Már régóta terveztünk gondolatban gyereket a férjemmel, azonban a babagyártásba csak tavaly fogtunk bele, mivel nekem fontos vizsgáim voltak előtte, amelyeket még gyerektelenül akartam letenni. A családban tudtak róla, hogy gyereket szeretnénk, mindenkitől jött is a jó tanács, hogy ne görcsöljetek rá, van időtök, nem baj, ha nem jön össze elsőre. Mi annyira nem görcsöltünk rá, hogy rögtön az első éles hónap végén egy gyönyörű áprilisi napon hajnali 5-kor, mielőtt munkába mentem volna, azzal ébresztettem mélyen alvó férjemet, hogy ugyan nézze már meg a félhomályban, ugye hogy két csík van ott, és nemcsak a szemem csal. Ő akkor elhajtott, hogy nem lát semmit, különben is hagyjam aludni, azonban 12 óra múlva az információ feldolgozásakor boldogan öleltük egymást és terveztük a jövőt, igaz, csak szolidan.

A kezdeti rosszullétek és halálos álmosság elmúltával nagyon jól éreztem magam kismamaként, 5 hónaposan horvátországi nyaralásunk alkalmával még vígan fürödtem a tengerben és nagyokat bicikliztem (szigorúan orvosi és védőnői engedéllyel). November közepéig dolgoztam, majd utána belevetettem magam a készülődésbe, babaruhák és egyéb kellékek beszerzésére. A babát december 30-ra vártuk, így a családban fogadásokat is kötöttek arra, hogy vajon melyik évben fog megszületni, mivel a túlhordás egyáltalán nem ritka a családban.

December közepén még mindkét énekkarom karácsonyi hangversenyét végigálltam és végigénekeltem hatalmasra nőtt pocakommal. Aztán a Karácsony és az Újév miatt december 19-én tettem meg az utolsó látogatást mind a védőnőnél, mind a fogadott orvosom magánrendelésen. Minden rendben találtak, a babát nagy súlyúnak becsülték, pozícióba fordult, de teljesen zárt voltam még. Az orvosom úgy is búcsúzott, hogyha nem előbb, akkor január 2-án találkozunk. Én megjegyeztem, hogy nagyon remélem, hogy arra már nem kerül sor. Ekkorra ugyanis már tényleg terhes volt számomra a terhesség, és álmaimban azt képzeltem, hogy december 25-én, a nagy családi ebéd közben fog elfolyni a magzatvizem, és onnét, a karácsonyi halászlé és pulyka mellől fogunk férjemmel a kórházba menni szülni. Ezt a képet annyira szuggeráltam magamba, hogy Karácsony első napját végig is görcsölgettem teljesen rendszertelen fájásokkal.

Hogy megnyugtassuk magunkat (mégiscsak a 40. héten jártam, és egy árva NST-vizsgálaton kívül senki nem szándékozott menetrendszerűen megvizsgálni), másnap egy ismerős által beajánlott ügyeletes orvoshoz bementünk a kórházba, ugyan nézzen már rám, hogy minden rendben van-e a picivel, magamban pedig reménykedtem, hogy esetleg van már valamilyen fejlemény a szülés ügyében. Az ügyeletes azonban kijelentette, hogy a baba még nagyon jól érzi bent magát, továbbra is teljesen zárt vagyok, menjek szépen haza, és várjak türelemmel.

De én már minden voltam, csak türelmes nem. Amennyire jól viseltem addig a terhességem, annyira akartam, hogy most már legyen vége, jöjjön ki a baba, és legyünk túl a szülésen. Minden egyes jóslófájásomnál reménykedtem benne, hogy ez már az lesz. Amikor a nyákdugó eltávozott, izgatottan hívtam fel a szülésznőmet, ő azonban lelombozott, hogy amennyiben nincsenek rendszeres fájások, ne is törődjek vele, ez előfordul. December 29-én ragaszkodtam hozzá, hogy gyalog menjünk át a 20 percnyire lakó szüleimhez, hátha a 4. emeletről való fel-le lépcsőzés segíteni fog. December 30-án az NST vizsgálaton immár infúziót is kaptam, azonban épphogy valamennyi méhtevékenységet eredményezett csak az oxitocin, míg a baba vígan rugdalt a hasamban. A szilvesztert egy baráti párral töltöttük közösen, ahol barátnőm akkor szintén 6 hónapos terhes volt, így nem kellett magyarázkodnom semmi miatt. Az újévet kifejezetten bosszúsan köszöntöttem. Pici babámnak minden egyes fürdés alkalmával elmondtam, hogy mennyire örülnék, ha végre hajlandó lenne elhagyni lakhelyét, és kifáradni. Az éjjeli felkelések alkalmával szinte szuggeráltam magamba a fájásokat, de nem segített semmi.

Január 2-án orvosom széles mosollyal köszöntött, majd megvizsgált. Továbbra is teljesen zárt voltam, baba továbbra is kiválóan, viszont megbeszéltük, hogyha előbb nem történik semmi, január 7-én feküdjek be a kórházba, és 8-án reggel megindítjuk a szülést. Furán hangzik, de ettől megkönnyebbültem. Végre tudtam, hogy maximum 8-áig kell kibírnom, és akkor vége. Az utolsó napokat már teljes pihenéssel töltöttem, sorozatokat néztem, könyvet olvastam, hiszen a babát már minden készen várta.  

