Lassan egy éve, hogy nagyobbik gyermekem elhagyta az általános iskolát. Mivel az iskolapadban töltött nyolc éve igen tanulságos volt számunkra, megpróbálom most összegezni a tapasztalatokat.
Amikor elérkezett az iskolaválasztás ideje, próbáltunk nyilván tájékozódni, kérdezgettünk, elmentünk nyílt napokra. Mivel a fiam Asperger-szindrómás, megpróbáltunk körültekintően választani. Diagnózisunk akkor még nem volt, csak mi szülők tudtuk, hogy mi a helyzet. Már egészen kis korától járt közösségbe, és otthon fejlesztettük, a kezdeti beilleszkedési problémák szépen eltűntek, nem volt problémamentes gyerek, de nem is vele volt a legtöbb gond az ovis csoportjában.
A tájékozódások után két iskola maradt fenn a rostán, egy ének-zene és sporttagozatos iskola, és a körzeti. Az ének-zene sem volt távol tőlünk helyileg, és a logopédus, aki a fiammal foglakozott, elmondta nekünk, hogy a gyereknek abszolút hallása van, így jött ez a suli a képbe. A körzetiről hallottunk jót is, rosszat is, nem tudtuk, mi az igazság.
Elmentünk mind a két iskola iskola-előkészítő foglakozásaira, és végül ez döntött, pontosabban a fiam viselkedése. A tagozatos suli elsős tanító nénije ugyanis oly mértékben nem jött be neki (mellesleg nekem sem), hogy a gyerek tíz perc után teljesen kezelhetetlenné vált. A másik iskolában viszont lelkesen járt a foglalkozásokra, és kitűnően érezte magát. Sokat nyomott az is latban, hogy itt az elsős tanító néninek gyógypedagógusi végzettsége is volt.
Végül itt kezdtük meg a tanulmányokat szeptemberben, a körzeti iskolában. Előtte sokat beszélgettem a tanító nénivel, és elmondtam, mi az, ami a fiamnál nehézség lehet. Felmerült az is, hogy még egy évet otthon fogjuk, bár az iskolakezdés évében októberben már a hetedik évét töltötte be. De elmondtam azt is, hol tart matekból a gyerek (valahol a harmadikos tananyag környékén), és akkor abban egyeztünk meg, hogy ilyen ésszel kár lenne az óvodában aszalni még egy évet, ahol már semmi kihívás nincs neki, sőt, unja magát. Ha tovább várunk, az iskolában is unta volna magát talán.
Az iskolakezdés nem volt zökkenőmentes, minden szimpátia ellenére meg kellett szokniuk egymást a gyereknek és a pedagógusoknak. Az egyik gyenge láncszem a fiam arcmimika értelmezési nehézsége volt. Ő ezt szinte személyre szabottan tanulja meg minden egyes ismerősére. A hanglejtésből még ma sem tud megbízhatóan tájékozódni. Ezért ütközött nehézségekbe az elején a gyerek fegyelmezése. Az átvitt értelmű, tréfás figyelmeztetéseket nem értette, barátkozásnak vette talán. Nagyjából két és fél hónap elég volt arra, hogy a helyzet rendeződni kezdjen.
Azt még tudni kell, hogy amikor beírattuk a gyermeket, akkor azt az ígéretet kaptuk, hogy ez a két tanító fogja végigvinni az osztályt negyedikig. Ez szerintem csodálatos lett volna, mert az első két év az volt, de nem így történt. Második év végén közölte az igazgató a tanító nénivel, hogy jövőre megint elsős osztályt fog indítani, mert „neki nagyobb a piaci értéke”, mint a kolléganőjének. Mi meg megkaptuk, ezt a saját igazgatója szerint is csekély piaci értékkel rendelkező tanerőt.
Közben nyár elején végre hivatalosan is megkapta a fiam a diagnózisát, az iskola azonban semmilyen hajlandóságot nem mutatott ennek a figyelembe vételére.
A harmadik évet hát diagnózissal, de iskolai támogatás nélkül kezdtük egy új tanítópárossal. Nagyjából két hónap után már komoly problémák mutatkoztak. Egyrészt az osztály tanulmányi átlaga elkezdett meredeken zuhanni, a magatartás romlott. Aztán egyik nap a fiam azzal hozakodott fel hazafelé menet, hogy „anya, lehet az, hogy én jobb vagyok matekból, mint X néni?” Maga is kétkedve ejtette ezt ki a száján, mert az előző két tanítónőjére felnézett. Én sem tulajdonítottam neki jelentőséget akkor még. Aztán pár nap múlva lehetőségem volt megfigyelni egy párbeszédet a fiam, és az említett tanárnő között, és kezdtem sejteni, hogy miért vetődött fel ez a gondolat a gyerekben.
