Amikor még várandós voltam, teljesen biztos voltam benne, hogy semmi gond sem lesz a szoptatással, azok lesznek a legszebb pillanataink és egyébként is minek ez a felhajtás az egész szoptatás és tápszer témakör körül. Aki tud és akar szoptatni, az szoptat, aki meg nem tud valamiért vagy egyszerűen berzenkedik az egésztől, annak ott a tápszer. Felesleges bármelyik lobbihoz csatlakozni, hiszen lehet jó anya, aki tápszerezik és lehet katasztrofális, aki szoptat és fordítva. Azaz szoptatás nem egyenlő jó anya és tápszer nem egyenlő rossz anya. Aztán ez az egyszerű gondolkodás rögtön megváltozott a szülés utáni napokban.

Mikor Filibusz-minibusz megszületett, amint a mellkasomra tették, megtalálta a tej forrását, és rögtön tökéletesen csatlakozott a rendszerre. Mondtam is magamban, na, sima ügy, tudja, mi a dolga, pontosan olyan, mint a rózsaszín illúzióban, itt a csodálatos, babaszagú csöppség, akinek máris kicsordul a tej a szája szélén, és a nyoma ott látszik a „bajuszán”. Nincs itt semmi gond. Gondoltam ezt én másnap estig, amikor is az első éjszakát együtt töltöttük, nappal még nem is volt baj, nagyrészt aludt, na, de éjjel rögtön átváltozott Bömbölő Bölénnyé, az eddigi babaszagú kiscsomag. Ordított kézben, alvás közben, cicin, bevásárlókocsiban, ágyban, mindenhol. Aztán reggel mintha mi sem történt volna, eldobta magát és aludt. Nappal aludt és csócsálta a cicit folyamatosan, semmi baja nem volt. Majd következő éjjel ugyanaz a forgatókönyv zajlott le, mint előzőleg. Nem értettem, mi a gond, hiszen eszik a gyermek, ott lóg a cicin, nincs itt gond, biztos a világ szokatlan neki.  Aztán harmadnap jött a feketeleves. A csecsemősök és a gyermekorvos szóltak, hogy anyuka, baj van, a gyermek több mint 10 százalékot vesztett a súlyából, nézzünk próbaszoptatást. Úgy-ahogy sikerült, de én nagyon kétségbeestem, mi az, hogy nincs elég tej, nem létezik.

Rohantam a szoptatási tanácsadóhoz (megjegyzem nagyon segítőkész és aranyos volt), megnyugtatott, hogy ne aggódjak, a tejtermelés 1-2 hét alatt áll be, addig is nézzem a pelusok számát. Megmutatott egy csomó pózt, megnézte, hogy a lurkó hogy szopik, egyszóval minden rendben volt, csak a gyermek fogyott. Nem baj, mondtam, majd otthon, nyugodt körülmények között minden rendben lesz. A kórházban javasolták, hogy anyuka írasson tápszert, kértünk receptet a gyermekorvostól a biztonság kedvéért, és meghallgattuk, hogy nagyon gondoljuk meg, mert egy életet tehetünk tönkre, szóval ez is nagyon jót tett a lelkivilágomnak. Persze a gyerekorvost is megértem, hiszen tényleg nagyon sokan azonnal tápszereznek, esélyt sem adnak a szoptatásnak, ő pedig a legjobbat akarja a babának. Mindenesetre én máris kétségbe voltam esve, hogy tápszeresek leszünk, minden addigi teóriám ellenére, mégiscsak más, ha az ember a saját bőrén tapasztalja a „problémát”.

