Vágjunk a dolgok közepébe: 20 hónapos kislányomat bölcsibe adtam, míg én egy hónappal később visszatértem korábbi munkahelyemre dolgozni. Az azóta eltelt időben rengetegszer kaptam meg ugyanazt a kérdést, és a válaszom után vagy a döbbenetet kaptam, vagy pedig azt, hogy jaj, de jó, hogy ezt te bevallod. A kérdés a következő: Milyen érzés visszamenni dolgozni? Hogy érzed magad? Én erre mindig azt válaszolom – ami az igazság is –, hogy én nagyon élvezem, hogy visszamentem dolgozni, és köszönöm, mindannyian nagyon jól érezzük magunkat, lányom, férjem és én is. Hogy miért, azt most leírom.
Korábban már elmeséltem lányom születésének történetét, illetve írtam arról is, hogy hogyan éltem meg az első évet vele itthon. Én már a szülésem előtt tudtam, hogy két évnél tovább nem szeretnék itthon maradni, részben anyagi okok miatt, részben magam miatt. Nem vagyok karrierista, de ennél több időre nem szerettem volna kiesni a munkából. Aztán ez az elképzelés tovább árnyalódott egy év itthonlét után, és idén januárban kezdtem először pedzegetni azt, hogy esetleg hamarabb is visszamennék, és lányunkat már szeptemberben bölcsibe adnám. Férjem ebbe bele is egyezett, részben mert ismert, részben mert látta, hogy a lányunk igazi társasági gyerek, rengeteg energiával, aminek a lekötése túl sok energiámat vette el. A döntést a szűkebb családunk is támogatta, senki se próbált meg itthon marasztalni.
De miért is éreztem úgy, hogy korábban mennék vissza, hogy még azt a plusz négy hónapot se szeretném itthon tölteni lányunk kétéves koráig? Engem, szégyen, nem szégyen, nem elégített ki az itthonlét, a reggeltől-estig tartó gyereknevelés és háztartás. A lányommal féléves kora óta igyekeztem több helyre kimozdulni, jártunk babaúszásra, egy foglalkozóra, illetve játszótérre és barátokhoz. A család igyekezett segíteni, de férjem vállalkozóként dolgozik, a nagyszülők még dolgoznak és aktívak, a hétvégén kívül hétköznap csak kevés segítséget tudtak nekem adni. Így is szerencsés voltam, hiszen vissza tudtam menni énekelni a kórusomba, illetve hetente pár órára át tudták vállalni, amikor intézhettem, amit akartam.
Nekem azonban ez nem volt elég. Imádom a gyerekem, de reggeltől estig a játszótéren lenni, ahol folyamatosan lesnem kell, hogy épp mit csinál (mindenhova felmászik), vagy harmincszor elmondani az Iciri-picirit, engem szellemileg nem elégített ki, mégis nagyon lefárasztott. Egész életemben szellemi tevékenységet végeztem, ilyen területen is dolgoztam, és hiányzott a kihívás. Amikor úgy döntöttem, hogy szakmai felsőfokú nyelvvizsgát teszek le, amíg itthon vagyok, szinte örültem, hogy tanulhatok. Pedig csak este, lefekvés után, illetve hétvégén volt rá időm. Mégis jólesett, felfrissültem tőle, és az eredmény is engem igazolt.
Így februárban megbeszéltem a munkáltatómmal, hogy júniusig eldöntöm, hogy mikor és hogyan kívánok visszatérni. A lányunknak a közelünkben lévő állami bölcsiben működő családi napközis csoportban találtam helyet, ahol már volt egy ismerőse, illetve szeptemberben vele együtt egy másik kis barátnője is megkezdte a bölcsis létet. Közben ő egyre ügyesebb lett, egyre jobban igényelte más gyerekek társaságát, már őt sem elégítette ki az, hogy ketten vagyunk otthon a lakásban. Minden nap reggeli után már a cipőjét keresgélte, hogy ma merre megyünk, és nagyon csalódott volt, ha azt mondtam, hogy most kicsit itthon maradunk és itthon játszunk. A döntés így az lett, hogy ő szeptembertől kezdi a bölcsit, én pedig októberben 6 órában visszamegyek dolgozni, ami a munkahelyemre való bejárással így is napi 8 órát tesz ki.
A nyarunk nagyon jól sikerült, lányom egyre önállóbb kezdett lenni, sokat tudtunk levegőn lenni, ahol kiélhette rengeteg energiáját és mozgásigényét, jobban tudtunk csavarogni, a barátokkal, családdal találkozni. Szeptemberben pedig elkezdtük a beszoktatást, ami másfél hét alatt gond nélkül le is zajlott, azóta se volt olyan reggel, hogy ne akart volna ott maradni a bölcsiben, igaz, olyan se, amikor ne akart volna hazajönni, amikor meglátott, hogy megérkeztem érte. A gondozónők szerint jól eszik, jól alszik, aktív, barátkozó. Én otthon azt látom, hogy a beszéde elkezdett folyamatosan fejlődni, napközben a bölcsiben foglalkoznak vele, zenélnek, mondókáznak, apróbb kézügyességes feladatokat végeznek (pl. nagy fagyöngyöket fűznek), és rengeteg élménye van, amit napról napra bővülő szókincsével igyekszik is megosztani velünk.