Az osztály légköre a második félév végére már minősíthetetlenül megromlott. A tanítónők képtelenek voltak fegyelmezni. Az osztályban volt egy hangadó bajkeverő, és köréje gyűlt pár erőszakosabb gyerek még, akik zaklatni kezdték a többieket. Három fiút szemeltek ki szinte állandó célpontnak, és a fiam közöttük volt. Szaporodtak az egyre erőszakosabb incidensek, és a tanári kar jóformán érdektelennek mutatkozott. Noha tudták, hogy gond van az osztállyal, és főleg benne pár tanulóval, mégis rendszeresen voltak a gyerekek hosszabb ideig is tanári felügyelet nélkül.
A fiamat kétszer is megpróbálták többen elverni. Az első alkalommal az iskolaudvaron történt az eset, ahol körbevették, és lökdösni, tépni kezdték. A fiam ekkor jó helyzetfelismerő képességgel rájött, hogy a leggyengébb gyerek pont háttal a bejárati ajtónak áll, őt fellökve kitört, és beszaladt az osztályterembe. Annyira fel volt zaklatva, hogy egyszerűen összepakolt és hazajött. Ez az egész folyamat a kezdetétől a végéig le tudott játszódni anélkül, hogy tanár közbeavatkozott volna.
Engem a napközis tanítónő hívott fel a munkahelyemen, hogy nincs meg a gyerek, de már akkorra tudta, hogy történt egy verekedés. Hazarohantam, és megtaláltam a gyereket a bejárati ajtó előtt gubbasztva, mert kulcsa még nem volt. Betereltem, elmondattam vele, mi történt, és megvizsgáltam. Annak ellenére, hogy tél lévén három réteg ruha, plusz télikabát volt rajta, a teste tele volt horzsolásokkal. Visszahívtam a tanítónőt, hogy igen, megvan a gyerek, és valóban megverték. De a hölgynek csak az volt fontos, hogy egyrészt értessem meg a gyerekkel, hogy nem szökhet haza, és hogy nehogy szóljak az igazgatónak.
A következő incidensnél az osztályteremben támadta meg a banda a gyereket, szintén körbevették, mire a fiam megfélemlítésképpen belerúgott az osztályterem ajtajába, és ettől a srácoknak elment a kedve a további piszkálástól. Mi lett ennek az eredménye? Kifizettették velünk az ajtóban okozott kárt.
A fiam teljesen összeomlott, nem akart már bemenni sem az iskolába, és az órákon egyáltalán nem dolgozott. Mivel már év vége volt, azt reméltük, a szünetben azért összeszedi magát, és elkezd majd tanulni év elején. Próbáltuk rendezni a helyzetet a tanítókkal is.
Sajnos negyedik év elején minden ott folytatódott, ahol harmadik év végén abbamaradt. Az év eleji szülői értekezleten érlelődött meg bennem a felismerés, hogy innen menni kell. A tanítónő előadta, hogy az osztály fegyelmezetlen, nem figyelnek az órán, nem csinálnak házit, rendetlenek, rossz a magatartásuk. Aztán vagy tíz percig másról volt szó, majd bejelentette, hogy a természetismeret tantárgyat idén már nem ő tanítja, arra egy másik tanár jön be órára. Ez a tanár pedig üzeni, hogy az osztály nagyon aranyos, kedves, figyelnek órán, aktívak, minden rendben van velük. Nekem pedig fel kellett tennem a kérdést, hogy ha ugyanarról az osztályról van szó, akkor ennek a nőnek hogy nem tűnik fel, hogy vele van a gond? De ehhez szerintem nem volt meg a megfelelő logikai kapacitása.
Közben sikerült felvennünk egy alapítvánnyal a kapcsolatot, akik elvállalták a fiam fejlesztését. A heti másfél óra fejlesztésért ugyan két órát kellett utazni, de megérte. Ők azonban egy másik iskolával álltak partneri kapcsolatban. Az alapítvány hajlandó lett volna együttműködni a fiam jelenlegi iskolájával is, de ők elzárkóztak. Ekkor a kialakult helyzet miatt úgy döntöttünk, hogy iskolát váltunk. Életünk legjobb döntése volt.
Az új iskola azt kérte az alapítványtól, hogy mérjék fel a fiamat, milyen állapotban van, és az alapján eldöntik, hogy átveszik-e. Mivel a jelentésben az állt, hogy a gyerek jól fejlesztett, megfelelő kondícióban van, stb. megegyeztünk, hogy a negyedik második félévet már az új iskolában kezdi a gyerek. Jó lépés volt félévben váltani, és nem év végén, mert így fokozatosan jöttek az újdonságok. Először csak az új épület, és két új tanító néni, a bejárás megszokása, mert ide már nem tudott gyalog eljutni. Aztán fél év múlva a felső tagozat. Itt az iskola igazgatója volt gyógypedagógus végzettségű, és az elején sokat konzultáltunk vele. Az iskola valóban aktívan együttműködött az alapítvánnyal is.
A fiam az új iskolában magára talált, a rosszkedvű, morcos, nyafogós, hisztis gyerekből két hét alatt mosolygós, otthon sokat éneklő kisiskolássá vált. Tanulni is elkezdett újra, és kiderült, hogy alapvetően nincsen semmiből lemaradva, csak odaát nem volt hajlandó teljesíteni már. Aztán elérkezett az ötödik év. Kicsit tartottam attól, milyen lesz majd a gyereknek vagy tíz új tanárhoz alkalmazkodnia egyszerre, de ezzel érdekes módon nem volt gond.
