5. hét
Aug. 30. kedd. Pokolian fáj a vállam. A Kicsi fél éjszaka fent volt - isten tudja mi lelte - és ezért kellőképpen fáradtak vagyunk a férjemmel együtt - meg persze ő is. Ma már két órát megy bölcsibe - ennyi időm jut majd a nyugodt munkára. Éljen az ismételt beszoktatás!
A Nagy szintén itthon van, mert délután gasztroenterológiára kell vinnem, így nem mehetett a tesójával napközis táborba. Borzasztóan idegesítő formáját hozza mostanában: mást se hallani tőle napok óta, mint hogy minden "uncsi". Ja de, mégis: kb. ötpercenként azt, hogy "Mikor megyünk már a boltba???" A tanszerlistáról ugyanis már csak egyetlen tétel hiányzik neki: az agenda, vagyis az iskolai naptár, amibe beírja majd a feladatait. Csak nyolcmilliószor kérdezte meg július óta - amikor az egyik barátja szülinapjára ezt vettük ajándékba - mikor kaphat már ő is egy ilyet.
És én nyolcmilliószor válaszoltam neki azt, hogy majd az évkezdésre.
Ami mindjárt itt van, figyelmeztet rá újból és újból szemrehányó tekintettekkel bombázva, én viszont galád módon már két teljes napja meggátolom őt abban, hogy végre választhasson az agenda-k végtelen kínálatából, mert holmi munkára való hivatkozással folyton elodázom a boltba menést.
De csak eddig, mert az orvoshoz indulva úgy érzem, nem bírom tovább a folyamatos nyaggatást, úgyhogy bár az idő szűkös, de a bevásárlóközpont felé kanyarodunk és tízperces, izgatott válogatás után végre választ is: egy pont ugyanolyat, mint amit a barátjának is vettünk. Ha ezt előre tudom, már júliusban megvettem volna.
Aug. 31. szerda. A terhesség elejében azt utálom, hogy soha nem lehetek biztos benne, hogy minden rendben van-e. A baba még nem mozog, nincs szívhang, amit hallgathatnék és semmi jelét nem adja annak, hogy érzi magát. És most épp semmi tünetem sincs - ha csak azt nem veszem annak, hogy egyfolytában zabálnék, pedig már így is túl jó húsban vagyok.
Ha már jó hús: a nyár utolsó napján lemértem a gyerekeket: a Nagy 129 cm, a Középső 117, a Kicsi pedig 95, lábuk mérete: 34,5 - 29,5 - 25,5. Lehet benevezek az "anélkül mondd el, hogy milyen nemű gyerekeid vannak, hogy kiejtenéd a nemüket" kihívásba, hiszen le se tagadhatnám, hogy csupa fiút nevelek. De legalább a két nagy napköziben van, a Kicsi pedig fél napot a bölcsiben, úgyhogy végre élvezhetem pár órán át a csendet.
Színváltó minden nap érdeklődik, mi a helyzet velem. Azt mondja, szinte jobban izgul, mintha a saját gyerekéről lenne szó.... nagyon jól esik a figyelmessége, és hogy valakivel beszélhetek, hiszen egyelőre csak pár beavatott tudja, mi a helyzet. Sűrűn váltunk üzeneteket, amikben megbeszéljük, hogy már nagyon ránk fér az iskolakezdés és egy kis gyerekmentes pihi, mert hosszú volt azért a nyár. Olyan jó, hogy van valaki, aki átérzi a problémáimat!
Este nyolckor már csak egyetlen vágyam van: bedőlni az ágyba.
Ehelyett fél kilenc előtt egy kicsivel még mindig arra várunk, hogy megérkezzenek az iskolai emailek, melyben tájékoztatnak végre, hogy a gyerekek kinek az osztályába fognak járni holnaptól. Nem kapkodják el... fél kilenc múlt, mire megjöttek a várva-várt levelek. A Nagy a tavalyi tanító nénijével maradt (ami jó, mert jól megértették egymást), a Középső újat kap (ami szintén jó, mert ők meg nem értették annyira jól meg egymást. Reméljük az új tanító néni kicsit modernebb lesz, mint az elődje).
Ebben a percben izzani kezdtek a telefonok, miután a fiúk barátainak szülei a gyerekek nyomására minden kis barát anyukáját/apukáját meginterjúvolták, hogy ugye ők is X/Y néni osztályában lesznek-e. Jelentem, nálunk a barátok nagy része mindkét fiamnál egy osztályban maradt.