Természetesen január 7-én jelentkeztem a szülészet patológiájára szülésmegindítás céljából. Örültem, hogy csak egy éjszakát kellett ott töltenem a többi várakozó kismama között, akik mind engem irigyeltek. Mivel a szülésznőmmel előzetesen részletesen végigbeszéltük, hogy mi hogyan fog zajlani és mire kell számítanom, így semmi félsz nem volt bennem az indítással kapcsolatban, csupán izgatott voltam, hogy végre megtörténik, és megszületik az én kisbabám. Az utolsó éjjelen alig tudtam aludni egy keveset az izgalomtól, illetve a babámtól, aki megérezhette, hogy valami készülődik, mivel egész éjjel tombolt és rugdosta az oldalamat.

Szülésznőm hajnali 5 óra után érkezett értem, hogy beöntést adjon, és lezuhanyozzak, mielőtt megyünk a szülőszobára. Mivel telt ház volt, így a folyosó végén lévő legkisebb szobát kaptuk meg. Bár előzetesen én is gyönyörű természetes szülést képzeltem/terveztem vízben vajúdással és labdán ücsörgéssel, ezen elképzeléseimet természetesen dobhattam a kukába az infúzió és a folytonos NST miatt, mégsem bánkódtam igazán, mivel végre a 41+3. napon útjára indítottuk kicsikémet eddigi otthonából. 7 órakor kötötte be a szülésznőm az oxitocint a bal kezembe lévő kanülbe (bevallom, ez a kanül volt az, ami a leginkább zavaró volt az egész szülés során számomra), először csak nagyon kis adagban, majd fokozatosan növelte. Férjem 7.45-kor érkezett meg, és onnantól közösen figyeltük az NST-n a baba szívhangját, valamint az először csak apró dombocskákként megjelenő méhösszehúzódásokat. Fél 10-ig teljesen jól éreztem magam, nevetgéltünk, sztorizgattunk, és próbáltuk eldönteni, hogy mi legyen drága babánk neve, ha neadjisten mégis fiú lenne, ezt ugyanis, márminthogy lányunk lesz, egyszer tudták elég biztosra mondani, a többi alkalommal kizárásos alapon mondták rá, hogy lány, mivel ha fiú lenne, akkor látszódna valami. Lánynevünk pedig viszonylag hamar nagy egyetértésben meg lett, azonban fiúneveken hónapokon keresztül próbáltunk dűlőre jutni, de nem sikerült. A szülőszobán sem, így mondtam neki, miután valószínűleg engem fognak megkérdezni, majd én rávágok ott valamit, ha arról lenne szó. 10 órakor még felhívtam telefonon anyukámat és anyósomat, hogy megnyugtassam őket, hogy messze még a vége, én még egyáltalán nem érzek semmit.

A beszélgetések után tovább folytattuk férjemmel diskurzusunkat, majd hamarosan megjegyezte, hogy már nem olyan őszinte a mosolyom, mint eddig volt. Hát tényleg nem volt az. Megérkeztek a fájások, ahogyan fokozatosan emelték az oxitocin adagját. Kibírható volt, de egyre jobban szorított a tetőponton. Hamarosan megérkezett az orvosom is, hogy burkot repesszen. Miközben folyt el a magzatvíz, megjegyezte, hogy ez a gyerek nem nagyon akar megszületni, most is szökik el a kezei közül. Én is éreztem, ahogy a hasamon fölfelé próbált menekülni, hogy csak ne kelljen a másik végén kijönni. Lassan, de biztosan tágultam, a fájások fokozatosan egyre erősödtek, én hosszú kifújásokkal vészeltem át a fájdalmakat, ahogyan azt egy jóga-videóban láttam, és ami számomra a legjobb megoldás volt. Közben a szülésznőm a hasam kör-térfogata alapján megbecsülte a baba súlyát: 4600 g. Majdnem lefordultam a szülőágyról, mikor meghallottam, de biztos voltam benne, hogy téves, hiszen Karácsonykor becsülték ultrahanggal a súlyát 3800 g-ra. Mindenesetre jó érv volt a császármetszéshez.

Amit ugyanis eddig nem említettem, az a szemem. Mínusz 10-es dioptriával a szemészem nem zárta ki a természetes szülés lehetőségét, azonban kíméletes szülésvezetést írt elő. Orvosom azt mondta, hogy nekirugaszkodunk természetesen, aztán meglátjuk, hogy mi sül ki belőle. A császármetszés során alkalmazott epidurális érzéstelenítéshez úgyis ki kell tágulnom 2 ujjnyira, addigra eldől, hogy könnyen meg tudnám-e szülni, vagy inkább ne kockáztassunk, és irány a műtő.

