Kispanda történetét februárban olvashattátok, most örömteli, de még kicsit szorítós írással jelentkezik.
Fél év telt el csendben. A Férfit békén hagytam a rá vonatkozó vizsgálatokkal egy kicsit. Először csak egy hónapról volt szó, de aztán mindig volt valami, ami miatt nem került napirendre. Tanfolyamon voltam, államvizsgázott, komplex vizsgáztam… és megjött a hőség.
Voltam kontrollon az endokrinológusnál. Eltérést látott, váltottunk is Merckformin-ról Eucreasra az elszabadult IR-em miatt. „Ennek a gyógyszernek a tapasztalataink szerint az az egyik mellékhatása, hogy könnyen teherbe esnek a páciensek, viszont, ha meg lenne a pozitív teszt, akkor abba kell hagyni a szedését és visszatérni az Merckforminra” – mondta.
Aha… Apropó mellékhatások. Először csak fáradt lettem, aztán nem bírtam enni, gyakran rázott a hideg. Én 23 fok felett még életemben nem fáztam. Folyton szédültem és hányingerem volt, nem tudtam enni, csak ropit, gyümölcsöt, néha egy kis pékárut. Fogytam is gyorsan 3 kg-t. Ez utóbbit kevésbé bántam. Így edzeni sem tudtam járni, ezt viszont annál inkább bántam.
Nem is voltunk együtt a hónapban, csak kétszer… azt is korán. Mindig volt kifogás, hányinger a gyógyszertől, kánikula, fáradtság… szóval nem sikerült teljesíteni a havi tervet. Már pont feladtam, hogy úgysem jön, másrészt pedig több okból kifolyólag közben új munkahelyet is kezdtem keresni. A nagy akadály ugye a tanulmányi szerződésem. Volt több interjúm, szakterületen belül maradva (elég niche téma), másik szervnél, privát nagyvállalatnál, illetve kvázi „házon belül” is, ahol egyáltalán nem akadály a tanulmányi szerződés. Jól is szerepeltem „házon belül”, nagy előre lépés lenne, ők tudnák is néhány vágyálmom teljesíteni, ha teljesítem a hozzákapcsolódó legkülönfélébb felméréseket. Abban egyeztünk meg, hogy tovább tudunk menni ezen a rögös úton.
Aztán a ciklus 26. napján csak megszokásból mártogattam már a tesztet a bögrébe, csak, hogy tudjam szedjem-e tovább a progeszteront, vagy sem. Illetve, persze az Eucreast… Épp készültünk a tóra egy napra, hogy kicsit végre strandoljunk, mert idén nyáron nem igazán jutottunk el sehova a járdaszigeteken kívül. Készültem, végre megkóstolom azt a híres tépett húsos szendvicset abban az új büfében és letolok egy meggysört, bármilyen beteg is legyek utána! Visszatértem a fürdőszobába és legnagyobb meglepetésemre egy halvány (de az eddigieknél mégis kifejezetten látványosabb) második csík éktelenkedett a teszten. Én előre megmondtam, a gyereknek első pillanattól fogva életcélja lesz a kedvenc dolgaimat szabotálni.
Amikor felébredt a Férfi vele is szemrevételeztettem. „Jó, volt már ilyen” – mondja. „Nem, ennyire látványos még nem volt!” – és hozzávágtam a törölközőjét, hogy haladjon a dolgaival.
De nem jött meg a 28. napon. És a 30. napon sem. Két naponta új tesztek, egyre látványosabb csíkok. 4 hét + 4 napnál már úgy éreztem, hogy talán lehet reménykedni. Írtam az endokrinológusomnak is addigra, hogy akkor mi a teendő, és kértem a nőgyógyászomhoz egy időpontot, ami, ha jól számoltam pont 6 hét + 0 napra esik.
Jött hír a megcélzott beosztásról is. A múltamban levő sötét foltok ellenére, amiről őszintén vallottam az első meg(haha… inkább ki)hallgatásomkor, tetszem a szakmai vezérnek, szeretnének egy szakmai kört is. Nagyon örültem, csak aztán leesett a lyukas 2 filléres, hogy van egy kis baj: egy halom jogszabály akadályozza azt, hogy jelen állapotomban végig menjek az általuk rendszeresített eljáráson. Ezt elhallgatni sem lehet, hisz kiderül. Hazudni nem érdemes, mert itt nincs pótvizsga, hogy javíthassak. Konzultáltam szakmai pótapámmal, hogy akkor jól érzem-e, hogy bármennyire is korai erről beszélni, és egyébként normál esetben bármennyire is jogom van hozzá, hogy ne közöljem velük a helyzetet, mondanom kell.
Elérkeztünk 5 hét + 0. naphoz. A várandósság 5. hetétől már csak 20+% a vetélési arány, előtte 40+%. Vágjuk a centit, szépen apránként. A hasam és a derekam is fáj, ha nem fekszem. Nem tudok a saját tempómban sétálni 30 méternél többet, mert elfáradok. A melleim pedig fél kosarat dagadtak, ennek hála legalább ott vannak, ahol 16 éves koromban is voltak. Férfi rém boldog a látványuktól. Attól kevésbé, hogy nem érhet hozzá, mert sikítok. Legalább az étvágyam az kiváló – ezzel csak annyi a probléma, hogy így rettentő nehéz tartani az IR diétát. A hasam, ami mindig is volt - 50 kg-os és 75 kg-os korszakomban is - most így 70 kilósan is van, de legalább feszül és puffadt, mint egy lufi. Szerintem még nagyjából 5 percig tudom titkolni a munkában a helyzetet, utána valamelyik szemfülesnek fel fog tűnni.