Szept 1. Évkezdés!!!!!! Szerintem én jobban vártam, mint bárki ebben az országban. A franciákkal amúgy is az van, hogy nem szeretik a szeptember elejét, ugyanis augusztusban járnak nyaralni, sokan pedig (főleg gyerek nélkül) szeptember közepéig is kitolják a nyaralásukat, és nagyon nem szívesen térnek vissza a szürke hétköznapokba. Szeptember elsejétől a hónap végéig szó szerint minden nap bánatosan elsóhajtozzák minden kollégának/ismerősnek/
Apropó iskola. Idén a Középső helyett a Nagy kezdett duzzogni az első tanítási nap reggelén, iskolába indulás előtt egy perccel, merthogyőnekimiértnincsújcipőj
Miután elvitte őket az apjuk (ki nem hagyná, hogy szeptember elsején ő kísérhesse magzatait a suliba és aztán ahogy leadta őket, felhívja az anyósomat, akivel telefonon jól kipletykálja az egészet), a Kicsivel kettesben maradtunk. Épp a fiúk távozása előtti öt percben ébredt fel, úgyhogy bementem hozzá. Már a rácsba kapaszkodva állt az ágyában, hálózsákban, cumival a kezében/szájában. Kivettem, bilire tettem és kiolvastuk a könyvespolc egész tartalmát - de pisi csak nem jött. Miután még mindig beszoktatás van, csak 10-16 között ment ma, úgyhogy majdnem két órát kellett vele elütnöm itthon reggel. Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha nem éreztem volna magam rosszul - hasogatott a derekam és a hasam alja is fájt. Úgyhogy maradt a földön ülve olvasás a gyerekkel és a lassú felöltözés mindkettőnknek.
10-re eltoltam a bölcsibe babakocsival, ahol ma már sírás nélkül ottmaradt - megfogta a fiatal gondozónő kezét, adott két cuppanós puszit, aztán elegánsan elsétált. Hazaérve pedig (miután szabadnapom volt) levetkőztem és levetettem magam az ágyba... olyan fáradt voltam, hogy majdnem újra elaludtam.
Beköszöntöttek a terhességi tünetek
Sajnos a szeptemberrel együtt megérkeztek a korábbról már jól ismert, terhességi tünetek. Kezdődött a hányingeres öklendezéssel: ma már reggeli és ebéd előtt is produkáltam. Hányni én ugyanis egyetlen terhesség alatt se hánytam - ellenben egész napos, borzalmas hányinger, na az gyötört minden alkalommal, néha annyira, hogy már attól is beindult, ha fekvő helyzetben balról jobbra fordítottam a fejemet. 24 órás émelygés most még nincs, de ez az éhség miatti öklendezés már igen.
Furcsán változik az ízlésem is. Már a terhesség előtt búcsút intettem az alkoholnak (nem mintha akkora piás lennék, de a nyáresti rosé fröccsöt azért nem szoktam kihagyni). Férjem azt mondta, szolidarít velem és ha pozitív lesz a tesztem, ő sem iszik alkoholt 9 hónapon át. És lőn. Kíváncsi vagyok, sikerül-e betartania.
A másik furcsaság, hogy az elmúlt években minden reggel kávéval kezdtem a napot. Amikor a Kicsit vártam, a korábban imádott teáimra rá se bírtam nézni, már a meleg víz gondolattól is öklendezni kezdtem. Úgyhogy a teát hosszú időre száműztem és maradt helyette egy kis minimál kávé a hajnali keléshez. Erre aztán úgy rászoktam, hogy amikor már ihattam volna újra teát, akkor is maradtam a kávénál, leginkább azért, mert a férjem minden reggel főzött annyit, hogy kettőnknek elég volt (reggel ő kel korábban és foglalkozik a gyerekekkel, míg én is összekaparom magam). Most ez az egész megfordult: már a nyaralás alatt úgy éreztem, hogy nem kívánom a kávét - helyette minden reggel mentateát ittam a szállodában (isteni volt). Hazatérve is csak a tea jöhetett szóba, mert már a kávé gondolatától is feláll a szőr a hátamon....brrr.
Mindemellé folyton savanyút kívánok. Mustárt, modenai balzsamecetet, kapribogyót, citromot - mindegy, csak jó savanyú legyen.
Ami viszont nagyon zavar, azok a szagok. Kinyitom a hűtőajtót: mellbevág a sokféle szag. Kilépek az utcára: minden kipufogót, füstöt sokkal erősebbnek érzek, mint korábban. És ami a legzavaróbb: hogy a gyerekeimet is büdösnek érzem. A Kicsit az ölemben például nem bírom elviselni hosszú távon, annyira felkavarodik a gyomrom a szagától.