Októberben tértem vissza a munka világába, szerencsére zökkenőmentesen. Egy kicsi kollektíva tagja vagyok, de nagyrészt mindenki családos, így az se volt gond, hogy bizony az első másfél hónapban nem volt olyan hét, amikor ne kellett volna pár napot otthon lennem egy hosszan elhúzódó nátha miatt. A munkámat élvezem, jó volt két év után felfedezni, hogy tényleg ezzel szeretnék egész életemben foglalkozni. De miért is ne élvezném? Szinte egész végig egyedül vagyok a saját kis irodámban a saját ügyeimmel, ahol a saját tempómban dolgozhatok, és nem kell azon aggódnom, hogy pár perc múlva úgyis meghallom a gyerek nyavikolását, vagy mennem kell mosni, főzni, teregetni, söpörni. Ki merem jelenteni, hogy valamilyen szinten feltölt a munkám, mert bár nagyon fárasztó hajnalban bejárni és idevezetni, kapok annyi szellemi leterhelést, ami jólesik nekem.
És miután letudom a munkám, hazamegyek és elhozom a gyereket a bölcsiből, képes vagyok estig koncentráltan vele lenni, illetve a házimunkát végezni, és nem tízpercenként lesni az órát, hogy még mennyi idő van hátra fektetésig. Kiegyensúlyozottabb, türelmesebb vagyok a lányommal, és úgy érzem, hogy minőségi időt tudunk együtt tölteni délutánonként. Úgy érzem, hogy most éppen összhangban van bennem az anya, illetve a dolgozó nő, ráadásul emellett a heti pár óra szabadidőmet is megkapom a családtól, amikor kikapcsolódhatok és akár sportolhatok is.
Mielőtt még bárki azt hinné, hogy mekkora bezzegelős vagyok, leszögezném, hogy nem azért írtam le, hogy bárkinek is az orra alá dörgöljek bármit. Az ok az, hogy abból van elegem, hogy egy anyának titkolnia kell, ha szeret dolgozni a gyerekei mellett. Hogy az az elvárás, hogy arról beszéljek, hogy milyen szomorú vagyok, hogy bölcsibe kellett adnom a gyerekem, hogy milyen rossz a rendszer, hogy nekem vissza kellett menni dolgozni. És amikor nem panaszkodom, hanem igenis elmondom, hogy jól érzem magam a bőrömben, akkor vagy csodálkoznak, hogy de hát ilyet nem szoktak mondani az anyukák, vagy felsóhajtanak és bevallják, hogy jaj, de jó, hogy bevallottad, mert én is így érzek. Miért kell ezt titkolni? Nem hiszem, hogy rosszabb anya lennék azért, mert bevallom, hogy sajnos nem elégít ki engem az otthonlét, a gyereknevelés, a háztartás. Nem nézem le, sőt, irigylem azokat a nőket, akik szeretnek otthon lenni és legszívesebben otthon is maradnának a gyerekek mellett. Irigylem, mert ha így éreznék én is, még sokkal jobban élveztem volna az itthon töltött hónapokat. Csakhogy én nem ilyen vagyok, nekem ezer és egy dologgal kell foglalkoznom, lekötnöm magam ahhoz, hogy jól érezzem magam. Nekem szükségem volt arra, hogy visszajöjjek dolgozni. Én csak így tudtam egyensúlyba kerülni magammal.
Tudom, szerencsés vagyok. Szerencsés vagyok, mert olyan lányom van, aki szereti a bölcsit, aki nagyon jól vette azt, hogy elszakadtunk egy kicsit egymástól (bár nálunk is volt két hét nagyon anyás és csak anyás időszak, de erre számítottam, így nem okozott gondot). Szerencsés vagyok, mert a férjem támogatott a döntésemben (sőt, bevallotta, hogy számított is rá), mert ő viszi reggelente lányunkat a bölcsibe, mivel én olyan korán elmegyek. Szerencsés vagyok, mert olyan munkahelyre mehettem vissza, ahol elfogadják, hogy kisgyerekes anya vagyok és csak 6 órában tudtam visszamenni dolgozni. Nem rózsaszínű vattacukor az életem, nekünk is vannak rossz napjaink, amikor semmi se tetszik, amikor nyafogás van és hiszti és sírás (akár részemről is), de ezt a helyzetet nem nagyon cserélném el most senkivel. Úgyhogy, ha bárki kérdezi: köszönöm, jól vagyunk.
mgitta
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