Otthon az első napok nagy kínlódással teltek, felváltva szoptattam és fejtem, ha a gyermek apja nincs itthon az első héten, majd a második héten anyukám, nem tudom, hogy boldogulunk. A gyermekorvos és a védőnő is nyugtatott: fog ez menni. Barátnőt is nyaggattam (akkor három hónapos leány anyukája, császáros volt, így kínlódásból neki is jutott), hogy ő hogy csinálta az elején. Nagy nehezen beindult minden, a részleteket hagyjuk, tudtam még a szoptatások után fejni is kicsit, nagy volt a boldogság. A gyermek szinte percre pontosan háromóránként akart enni – kínálhattam én máskor is, nem kellett neki. Éjszaka kétszer evett, nappal hatszor, szóval szép volt a világ, egy darabig. Szépen haladtunk előre, majd jött a hatodik hét. Innentől Filibusz minden esti szoptatást végigordított, akkor nyugodott meg, amikor végre abbahagytuk, de utána meg bőgött, azért, mert éhes volt, hozzáteszem, addig cumisüveggel sem találkozott. Hú, mondom, nem korai a szoptatási sztrájk? Mindegy küzdöttünk, hogy majd jobb lesz. Nem lett jobb, ekkor gondoltam arra, hogy biztos a hathetes fejlődési ugrás miatt ilyen, de gyakrabban enni nem akart, maximum egy-két kortyot.

 A következő lépcső az volt, hogy esti szoptatás közben és utána is ordított, iszonyat nehéz volt megnyugtatni, gyakran beájult már a bömböléstől, aludt egy keveset, majd félkómában hajlandó volt valamennyit enni.

A helyzet hamarosan tovább fokozódott. Napközben is elkezdett minden szoptatáskor ordítani. Pár perc nyugi, majd ordítás, este sokszor eljutott odáig, hogy enni sem akart. Próbáltam én gyakrabban szoptatni, majd óra szerint szoptatni, semmi nem volt jó. Éjszaka volt hajlandó úgy-ahogy enni, de akkor meg rendre bealudt. Egyik este nagy kétségbeesés közepette mondom gyermekem apjának, vegyünk ki a fagyasztóból mélyhűtött anyatejet, mit szól hozzá. Szó nélkül benyakalta szopi után, (mármint Filibusz-minibusz, nem apa) és eldobta magát aludni. Na, itt már végképp gyanús volt, hogy valami nem stimmel. Hívom a gyermekorvost – válasz: van ilyen a babáknál, hívom a védőnőt – kérdezi, mennyire nyugodt a nappali alvása és az éjszakai, mármint a gyereké, nem az enyém, mondom nem nagyon, elég nyugtalan, akkor kezdjük el nézni a súlygyarapodást, de gyanús, hogy estére nem elég neki az anyatej, kifárad a szervezetem. Kérdezem, van ilyen? Mondja, előfordul elég gyakran, annak ellenére, hogy hivatalosan nem támasztják alá, ő sok ilyet látott (hál istennek tapasztalt a hölgy és rendes is). Gondolkodjak el este 60-90 ml pótláson. Ekkor kérdeztem meg, hogy akkor tápszeres lesz a gyermek? A válasz: kitarthat sokáig is az anyatej, de el is apadhat, igazából bármelyik előfordulhat, törekedjük arra, hogy a baba maradjon az anyatejnél. Itt bukott másodszor a teóriám, hogy nem zavar a tápszer. Sok sírás és kétségbeesés árán kapott pótlást éjszakára a gyermek két és fél hónapos korában, ezután vidáman és nyugodtan aludt. Este így nyugalom volt, de a nappali szoptatások továbbra is közelharcba fordultak át. Nem baj, anyatejet mindenáron, vallottam én, kitartottunk.