És még egy vicces dolog: a férjem sokat panaszkodik, hogy olyan vagyok, mint egy hősugárzó, így esténként nem tud megölelni az ágyban - vagy megölel, de aztán két perc múlva menekül is, mert "meggyullad" tőlem. Én egyébként nem érzem magam melegnek egyáltalán. Na de ennyit a panaszkodásból!
Délután elmásztam a gyerekekért. A Kicsinek jó napja volt, de a gondozónő szerint elég sokat verekedett... ha nem az van, amit ő akar, akkor előbb-utóbb üt. Hát, nem túl jó. Az vígasztal, hogy minket is ütögetettt júliusban, de mostanra abbahagyta. Ezen kívül pedig nem aludt egy percet sem, pedig lefektették... szóval tiszta fáradt volt.
Kettesben elsétáltunk az épület másik végébe, ahol az iskola van. A fiúk teljesen fel voltak dobva, hogy milyen jó napjuk volt. Kettejük közül a Középső jött ki először a kapun és rögtön ezzel fogadott:
"Anya, nagyon jó volt az iskola és kétszer sírtam is!".
Hát ez tényleg nagyon jó lehetett - gondoltam magamban. Kérdésemre, hogy miért sírt, közölte, hogy már elfelejtette - de hogy mégse maradjak teljesen infó nélkül, hozzátette, hogy egyszer mérges is volt.
A Nagy is sokat beszélt (folyton egymás szavába vágtak a hazaúton az öccsével): ő nagyon örült, hogy a tavalyi tanító nénijével maradt együtt - este lefekvéskor pedig az ágyában fekve egyenesen azt mondta: "bárcsak sose lenne szünet és mindig járhatnánk az iskolába!"
Szept. 2., péntek. Újabb terhességi tünet: rámtört az álmosság. Bármikor el tudnék aludni... de valahogy nem az igazi a fekvés. Előkerítettem a szekrényből a régi, jól bevált szoptatóspárnát és azóta esküszöm, mintha kicseréltek volna! Egy álom vele aludni, mindenkinek csak ajánlani tudom!
Sajnos reggel nem volt idő a párnába fúrni magam még egy kicsit, mert én vittem a csapatot az iskolába. Jó időben összekészültünk, úgyhogy gyalog indultunk neki az útnak. A nagyok persze kétszáz méterre a céltól megharagudtak rám és közölték, hogy "tiszta buta" vagyok, mert nem engedem, hogy egyedül menjenek az iskolakapuig, hanem elkísértem őket Kornéllal együtt, integettünk és csak utána mentünk be a bölcsibe (mondtam már, hogy mennyire isteni, hogy egy helyre jár mindhárom???)
Szept.3., szombat. Megvolt a Nagy első születésnapi bulija! Összesen nyolc, kilenc és hat év közötti fiú és a kétéves Kicsi alkotta a csapatot. Hát nem mondom, hogy egész életemben erre vágytam...
Már előző nap elkezdtem idegeskedni, mert a legutóbbi alkalommal, amikor a Nagy jóbarátja, L. átjött hozzánk, szerintem a férjemmel ketten alig bírtunk a négy fiúval és úgy leszívtak minket, hogy este megfogadtuk, L. soha többé nem jöhet át. A két nagy ugyanis folyton a két kisebb kárára játszott, aminek persze örökös sírás, békítgetés és kiabálás lett a vége. Egy porcikámmal se kívántam, hogy nem egészen egy héttel később újra itt legyen - és erősítésnek hozzon magával még hat másik fiút.
Délelőtt a férjemnek dolgoznia kellett (szerencsére csak itthonról), a fiúk pedig nagyon rosszak voltak. Már reggel elkezdték, amikor a Nagy csak hosszas kérlelésre volt hajlandó asztalhoz ülni, hogy reggelizzen. A Kicsit épp lekváros kaláccsal etettem, mikor mutatta, hogy szomjas. Megfogtam a poharat, amiről azt gondoltam, hogy az övé, és már emelte is a szájához, hogy igyon, mikor a Nagy azon az idegesítően nyávogós hangján, amit a franciáktól tanult el, közbekiabált, mondván: "De az az éééén poharaaaam!" - és megpróbálta kiszedni a kisöccse kezéből (pontosabban a szájából) a poharat.
