Miiii? Egy szülést fogsz fotózni? Vállaltad? Nem félsz? De most tényleg, oooott? Mindent? Engedik? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket kaptam, amikor lelkesen meséltem az ismerőseimnek, hogy milyen kalandra vállalkozom. Kevesen voltak, akik osztoztak a lelkesedésemben. A nők, anyák többsége első hallásra visszariad a gondolattól, hogy őt (vagy bárki mást) a szülése közben egy „vadidegen” fotózgassa. Ez részben érthető is, hiszen ez egy nagyon intim helyzet és kevesen tartják magukat ebben az állapotban fotogénnek. A legtöbbekben – azt gondolom – azért ekkora az ellenállás, mert nem tudják, miről is szól ez valójában. Én sem tudtam. Azt hittem, tudom, de fogalmam sem volt.
Van egy lányom, anyaként tehát átéltem, hogy milyen is egy szülés. De sem segítőként, sem fotósként, sem egyéb más minőségében nem vettem még részt hasonlóban sem. Igyekeztem felkészülni, leginkább persze szakmailag, hisz úgy gondoltam, emberileg nagy meglepetés nem érhet. Voltak elképzeléseim arról, hogy mit is szeretnék kihozni a dologból: szépen a háttérből figyelem az eseményeket, anyuka-apuka szeretetben vajúdnak, Hédi megszületik, és ahogy a nagykönyvben, öröm és bódottá, én meg minden arra érdemes pillanatot lencsevégre kapok. Ahogy szoktam. De mindenki tudja, itt túl sok a bizonytalan tényező. Itt kár tervezni. Így persze nem is olyan volt, mint amire számítottam. Annál sokkal, de sokkal jobb!
Szeretném, ha az anyák megismernék ennek a műfajnak a szépségét. Ha csak egyszer belegondolnának abba, hogy pár év múlva milyen hatalmas kincs visszanézni, újra átélni a gyermekük születésének pillanatait. Amire lehet, hogy már nem is emlékszik. Vagy nem úgy, ahogyan történt. Vagy csak szimplán kiestek részletek. Továbbmegyek, mekkora kincs lesz az egy gyereknek, hogy visszanézheti a saját születését. Én a fél karomat odaadnám, ha lennének a lányom születéséről hasonló fotóim.
Szeretném, ha nem az a sztereotípia élne a kismamákban, hogy ez egy teljesen felesleges „luxus”, minek megörökíteni a szenvedést, a fájdalmat, a „vért és verítéket”. Mert ott van, része az élménynek, része az életnek. Ettől valós, ettől igazi, ettől szülés és nem egy kellemes wellness délután. Szeretném, ha nem gusztustalannak tartanák, hanem gyönyörűnek. Mert az. És a fotós dolga, hogy ezt a szépséget helyezze előtérbe. Az ő dolga, hogy az egész történetet, az összes szereplővel hitelesen, de egy kellőképpen romantikus szűrőn keresztül mutassa meg. Ez volt az én célom.
„Hogyan éltem meg? Leírhatatlan volt. Amikor Niki fotózott, szinte észre se vettem, annyira természetes volt a jelenléte. Amiért viszont a szülésfotózás mellett döntöttem, az az volt, hogy nemcsak belülről, saját élményként szerettem volna elraktározni Hédi kislányom megszületését, hanem látni is szerettem volna. Túl az élményen, Niki elragadó személyiségén, azt gondolom, hogy ezeken a képeken olyan nőt, leendő anyát láttam viszont, ami soha, semmilyen más körülmények között elő nem hívható. Egy dolgot sajnálok: hogy nem ismertem Nikit két évvel korábban.”
És akkor most a történet, ahogyan én megéltem. Anyaként, segítőként és csak utolsósorban fotósként.
Szilvi még hónapokkal ezelőtt keresett meg családi fotózás ügyében. A végén nem jutottunk el az időpontfoglalásig, karácsonyi hajrá is volt, neki volt is már pocakja meg nem is, ki is akartunk menni meg nem is, kutyás képeket is szerettünk volna, meg nem is. Jegeltük. Mondtuk, majd visszatérünk rá idén. Így is lett. Jó sokat beszélgettünk erről-arról, érintettük a fotózást is. Szóba került a szülés. TÉÉÉÉNYLEG. Nem vállalom esetleg, hogy lefotózom a szülését? (Niki bent tartja a levegőt, elolvassa egyszer, kétszer, háromszor. Szülés.., igen, igen, azt tudom, mi. Rémlik. Fotózni? Asszem az is megy. Hát, akkor: IGEN, vállalom!) Ez a gondolatmenet kb. két tized másodperc alatt futott végig az agyamon, igazából hiába kerestem volna ellenérveket, hülye lettem volna egy ilyen lehetőségre nemet mondani. És milyen jól tettem.
