Tegnap éjjel negyed 11-kor tette fel a férjem a kérdést: „Szerinted csak mi szívunk, vagy másoknál is ez van??” – „Fingom sincs”- feleltem én, míg a gyerek rekedtre ordította magát a másik szobában, hogy „Ki vigyáz ráááám?!”
No, mamikáim, szóval ez érdekelne. Jó, tudom, én, mindenkinek meg van a maga nyomora. Van, akinek a gyerek zokszó nélkül és öt csodás perc alatt elalszik este nyolckor. Tudom, hogy létezik. Persze lehet, hogy egy párhuzamos univerzumban, de na. Ugyanezen jól alvó gyermek szülei pedig arra panaszkodnak, hogy a gyerek nem eszik/nem akar leszokni a cumiról/földhöz veri magát a boltban/visít, míg a haját mossák, stb.stb. De a mi univerzumunkban három kerek éve küzdünk az áhított nyugodalmas éjszakákért. Több-kevesebb sikerrel. Mert mikor azt hisszük, hogy mekkora májerek vagyunk és végre megoldódott – MINDIG VAN VALAMI.
Tisztázzuk: önző disznó vagyok. Pókerarccal vállalom. Önzőségem féltett tárgya a 140 centis ágy 70 centis, rám eső része. Ebből nem engedek. Ergó, a gyerekem az első naptól a saját szobájában, saját ágyában altattam. Egy ajatollah buzgóságával hittem, hogy ez egy hosszú távú befektetés, és mindenki hülye, aki nem így csinálja, és megéri heteken át talpalni és kelni, mert akkor majd HOZZÁSZOKIK, és én kidülleszthetem töklapos mellkasom, hogy: „igen! Következetes voltam! Igen fájt! Igen, használt!” – muhahahaha. Ha csak ennyi lett volna, anyócáim… De az én imádott sarjam nemcsak hasfájós volt, de aztán szintén következetes és kitartó is. Később bölcsis és sokszor beteg is. Mindig, mire hosszú sírás-rívás, kitartás után elértük az áhított állapotot, jött egy takony, jött egy fosós vírus, és éjjel megint a gyerek mellett dekkoltam. És pont mindig megszokta. És kezdtük elölről.
Voltak jó idők: emlékszem, milyen öntelt disznó voltam, mikor este 9-kor távbeszéltem egy barátnőmmel, aki irigykedve közölte, mekkora szerencsém van, hogy az én gyerekem már 8-kor alszik. Egyedül. A helyén. Akkor azt gondoltam, keményen megdolgoztunk ezért a paradicsomi állapotért, és ím, kitojtam a spanyol viaszt, fasza gyerek vagyok.
Ja. Közben a gyerek nőtt-nőtt, és mondjuk kb. fél éve elért abba az állapotba, hogy egész egyszerűen: kevesebb alvással is beéri. És egyébként is, mekkora pazarlás fekvéssel tölteni a drága időt, ugyanolyan prózai dolog, mint enni, vagy fürödni. Na, mindegy.
A gyerek kiváló értelmi készségekkel rendelkezik, így mindig állati jó marketinggel tálalja a dolgokat: „Ó, anya, vigyázz rám, FÉLEK.” – „Ó, drágám, mitől félsz?” – „Nem tudom. Őhm… a bogaraktól. Sárkánytól. Repülőktől.” – igaziból mindegy, mert mi a tökömöt tehetsz? Ott maradsz és próbálod megnyugtatni. Aztán csak elalszik, na. El. Eleinte 10 perc alatt. Aztán 30. Végül ott tartottunk, hogy 2 órán át dekkoltam mellette, mert 10 percenként eszébe jutott még valami égetően fontos dolog („Ha megeszem a szivárványt, milyen színű lesz a nyelvem?”) Elegem lett.
A férjemmel töltött, egyébként is félálomban és megzuhanva eltöltött esti 1-2 óránk nyomtalanul eltűnt. Vissza akartuk kapni. Kitartottunk. Furmányoskodtunk. Kreatívkodtunk. Álomtündéreket álmodtunk, akik reggelre matricát hoznak a csöndben, egyedül elalvó gyerekeknek. Meg tankot is bakker, csak csitt. De a gyerek csak nem alszik. Fél évbe telt, mire beláttuk: a délutáni alvásra még bőven szüksége van, de utána kizárt dolog, hogy 8-kor alszik. Rászántunk egy hétvégét: reggel ébresztő, kertben futtatjuk a gyereket (szóval levegőn van és fárad), délben fekvés, 30 perc alvás után ébresztő, délután is 3 óra jólevegő, minden, ami kell, na, majd tuti alszik korán, muhaha, 21.50, mire elalszik. Nem megy. Fél év után jöttünk rá: ez van, ennyi az alvásigénye. Ha teljesen kihagyjuk a déli alvást (hétvégén, oviban nyilván úgyis alszik), akkor tényleg alszik 8-kor. És óránként felsír. Annyira zaklatottan alszik, hogy nem éri meg.