Ekkor még rendkívül nyugodtan válaszoltam neki, hogy: "Dehát előtted van a poharad "- mire persze csakazértis kicsavarta az öccse szájából a poharat, azt nyafogva közben, hogy: de ez az enyéééém! - mire a Kicsi természetesen sírásban tört ki, hogy kiveszik a szájából az éltető vizet, épp, mikor hozzájutna. Egy fokkal idegesebben szóltam tehát ismét, mondván: "Majd elmossuk a poharat, most hagy igyon belőle, ha már beleivott" - mire a Nagy teljesen kiakadt és sírósan elkezdett kiabálni valami olyasmit, hogy "Mindig minden az övé, nekem semmi sem jut" (ami egyébként abszolúte nem igaz).
Ekkor jelent meg a színen a férjem, aki a szobában öltözött, és az eseményeket csak részben hallotta. Miután nem tudta, hogy mi van, rádörrent a Nagyra, mondván: "Nem beszélhetsz így az anyukáddal!" - amire a Nagy nekiállt bömbölni, a Kicsi meg persze megijedt, mert nem értette, hogy mi történt. Grrrr!
Végül büntetésből a szobájába kellett vonulnia, ahol igazságérzete tudatában sértetten ücsörgött ebédig. Miután a Kicsit lefektettem, megebédeltünk és aztán nekiláttam megteríteni az ünnepi asztalt, a férjem pedig girlandokkal feldíszítette a nappalit és csinált két tálca szendvicset, amiket én a rágcsákkal együtt kitettem a tálalóra. A kertbe kihordtuk az összes játékot, amiről úgy gondoltuk, hogy hasznos lehet majd a buliban, aztán vártunk. Fél háromtól ötig hirdettük meg a bulit, és az első vendégek rögtön fél után meg is érkeztek. Ez direkt jó volt, mert épp ekkor ért véget a Kicsi alvásideje is. A szülők letették a gyerekeiket, aztán megkönnyebbült sóhajjal, sokan futva (nem viccelek) távoztak. Az utolsók még gratuláltak, amiért bevállaltuk, hogy ennyi gyereket egyedül fogunk szórakoztatni.
Amennyire izgultam előtte, annyira jól sikerült a buli. Volt egy kis veszekedés, L. megint hozta a rosszabbik formáját (először a bokáját "ficamította ki", amit jéggel és borókakrémmel kezeltem neki, aztán meg azon sírt egy darabot bent a nappaliban, ahova bekísértem, hogy a többiek azt mondták rá, hogy rasszista ( "Pedig én nem is vagyok az!!! "- közölte két sírás között). Miután kifutkosták magukat odakint (az időjárás a segítségünkre volt, mert pont délutánra kisütött a nap), betereltem őket a tortavágásához.
A Nagy boldogságtól sugárzó arccal várta, hogy odaérjek hozzá, miközben mind a 'Boldog szülinapot' francia verzióját énekeltük. Elfújta a gyertyákat, aztán nekiláttam felvágni a tortát. Miután végeztek az evéssel, kibontottuk az ajándékokat, aztán testületileg levonultunk az alagsori pincébe, ahol a mi ajándékunk várakozott: egy szép, piros bicikli, pont akkora méretben, hogy a következő két évben jó legyen neki, és egy pingpongasztal, amit már időtlen idők óta kért tőlünk.
Ez utóbbi természetesen inkább családi ajándék - de a sok fiúgyerek rögtön rávetette magát, hogy akkor pingpongozzanak forgóban. Sajnos csak három ütőnk volt, de így is nagyon élvezték. A férjem tett be nekik zenét, akik pedig épp várakoztak az ütőkre, azok szendvicset és rágcsát majszoltak, vagy kimentek az udvarra. Az utolsó fél órát így a garázsfeljáron ülve töltöttem, ahonnan ráláttam a pingpongozókra és a kertben szaladgálókra is. Féltem, hogy kitör a vihar, mert óriási fekete felhő közelített, de hálistennek végül másfelé vette az irányt.
Lassan befutottak a szülők is, akikkel így végre tudtunk köszönésnél több szót is váltani. Mindenkit megkínáltunk egy kis frissítővel, ők pedig dicsérték a teraszt, a kertet és a kilátást. Az utolsó vendég háromnegyed hatkor ment el - épp időben, mert a kapuhoz kísérve már nagy cseppekben kezdett esni, és ahogy becsuktam mögöttük az ajtót, rohantam is vissza a garázsba, nehogy teljesen elázzak. A felnyitott ajtóból néztük a Kicsivel a csendesen szitáló esőt, miközben a fiúk az apjukkal pingpongoztak zenére a hátunk mögött. Jó volt így - örültem, hogy ezen is túl vagyunk és hogy minden zökkenőmentesen alakult.
Shadow