Legközelebb, a három hós státuszon találkoztam a védőnővel, illetve az oltások kapcsán a gyermekorvossal. A védőnő megmérte a gyermek súlyát és megdöbbenve konstatáltam, hogy körülbelül ugyanannyi, mint egy hete. A védőnő kérdezte, hogy milyen nappal a gyermek, mondom mostanában elég hisztis, és a szoptatások még mindig nem a békéről és a nyugalomról szólnak.  A gyermekorvos szerint három hónaposan, ha hatkilós a gyermek, akkor minden rendben van, nem hal éhen. Nyilván nem hal éhen, de akkor miért kell vele lassan másfél hónapja közelharcot vívni a szoptatásoknál? Illetve most fejlődési ugrás jönne, azaz többször kellene ennie, nem? Van ilyen, jön a foga, azért nem tud rendesen enni, ez a válasz, ha nagyon aggaszt, ír tápszert, és a délelőtti szoptatást pótoljam ki. Bennem pedig továbbra is ott motoszkált a gondolat, hogy valami nem passzol, mintha ezen a téren nem lennénk Filibusszal kompatibilisek. Beszéltem a helyi szoptatási tanácsadóval, ő azt mondta, hogy ismeri azt a hölgyet, aki a kórházban nekem mindent megmutatott, ha ő jónak tartotta a technikát és nem látott problémát, akkor az rendben is van, nehéz időszak ez a babáknál, legyek türelmes és tegyem minél gyakrabban mellre. Agyaltam, agyaltam, ha ez így megy tovább, végképp tápszeres lesz az ifjonc. Jó, pótoljuk a tízórait, is és láss csodát, a gyermek végre nappal is aludt. Gondoltam, na, végre egyenesbe vagyunk, továbbra is áll a közelharc, de legalább tud pihenni is.

Na, de jött az utolsó előtti felvonás, egyik hétvégén, amikor egyébként is beteg lettem, szombati napon kiborultam, a nem tudom hányadik szoptatási kísérlet kapcsán, amit végigüvöltött Filibusz. Itt volt az a pont, hogy én is üvöltöttem, és szaranya vagyok, mert ez nekünk nem megy, és befejeztem. Jöhet a tápszer és kész. Párom nyugtatott, anyukám nyugtatott, anyósom nyugtatott, hogy ne aggódjak, más is felnőtt tápszeren, az alapokat megadtam a gyermeknek. Lehiggadtam, gondoltam még nem adom fel, próbálkozzunk, biztos az a baj, hogy beteg vagyok. A gyermek egyre nyugtalanabb, én egyre betegebb (semmit nem szedtem be), gondoltam, mi lesz ebből, és akkor egyszer csak Filibusz úgy döntött, hogy megtisztel egy vidám, meghitt szoptatással. Nevetett közben, gagyarászott, evett, minden rendben volt. Megkönnyebbültem, na, végre sínen vagyunk, és akkor jött a végszó. A gyermek szó szerint elfordult a cicitől, köpte ki a következő szoptatás alkalmával. Nagy hirtelenjében lefejtem neki, cumisüvegből/itatópohárból sem volt hajlandó megenni. Álltam, mint Bálám szamara, közben bőgtem és rájöttem, hogy eldőlt. Itt a vége, jöhet a tápszer, mert a gyermeknek ennie kell. Valamiért a szoptatás nem a mi műfajunk, és valamiért nem tetszik a gyermeknek az anyatej.

Filibusz azóta boldog, vidám baba (azért vannak nyűgösebb napok és persze nem biztos, hogy a tápszertől kiegyensúlyozottabb), csak akkor sír szinte, ha nagyon belefeledkezünk valamibe, és későn kapcsolok, jaj, tápszert kell készíteni, nem csak előkapni a cicit. Nem azt mondom, hogy legyen mindenki tápszeres, sőt, én nagyon fontosnak tartom a szoptatást, fontosabbnak, mint gondoltam, és mindenkinek azt mondom, próbálja meg, de ha nem megy, akkor nem megy. Egyik orvos ismerősünk (kétgyermekes anyuka) kért meg a harmadik hónap tájékán, hogy gondolkodjak el rajta, mi a fontosabb: az anyatej vagy egy kiegyensúlyozott, vidám anyuka, aki nem görcsöl folyamatosan. Igaza volt, azt hiszem mi nem vesztettünk sokat a szoptatás elhagyásával (lehet, hogy ezért sokan elítélnek és biztosan lehetett volna még küzdeni), nem voltak már meghitt pillanataink, csak közelharc egy éhes babával és egy idegroncs anyukával. Így viszont visszanyertük a meghitt pillanatokat, Filibusz bebújik a szoptatóspárnába és a karomba, én melléfekszem, és vidáman eszünk immár tápszert, cumisüvegből.

Szobektet

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?