Szóval visszatérve, 5 hét +0 naposan került sor a szakmai interjúra. Kicsit brillíroztam, kicsit meg is izzasztottak (de keményen megdolgoztak érte). A végén elmondtam nekik, hogy úgy tűnik, kisbabát várok és ez sok kérdést felvet, főleg azt, hogy a felmérés fizikai részét így biztos nem csinálhatom meg. Vallatóim kedvesek voltak, az első sokk után gyorsan gratuláltak és őszinték voltak, bevallották nekem töredelmesen, hogy nem könnyítettem meg a döntésüket, de majd megrágják és jelentkeznek. Hát jó. Mit van mit tenni… Akkor várok.
Közben csigalassúsággal telnek a napok. Hihetetlenül izgulok és ideges vagyok, megérkezett a hormon felhő, úgyhogy folyamatosan azt érzem, hogy el tudnám sírni magam. Aggódok, hogy Maszatka, aki épp akkora, mint egy narancs magja, vagy mint egy medveállatka, jó helyen van-e, jól fejlődik-e. Dohányos vagyok, most nikotinmenteset szívok – az jó-e? Egyáltalán van-e értelme? Biztos, hogy picivel is jobb, mint a nikotinos? Ezért meg fogtok kövezni, tudom.
Naponta érkeznek az új tünetek. A legutóbbi a hányinger/émelygés volt. Reggel fogmosáskor jelentkezik, aztán ebéd után valamivel délután és egészen vacsoráig kitart. Remélem hamarosan a nikotinmentes cigire is hányingerem lesz…
A főnökömmel nem is beszéltem még – főleg, mert szabadságon van. Az orvosi vizsgálat után szeretném elmondani neki. Olyan furcsa érzés, hogy a szakmai interjún a valószínűleg leendő felettesem már tudja a helyzetet, a jelenlegi nem. Anyámék sem tudják és anyósék se. Nem is tudom, hogy kéne nekik elmondani. Gondolkodtunk rajta, hogy a szüleim házassági évfordulója pont az orvosi vizsgálat utánra esik, hogy mondjuk el akkor. De még mindig korainak érzem. Anyám ráadásul ilyen igazi nyúlkálós, pocak simizős, idegesítő nő. Nem érti meg, hogy nem kell fogni a kezem, nem kívánom épp, hogy ölelgessenek, nem ismeri el a határaim. Mióta tudja, hogy próbálkozunk (már 2 éve) folyamatosan jön a kényelmetlen kérdéseivel, hogy mi van már, és a bugyuta sztorijaival, hogy épp ki lett terhes, vagy szült meg az ismerősi körben. Engem rohadtul hidegen hagy. Mint tudjuk, minden hülye tud gyereket csinálni és megint én vagyok a helikopter. És igen, tisztában vagyok vele, hogy kicsit belekeseredtem a sok sikertelenségbe. Anyám részéről viszont abszolút érzéketlennek tartom, hogy ezekkel traktál.
A fentiek fényében legszívesebben addig titkolnám, amíg ki nem bújik Maszatka a pocakomból. Vagy tovább. Azt sem akarja megérteni, hogy úgy az első 1 hónapban nem szeretném, ha a nyakamra járna, mert neki babázhatnékja van. Szeretnék én kötődni a gyerekhez és szeretném, ha az apja kötődne a gyerekhez. Mindenki más ráér. Tudom, hogy nehéz segítség nélkül, pláne az eleje, de nekem nem kell segítség, köszönöm! Engem szimplán békén kell hagyni. Hagy alakítsam ki a rendszert, ami jó kettőnknek. Aztán, ha kibújik, még mindig jogom van meggondolni magam, de addig hagyjuk szépen rám az elképzeléseimet.
Férfi is óvatosságra int a tervezgetéssel. Nem tudja beleélni magát, amit megértek. Azt azért megkaptam egy haza autózás alkalmával, hogy milyen jó, hogy nem költöttünk feleslegesen a drága férfivizsgálatra. Morogtam egy sort, hogy a próféta szóljon belőle, hogy tényleg nem kellett az a vizsgálat, és rajta már nem múlik, hogy egészséges legyen Maszatka.
Én közben, mint örök álmodozó, azért már fejben átrendeztem a lakást. Már elterveztem, hogy milyen kiságyat szeretnék. A babakocsiról vagy 2 éve van elképzelésem. A neveket is leboxoltuk már. Akkor is, ha ikrek (mert erre is van némi esély, bár szerencsére nem sok).
Kiszámoltam – haha, kit kábítok, kiszámolta az applikáció nekem, hogy Maszatka bizony április gyermek lesz, ha minden jól megy. Azt is megnéztem a naptárban, hogy ha tényleg ott volt a peteérésem, amikor számoltam, és tényleg helyesen írtam fel, hogy mikor voltunk együtt, akkor bizony esélyes, hogy kislány.
Még valamit nem tapasztaltam életemben eddig: ennyire borderline állapotot: szélsőségesen egyszerre hol felrobbanni az örömtől és legszívesebben világgá kiabálni, hol pedig aggódni azon, hogy kitudódik, mert korai. Ezt a naplót is félve írom, mert nem tudom, hogy lesz-e folytatás és mikor?
Kispanda
