahogy nő a pocakom és készül a testem. 

A férjem oldaláról is érdekes a történet (nála is van a háttérben egy jó nagy puttony), de ez most az én szemszögemből nézve.

Nem tudom, mitől sikerült végül. Lassan minden összeállt. Több mint két év távlatából, úgy gondolom, hogy megérte. Jobb lesz a picinek is, hogy megerősödtünk. Korábban a falra másztam ettől a mondattól, de lehet, hogy tényleg tudják a babák, mikor kell jönniük :)

Erika