És próbálkozik. Minden. Egyes. Este. Minden este közös. Együtt vacsorázunk. Együtt játszunk. Fél 8-kor fürdünk. Fogmosás. Öltözés. Három mese. És most már hagyjuk, hogy 9-ig fent legyen. Nézhet velünk felnőtt műsort. Martha Stewartot, ahogy felfújtat készít. A mi utcánkban este már csak ilyen fajta felnőtt-műsor megy. 9-negyed 10-kor fekvés. Vigyázok rá. Megmutatja az ujjain, mennyit. Mindig 10-et. Addig összebújunk. Simogatom. Megbeszéljük, amit meg akar. Aztán jóéjt és csönd. A kislámpa égve marad, az ajtaja nyitva. Hall minket, látja, hogy még jövök-megyek, ott vagyok. Eltelik pontosan egy perc és: „ANYAAAAAAAA!” - és indul a második felvonás. És eleinte kedves vagyok. És türelmes. És átlag hetente egyszer kiborulok, mint állat. És akkor hagyom üvölteni. Mint tegnap. Minden alkalommal rövid vagyok és tömör: „Most már alvás. Mindent megbeszéltünk már. Pssszt.” – és távozom. És megőrülök.
Az elmúlt években az alábbi dolgokat vetettük be: vihet magával egy kis játékot az ágyba/nézegethet még egy mesekönyvet, ha még nem túl álmos, de csak csendben játszhat vele. Ha sikerült egyedül, csöndben elaludni, reggelre matricát kap (akkor is, ha csak egyszer-kétszer szól). Ha nem akar a saját ágyában aludni, csináljunk saját bunkit: ágymatrac a földre, körül sok-sok párnával – aludhat ott is. Sok-sok-sok beszélgetés: mi mindig vigyázunk rá, nekünk ez a dolgunk, akkor is ezt tesszük, ha nem ülünk mellette, sokszor benézek még hozzá, sőt, mikor elalszik, akkor én még utána is megpuszilom. Mindenkire vigyáznak éjjel az álomtündérek, hogy ne történjen baj. Varrtam egy pillangót, ami tele varázsporral, ami minden félelmetes dolgot legyőz. Leltünk egy darab koszt a szőnyeg szélén, amiről kiderítettem, hogy tündérpor, amivel minden este telehintik a tündérek a házat, hogy ne történhessen baj (ja, mert egy időben mindig azt kiabálta: gyere anya/apa, baj van!”. Beszélünk arról, milyen volt anyának/apának elaludni, mikor kicsik voltak. Mindig megdicsérjük reggel, ha este ügyesen sikerül elaludni. Az utóbbi hetekben kitoltuk az alvásidőt, hogy tényleg álmos legyen, mire feküdni kell. Baromira igyekszem nem „letudni” az esti rituálékat, mert mindjárt megérzi és annál rosszabb.
De tegnap, fél 11-kor, közöltem a férjemmel, hogy én márpedig nem megyek be többet a gyerekhez, mert akkor megfogom és kirakom az ablakon, és nem hiszem el, bakker, ez örökre így marad?! Majd a 18 éves, szőrös, tetovált lábát is az anyjával akarja vakartatni, míg elalszik?! Remélem, addigra lesz már egy csaja, mert én megőrülök.
Ennek sose lesz vége? Hiába vagyok kitartó és következetes és nem veszem magam mellé és nem fekszem mellé és még mindig küzdünk és ennek már három éve?!
Ne kíméljetek, anyatársaim. Csak nyersen, őszintén. Ha ez lesz még 15 évig, akkor be kell fizessek egy útszéli panzióba heti két éjszakára, hogy időben és nyugodalmasan álomra hajthassam olykor gyűrött kis fejem.
Persze lehet, hogy olyan benga nagy illúzióink vannak a férjemmel, hogy mi vagyunk a hülyék. És nem várható el a gyerektől, hogy: fekvésidő-fekvés-alvás. Hogy minden fekvés egy cirkusz. És ez az én cirkuszom. Azok meg az én majmaim. És hiába öltözök porondmesternek, végül kisül, hogy én vagyok a narancssárga parókás bohóc.
MuraÁgi
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