Itt ki kell térnem valami igen érdekes dologra. A fiam ugyan nehezen értelmezi az arckifejezéseket, és szinte egyáltalán nem a hanghordozást, ennek ellenére mégis van egy igen fejlett belső érzéke. Észreveszi az önző és őszintétlen embereket, és velük ellenszenves, nem együttműködő. A nyolc év alatt két ilyen tanárral hozta össze a sors, ebből volt egy pár gondunk. Az egyik az első iskola angoltanár nénije, a másik pedig pechünkre az új iskola matematika tanárnője volt. Amikor szülőként megpróbáltam velük beszélni a gyerekről, mindkettő főleg arról beszélt, hogy ő hogy érzi magát az órán, és mit kell tenniük a gyerekeknek azért, hogy az ő közérzetük javuljon. Ezt én emberként egyszerűen nem is értem.
Hatodikban volt egy újabb hullámvölgyünk, a gyerek kicsit elkanászodott, ami abban merült ki, hogy gyakran nem csinált írásbeli házi feladatot. Ekkor az igazgatónővel kitaláltuk azt a módszert, hogy a gyereknek óra végén ki kell vinnie a leckefüzetét az órát tartó tanárnak, és bemutatnia, hogy felírta a leckét, és azt a tanár láttamozza, így mi otthon már számon tudjuk kérni az elkészítést. A módszer kitűnően bevált, sok tanár néha még ki is egészítette a fiam bejegyzését azzal, hogy mi az az elméleti tananyag, amit fokozottan elvár. Nyilván lehet sejteni, hogy kinél nem működött ez az egész, és ez volt a matektanárnő. Ő óra végén általában úgy intézte a dolgot, hogy a fiam ne érje utol az aláírásért. Ez azért volt gond, mert elvileg a megállapodás szerint, ha valamelyik óráról hiányzik az aláírás, akkor azért a gyereket felelősségre kellett volna vonnunk. De azért már egy hét után is remekül kitűnt, hogy mindig csak egy tanár aláírása hiányzik. Viszont a fiam ezentúl felírta és megcsinálta a matek házikat is, szóval a problémát sikerült korrigálnunk. Az egy másik történet, hogy ettől a tanárnőtől kész és hibátlan matematika házi feladatra is sikerült egyest kapnia. Soha nem volt esélye sem ötöst kapni év végén matematikából, néha a négyest is csak nehezen szerezte meg.
Volt még egy kifogásuk a fiammal kapcsolatban az általános iskolában, mégpedig, hogy órán gyakran nem jegyzetelt. Ezt szinte egyöntetűen a lustaságával magyarázták, de hetedikben egy vizsgálat során diszgráfia diagnózist is kaptunk. Ekkorra érett meg annyira, hogy el tudta mondani, hogy neki problémát okoz az, hogy egyszerre figyeljen a tanár beszédére és mellette írjon is kézírással. Az alapítványnál azt javasolták, hogy amint a gyerek géppel gyorsabban tud majd írni, mint kézzel, akkor térjünk át nála az elektronikus jegyzetelésre.
Hetedikben megalakult KLIKK, ami számunkra azzal járt, hogy már nem tudtunk alapítványi fejlesztésre járni, mert a szakembereket elmarták az iskolák környékéről. Innentől újra magunkra voltunk utalva.
Idén a gyerek már középiskolás. Matematikából csupa jelest hozott már csak az új iskolában, és a jelenlegi tanárnője emelt szintű matematikára akarja javasolni, annyira tehetségesnek tartja. Angolból átrakták egy emelt szintű csoportba. Félév környékén a fiam jelezte, hogy most érkezett el az idő, hogy elkezdjük az elektronikus jegyzetelést. Ehhez szakértői véleményt kért az iskola, és aztán engedélyezték. Azóta csodás, pontos, logikusan átgondolt órai jegyzetek érkeznek haza, tehát ez sem lustaság volt.
Alapvetően azt lehet mondani, hogy abból a szakadékból, amibe harmadikban kerültünk, kimásztunk, és szinte semmi nyoma nem látszik a gyereken, hogy bármi gond lenne vele. Én még látom néha a nyomát, egyes kérdésekben érzékenyebb, és ilyenkor indulat feszíti belül. A sajátjához hasonló történetek megviselik, márpedig a magyar irodalom, és főleg a kötelező olvasmányok tele vannak ilyesmivel, akár a Pál utcai fiúk, akár a Toldi, Nyilas Misikét meg már ne is említsem. Ezek mindegyike egy kínszenvedés volt, és noha a gyerek eleinte szeretett olvasni, most már gyanakvással fordul a könyvek felé, és ha valami ilyesmi történik bennük, akkor nem hajlandó tovább olvasni. De legalább szociális kérdésekben érzékeny felnőtt válik majd belőle. Manapság ritkaság.
Álmodó
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
http://bezzeganya.shopmarket.hu/szulestortenetek-konyv-c1858-p79022.html
