8. rész
Petyánál a járás kialakulása nem mondhatnám, hogy komplikáció-mentes orvosi és fejlesztés-sorozat váratlan vagy várható(?) eredménye.
2014 tavaszán, egyik hétfő reggel arra ébredtünk, hogy nagyon keservesen panaszkodik. Ő nem szokott sírni, inkább hangot ad a nemtetszésének, fájdalmának. Megnézegettük, megszeretgettük, de igazából nem vettünk észre rajta semmit, ami indokolná a jajongását. Ami feltűnt, hogy nem volt hajlandó, semmilyen „mozgást” se csinálni. Se fenekezés, se négykézlábon mászás, semmi! Letettem a földre, és csak feküdt, kesergett, de nem akart fordulni, ülni sem, pedig ilyenkor, általában mégykézlábra vágta magát és már indult is. Felhívtam a gyerekorvost, hogy jöjjön ki, nézze meg. Ő se talált semmi kézzel fogható változást, de megegyeztünk, hogy beviszem a Gyerekkórházba, a sürgősségire. Azt gyanította, hátha valami ízületi gyulladás vagy becsípődés…
Bepakoltam egy táskát (ki tudja, mennyi ideig tart?) és elindultunk. Odaérve bejelentkeztünk és vártuk, hogy szólítsanak. Nem voltak sokan, elég hamar sorra kerültünk. A vizsgálat után elküldtek röntgenre, utána pedig az ortopédiára. Egy fiatal, kedves doktor bácsi volt az ügyeletes, aki miután megvizsgálta Petyát, rám nézett, majd feltette a nagy kérdést:
- Hogy készültek, Anya?
- Úgy, hogy megyünk haza, mert ott van még két másik gyerek, aki vár rám!
- Itt kell maradni, Anya! A csípője a jobb oldalon nincs a helyén, az fáj annyira neki, és egyelőre még nem tudom, hogy kerül vissza.
Hidegzuhany! Mi történik? Mi az, hogy nem tudja, hogy tegye vissza? Kérdések sokasága… Végül érthetően elmagyarázta, hogy csípőficama van a gyereknek, de nem tudni, mi miatt, hiába rakják vissza a helyére, újból és újból kiugrik onnan. Megkérdezte, hogy esett el? Sehogy – közöltem - reggel, ébredés után az ágyban már így találtuk. Az lehetetlen! Elmeséltem, hogy milyen szinten hipotón az alsó végtagjaiban és hogy kedve szerint tudja csavargatni a lábait, akár 180 fokban is, ami magyarázatul szolgált a problémára. Megegyeztünk, hogy maradunk.
Kaptunk egy „szobát” és becuccoltunk, majd miután Petya elaludt, egy gyors agybani újratervezés után elkezdtem végiggondolni, hogy is csináljuk a dolgot. Apának telefonálni a történtekről, anyuéknak szólni, hogy intézzék a másik kettőt, összeszedni, mi fog kelleni otthonról. A doki bácsi még annyit mondott, megpróbálna egy festékanyagos röntgent készíteni csütörtökön (ez azt jelentette, hogy min. négy napig élvezzük az ortopédiai osztály vendégszeretetét), attól okosabb lenne. Ezt a vizsgálatot altatásban végzik, amihez nélkülözhetetlen az aneszteziológiai vizsgálat. Figyelembe véve, hogy Petyának szinte állandóan folyik az orra, már előre rettegtem, mit fog szólni, ha meglátja. Másnap kellett menni hozzá. Megvizsgálta Petyát, majd közölte, hogy nem lát rá túl nagy esélyt, hogy csütörtökre kevésbé lesz taknyos. Javasoltam, hogy adjunk neki antibiotikumot (ami a szívműtét végett egyébként is indokolt). Jó-jó, de mikor kapott ez a gyerek utoljára ilyet? Mondtam neki, hogy kb. 8-9 hónappal ezelőtt, így belement. Kedd estétől elkezdtük adni neki a gyógyszert és vártuk, hogy csökkenjen a trutyi az orrából.
Eddig még ortopédiai osztályon nem voltunk, így koncentráltam a megismerésére. Meg kellett tanulnom, hogy működik a rendszer és mire készüljünk. Mit mondjak, elég érdekes módszerekkel próbálták meg kezelni Petyát. Az ágyban fekve, cipővel a lábán, rákötöttek súlyokat a bokájára, ami próbálta a helyére húzni a csípőjét. Gyógytornász is foglalkozott vele, de egyik változat se hozott eredményt. Igazság szerint ennyi történt vele, amíg bent voltunk.
Szerda este beszéltem a doki bácsinkkal, hogy mi lesz holnap. Nézett rám, és nem igazán értette, mit is akarok. Kérdeztem, hogy mikor ehet, ihat utoljára, reggel mire számítsunk (elvégre egy altatásos vizsgálatról volt szó!). Pár mondatban elhadarta, amit tudnom kellett, mi pedig vártuk a másnapot, hogy megtudjuk, mi is pontosan a probléma a csípőjével. Reggel még egyszer megvizsgálta az altatóorvos, zöld utat kaptunk és étlen-szomjan vártuk, hogy mikor kerülünk sorra. 11 után kezdtem el érdeklődni, hogy tudnak-e már valamit, a gyerek éhes-szomjas-lassan kiszárad, de senki semmit nem mondott. Dél fele szóltak, hogy adjak nyugodtan enni, inni neki, mert nem fogják megvizsgálni.
Finoman szólva se voltam nyugodt! Megkértem őket, hogy szóljanak a doki bácsinak, mert most viszem el a gyereket saját felelősségre, ha nem tudok beszélni vele. Hozzáteszem, akkor már tényleg magánrendeléseket keresgéltem a neten, hátha máshol csinálnak valamit Petyával! Csodák csodája pár perc múlva előkerült és beültünk az orvosiba. Közölte, hogy Petyát mindenféleképpen műteni kell majd, és akkor előtte végezné el ezt a speciális röntgent. Megegyeztünk egy kb. két hét múlvai időpontban, addig is szedjük az antibiotikumot, és ha fájdalma van, adjunk neki fájdalomcsillapítót; ő itt az osztályon nem tud többet tenni érte.
Ennyire volt szükségem! Hogy emberszámba vegyenek és számomra is érthető módon elmondják, hogy mi vár Petyára – és az egészet kb. 15 perc leforgása alatt!
Az otthon töltött idő alatt párszor volt szükség fájdalomcsillapítóra, egyébként egész jól tűrte a „földönlétet”. Újra kezdett kúszva közlekedni (mert olyan nincs, hogy csak fekszik és nem történik semmi!). és a gurulás is előtérbe került. Tudta, hogy olyan mozgást kell kitalálnia, amihez minimális vagy inkább nulla csípőhasználat szükségeltetik. Számoltuk a napokat, vigyáztunk rá, ne legyen taknyos, mert legalább olyan nagy beavatkozás előtt álltunk, mint amilyen a szívműtét volt!
Pankuci
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