Így jutottunk el 13.30 magasságába, amikor már durva egyperces fájásaim voltak, kevés szünettel, drága babám azonban az éjszakai hancúrozásban megfáradva immár harmadszor aludt bele a vajúdásba a szívhangok szerint, és most már nem nagyon hagyta magát felkelteni holmi forgolódással meg bökdösődéssel. Orvosom újból megvizsgált, megvolt a kétujjnyi tágulás, és javasolta, hogy válasszuk a császárt, mivel ekkora babát ilyen inaktív közreműködéssel nem tudnék egyszerűen kinyomni, és onnantól kezdve ő nem tudja garantálni a szemem épségét. Addigra már én is felkészítettem magam lelkiekben erre a végkifejletre, így nem is tiltakoztam, és már alig vártam, hogy megkapjam az érzéstelenítőt. Bár aggódtam, hogy hogyan fogok tudni összegörnyedni és kellően mozdulatlan maradni ahhoz, hogy a gerincemet meg lehessen szúrni, kiderült, hogy ebben a pózban sokkal kevésbé fájtak a fájások, így minden könnyen ment.

Amíg a tesztadag lement, orvosom elment összeszedni egy csapatot a császárra, szülésznőm elrohant bekapni két falatot, én meg kiküldtem a férjemet, hogy szóljon az aggódó anyukáknak, hogy hamarosan megyünk a műtőbe. Naivan azt hittem, hogy a tesztadag már fájdalomcsillapító hatású. Hát nem volt az. Igaz, hogy szinte 10 percet se voltam egyedül, mégis borzasztó volt egymagamban viselni a fájdalmakat, anélkül, hogy férjem kezét szorongathatnám és abba kapaszkodhattam volna, miközben továbbra is hosszú, lassú kifújásokkal igyekeztem átvészelni át minden egyes fájdalom hullámot. Úgy voltam vele, hogy ameddig kibírom kiabálás nélkül, addig még mindig van erőm a következőre.

Miután visszatért a férjem és a szülésznőm, látták rajtam, hogy egy kicsit elfogyott bennem az erő és a lendület, így gyorsan megkeresték az orvosomat, hogy jöhet a rendes adag érzéstelenítő. Leírhatatlan, hogy milyen jó volt megkapni végre a epidurálist. Minden fájdalmam megszűnt, tényleg nem éreztem semmit deréktól lefelé, innentől vigyoroghattam, mint a tejbetök. A műtőben is vidám hangulat uralkodott, a fejemnél álló anesztesek udvariasan bemutatkoztak, majd közölték, hogy ők csak dísznek vannak, orvosom olyan jól be szokta adni az érzéstelenítőt, hogy nekik semmi dolguk nem szokott lenni. Szerencsémre ez most is így volt. Miközben lassan mindenki előkészült a műtétre, én a férjemre vigyorogtam, aki a műtő ajtaján lévő ablakon keresztül integetett és biztatott. Mialatt lassan elkezdték belőlem kiszabadítani a picit, arról beszéltünk, hogy milyen furcsa keresztneveket engedélyez az MTA. Aztán az orvosom felkiáltott, hogy jaj, de szép nagy baba lesz, és pár pillanattal később éreztem, hogy nagy súlyt vesznek le a gerincemről és felhangzott az a durcás nyüszögés, amellyel kislányom jelezte, hogy sértve érzi magát, amiért felkeltették (a mai napig ilyen hangon nyüszög). Mélységes megkönnyebbülés járt át, és továbbra is csak mosolyogtam és vigyorogtam, miközben a kicsit kivitték az előtérbe, hogy letisztítsák és megvizsgálják. Az ablakon át láttam, ahogy férjem először a karjába vette a bebugyolált lánykát. Miközben engem varrtak, egy kis időre odahozták a babát a fejemhez, hogy én is gyönyörködhessek benne. Hogy túlélő ösztönéről is tanúságot tegyen, a pici rögtön szopizni kezdett ott a fejemnél mindenki vidámságára. Ezzel azonban még egy picit várnia kellett, amíg engem átvittek az őrzőbe, ahol már ott vártak szüleim és anyósom, hogy elsőként gratulálhassanak a mi kis Hajnalkánkhoz, aki végül 3970 grammal látta meg a világot.

Hogy milyen élmény maradt nekem a szülés? Nagyon jó és kellemes. A kicsi szülőszoba egy idő után kellően intim hangulatot kölcsönzött, orvosomon és szülésznőmön kívül csak az ügyeletes szülésznő kukkantott időnként be hozzánk kedvesen. Ami számomra fontos volt, még a természetes szülésnél is fontosabb, az az, hogy biztonságban éreztem magam, végig mindenki nyugodt volt körülöttem, ami engem is megnyugtatott, és nem sajnálom, hogy nem kockáztattam meg a szemem épségét csak azért, hogy természetes úton szülhessek. Az azóta eltelt 7 hónap alatt pedig eljutottunk oda, hogy Hajni baba immár négykézlábon járva fedezi fel magának a világot, és talán már nem bánja, hogy kiszedték a jó puha anyaméhből.

mgitta

További szüléstörténeteket olvasnál? A Bezzeganya Szüléstörténet oldalán kategóriákra bontva olvashatsz császármetszésről, gyors szülésről, külföldi szülésről.