Aztán amikor felocsúdtam a sokkból, felkerestem a jóbarátom, Google-t. Hogy is van ez? Igen-igen, itthon még gyerekcipőben jár a műfaj, de külföldön már nagy piaca van. Olvastam millió blogot, cikket, hallgattam videókat, beszámolókat. Az első dolog amivel szembesültem: több hetes készenlét. Éjjel-nappal. Nem utazhatsz el, ha a városon kívül mész, viszed a cuccod, mert mindegy, hogy hol vagy és mit csinálsz, ha hívnak, menned kell, és ODA KELL ÉRNED. Ez nem is lenne annyira kivitelezhetetlen, ha nem Szilviről lenne szó, aki az első babáját bruttó három óra alatt hozta a világra. Hédinek ennél is kevesebbet jósoltak és be is jött.
Januárban még olyan távolinak tűnt. Persze, március 19. Oké.
Nagyon sokat beszélgettünk, nemcsak a szülésről, hanem úgy mindenről. Persze a személyes találkozás is elengedhetetlen ilyenkor. Emlékeztek a vizslás képekre a Wiener Salonban? Szerencsére gyorsan kiderült, hogy egy hullámhosszon vagyunk, enélkül nem is működött volna, sem neki, sem nekem.
Március elején kezdtem realizálni, huh, bármikor „szülhetünk”. Folyamatos kapcsolattartás: „Mit érzel? Van már valami? Jóslók? Elmehetek a családdal a bécsi állatkertbe??”. Elmentünk, mondanom sem kell, percenként eszembe jutott, hogy „nehogy most!!” Hédi kivárta, rendes volt.
Március 16, hajnali 6:12, csörög a telefon. (Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok az a pacsirta típus, ezt szerencsére a lányom is tiszteletben tartja legtöbbször.)
„Folyik a vizem, bemegyek, szólok, ha gyere.”
Szólt, én pedig mentem. A lehető legnagyobb dugóban, amit aznap ki lehetett fogni, reggel 8-kor. Páty – Szt. István kórház normál esetben 40 perc, aznap reggel 1óra 10 perc, még egérutakkal is. Az idegtől elmúlt a kómám, így nagyjából egálban voltam magammal.
Beértem, ott volt Szilvi a szülőszobán. Egyedül. Lecuccoltam, elővettem a gépem, megnyugodtam, hogy nem csúsztam le semmiről, mert még nevetgél, néha kicsit eltorzul az arca, de aki szült már, tudja, ez az eleje. Csacsogtunk, leginkább az én nyűgjeimről. Fájás közben én beszéltem, szünetben ő beszélt. Aztán eljött az a fázis, amikor már fájás közben egyikünk sem beszélt. Készült valahogy néhány kép is.
10 óra után aztán felgyorsultak az események. Már egyikünk sem beszélt, én kezdtem kicsit feszült lenni. (Miért nincs itt senki, mi van, ha gáz van?) A szülésznőt úgy összesen háromszor láttuk elsuhanni, hagyta, hadd végezzük a dolgunkat. Itt már nem fotóztam. A szemem sarkából kukkoltam a ctg-t, mikor jön, mikor megy a fájás, kezet szorítottam, itattam, biztattam, levegőt vettem, orron be hossssssszan, szájon ki huuuuuuuuuuh. Így ment ez egy ideig (alig egy óra, nekem többnek tűnt, Szilvinek meg egy napnak.) Aztán egyszer csak Hédi úgy döntött, eleget lihegtünk, előbújik.
Rohantam, szóltam, jöjjön már valaki! Jöttek, a doki, a mesebeli „hol volt – hol nem volt” szülésznő és időközben bekeveredett két orvostanhallgató kislány is. A kettőből hatan lettünk hirtelen egy 6 nm-es szülőszobában. Fotózzak, úgy, hogy ne akadályozzak senkit a munkájában, szülésében, születésében, oktatásában. Fotóztam, de nem tudom hogyan, és nem tudom mit. Egy teljesen más dimenzióban voltam, hasonló eufória, mint a saját lányom születésekor, annyi különbséggel, hogy itt nem fájt semmim.
Hédi kibújt, gyorsan, (amennyire lehet) könnyedén. Kicsit lila volt, de egészséges, nem sírt, békésen szuszogott az anyukája mellkasán. Szilvi vágta el a köldökzsinórt, amin nem mellesleg egy konkrét csomó volt (a szülésznő mondatainak foszlányait elkapva, ez egy nagyon ritka jelenség).
Öröm volt és boldogság.
Pár percre rá találkozott Hédi az apukájával és a 22 hós „nagy”tesóval, Dórával is. Dóra a szeme sarkából szemügyre vette Hédit, de még érthető módon bizonytalan volt az új helyzetben. Szépen lassan oldódik ő is, ma már puszit is kapott tőle a hugi.
Köszönettel tartozom Szilvinek, amiért ott lehettem, segíthettem, fotózhattam, élvezhettem! Köszönet Dr. Siklós Pálnak is, és Erzsikének is, amiért elfogadták a jelenlétemet és rugalmasan kezelték ezt a nem mindennapi helyzetet.
Anyaként, emberként Hédi születésének a részese lenni hihetetlen élmény volt, egy ösztönös kötődést alakított ki bennem, ami azt hiszem, örökre elkísér majd.
Fotósként pedig komoly kihívás, mert ott a flow, elvisz, sodor, de közben koncentrálnod kell, tenned kell a dolgod. Az összeset. De állok elébe, mert szeretnék még sok-sok családnak örök emléket adni a soha vissza nem hozható pillanatokról!
Niki
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
