A múlt század elején a szifilisz népbetegségnek számított. A korabeli adatok szerint az élveszületések számát 3,2-3,6 százalékkal csökkentette. A budapesti adatok alapján, 1923 és 1926 között 1,4 és 2 százalék között mozgott a veleszületett szifiliszben szenvedő csecsemők aránya. A szifiliszes csecsemők java része halva született, vagy rövid időn belül elhunyt.
A betegség vetélések, koraszülések gyakori oka is volt. A házasságon kívül született gyermekeknél sokkal elterjedtebb volt a betegség, mint a házasságban született csecsemők esetében. A magzat a méhen belül az anyai vérrel fertőződik meg, az orvostudomány korabeli álláspontja szerint ez nagyjából a terhesség félidejére tehető. A szifilisz következtében csont-, ér-, és idegrendszeri betegségek is felléptek, így az életben maradt csecsemők sokszor hosszú ideig tartó, krónikus betegségben hunytak el.
Igyekeztek az anya kezelésével un. szifilisz-sterilitást elérni, ezzel megakadályozva a magzat fertőződését. A kezelésbe bevont terhes nők 75-80 százaléka egészséges gyermeket hozott világra. Az észak-európai államokban a 20-as években a szifilisz terjedésének megállítására sorra születtek a törvények, amelyekben „egészséges” orvosi igazolást írták elő a házasulandó feleknek.
Oroszország európai tartományaiban, 1911-ben, az élveszülötteknél 8,6 százalékos volt a bizonyítottan szifiliszes kisbabák aránya. Berlinben ez a szám 1913-ban 2,1 százalék volt,
Svájcban 1901-1920 között a kantonokban 1,56 százalék, míg a városokban majdnem 4,5 százalékos volt ez az arány. Magyarországról összesített adatok nem álltak rendelkezésre.
Az Országos Stefánia Szövetség a veleszületett szifilisz elleni harcot hirdetett. A védőintézetek munkatársait – mivel ők az anyákkal szoros kapcsolatban voltak – tartották a legalkalmasabbnak arra, hogy a szifiliszes anyákat és más hozzátartozóikat felkutassák, és gyógykezelésre irányítsák.
A kór elleni küzdelem legfontosabb alapköve a kötelező terhesbejelentés és a kötelező vizsgálatok bevezetése volt. Felmerült, hogy észak-európai mintára külön szifiliszes anyák részére fenntartott terhes-, szülő- és anyaotthonokat hozzanak létre, de elsősorban a széleskörű prevenciót és a kötelező szűréseket kellett bevezetni. 1927-ben az Országos Stefánia Szövetség anya- és csecsemővédő intézetei országosan 44877 csecsemőt, 75450 kisdedet, ugyanakkor csak 4766 terhes asszonyt gondoztak. Törvényes rendelkezés nélkül hiábavalónak tűnt az asszonyok terhesgondozásba történő bevonása. Javasolták az anyák anyagi ösztönzését, terhességi, gyermekágyi és szoptatási segély formájában, melyeket kötelező vizsgálatokhoz kötöttek.
A fővárosban már a szülések 73 százaléka közintézetekben folyt le, így Budapesten volt a legkönnyebb a szifiliszes anyákat és a betegséggel született csecsemőket gondozásba vonni. Az Országos Társadalombiztosító Intézet gyermekorvosi rendelésein, a szövetség tanácsadásain, illetve különböző járóbeteg-rendeléseken is végezhető volt a betegek felkutatása. Szükségesnek tartották egy közös központ létrehozását, hogy a gyógykezelések egységesen folyhassanak le. A gondozás ellenőrzési részére is megoldást kellett keresni. Az orvosi utasítások betartását a védőnők ellenőrizték, az időnként megismételt vizsgálatok elvégzése pedig az orvosok feladata volt. A köz érdekében, a renitensek gyógykezelésre kényszerítését javasolták.
Forrás: dr. Fekete Sándor: A veleszületett szifilisz elleni küzdelemről. In: Anya- és csecsemővédelem, 1928. 1. évfolyam, 11. szám.
Halacska
