Én magam ugyan 33 éves, de anyaként csak 6 és fél hónapos vagyok. Ebből következik, hogy van egy 6 és fél hónapos kisfiam. Így együtt születtünk meg 6 és fél hónapja. Visszatekintve kicsit többnek érzem, kb. 10 évnek, annyi minden történt ezalatt az idő alatt a korábbi életemhez képest.

Igen, korábbi életemhez képest, mert be kell vallani, egy anyának van egy élete, egy berögzült szokásokkal teli, valamelyest irányítható és kiszámítható élete, egy előre tervezhető, ami egy pillanat alatt szertefoszlik, és kezdődik egy új, amire felkészülni… hát, utólag belátom, nagyon nehéz. Mert egy picit meghal ilyenkor a nő, és megszületik az anya.

Felkészülni a babára. Erről szól az a bizonyos kilenc hónap. Mindent megtesznek ilyenkor a nők, amire józan ésszel fel lehet készülni: babaruhák beszerzése, babakocsi, babaágy megvétele, szoba berendezése, s eközben orvosi vizsgálatokra járni és dolgozni egy kicsit még, ez minden, amit meg tudnak tenni.

Én a magam részéről (és a férjem részéről, persze) ezeket mind meg is tettük. A szülés pillanatáig mindent kézben tartottam, és szándékosan (!) nem képzeltem el, hogy milyen lesz majd x óráig az ágyon vajúdni, mert az akkor még kicsit rózsaszín és nyugodt készülődés rémálommá változott volna.

És ami eszembe sem jutott, hogy mi lesz majd azután…

Amíg terhes voltam, a már anyukákká avanzsálódott nők mindig félmosollyal a fáradt arcukon csak annyit mondtak, hogy

„Hajjaj, most aludj, amíg tudsz, mert később már nem lesz rá alkalmad.”

Hát ha csak ennyi, akkor semmi gáz, majd alszunk nappal, gondoltam én. Naivan. Tényleg csak az alvás lesz más?

Nem. Én egy új élettel együtt gyakorlatilag meghaltam. És megszülettem. És nagyon nehéz volt.

Hadd kezdjem ott, hogy a szülés után szinte repkedtem: túléltem, hurrá. Aztán jött a szörnyű 5 nap a kórházban, semmi empátia, tégy úgy, ahogy akarsz, ahogy kell, szoptass nyugodtan, tele fájdalommal a melledben és odalent, tégy úgy, mintha tudnád, hogyan is kell. Én nem tudtam. A tejem nagyon nehezen indult be, illetve nem is jött meg. A babám besárgult, amit csak úgy tudtam meg, hogy egyszer csak nem hozták vissza fürdetés után, hanem én mentem utána, hogy izé, bocsi, hol a gyerek? Aztán jött a lelkiismeret-furdalás, hogy miattam nem kap elég tápanyagot, ezért sárgult be, gyerünk, gyerünk, kell a tej! És nem jött meg csakazértsem. Gondoltam, majd ha lenyugszunk, itthon minden jobb lesz.

Itthon. Anyósom két hétig itt volt velünk, hatalmas segítségként, mert azért egy babához hirtelen érteni nem könnyű. Neki két gyerek után volt már rutinja. Segített a fürdetésben, etetésben, és én csak azt vettem észre magamon, hogy inkább lemegyek mosogatni, vasalni, csak ne kelljen a gyerekszoba tele-kisautós-tapétás-nyomasztós falai között ülnöm csendben, és hallgatni a nyöszörgést, sírást. És várni a tejet. Ami csak nem jött meg. Ittam, ettem csodaszereket, de semmi. És persze jött a lelkiismeret-furdalásom megint. Hiszen én voltam az anyja, és mégsem éreztem magam vele biztonságban. Féltem. Mindentől. Elejtem, nem etetem meg rendesen, hiszen ez lenne a feladatom, vagy nem büfiztetem meg jól, stb. Helyt kellett állnom, tudás nélkül. És az anyai ösztön?  

„Majd tudod, hogyan kell, ösztönből!”

Ösztönből? Én ösztönből vissza akartam kapni az életem. Azt az életet, amire csak a hűtőben bepenészedett egyhetes főzelék emlékeztetett.

Ez az, amire sokan nem tudnak felkészülni. Egy új napirend, ami nehéz, hiszen háromóránként legyél tettre kész, éjjel is és nappal is. Gyakorlatilag a szülés után egy éjszakád sincs, amit át tudnál aludni, néha csak 1-2 óra jár neked. Elkezd lassan mindened fájni és zsibbadni a kimerültségtől. Mert ez nem fáradtság, ez KIMERÜLTSÉG. Gátmetszés? Ugyan, kérem, az semmi, amikor nyaktól lefele mindened zsibbad, és közben ringatni és nyugtatgatni kéne a pici babádat…

A pici babádat. Róla sok szó még nem esett. Nehéz volt a monoton háromóránkénti rutint felvenni, és közben nem látni semmi „eredményt”. Mert jó lett volna látni egy mosolyt, egy kis gőgicsélést, vagy valamit a hasfájós síráson kívül, mert ez is csak azt sulykolta belém, béna anya vagyok. Pedig józan ésszel egy baba semmi mást nem tud még csinálni. Ezt sokáig nem mértem fel ép ésszel. De aztán egyre többet mozog, mosolyog, gőgicsél és sikongat. És egyszer csak jön majd a SZERELEM…

Utólag viszont már egy kicsit könnyebben látom a dolgokat, és ha valaki úgy olvassa még a soraimat, hogy még nem anya, egy kis tanács: nem szabad feladni, de nem is szabad rózsaszín ködbe burkolózni, igenis be kell látni: az első három hónap kemény. Kell körénk a férj, a barát, az anyuka, az anyós, hogy megnyugtassanak, lesz ez jobb is.

És lett. Az első mosolynál. Kb. 5 hetes volt, mikor láttam egy félmosolyt. Aztán kettőt, aztán többet. És onnantól kezdve egy picit jobb lett. Azóta is vannak paráim, és nehéz napjaim, de most már jobb, hogy látom a reakciókat, látom, hogy egy mosolygós kisbabát tudtam nevelni a fiamból.

És még valami: el kell fogadni a segítséget, ha van. Előre el kell tervezni, ki költözik hozzátok, ha van ilyen, és miben kell a segítség. Olyan ember legyen, aki előtt nem jössz zavarba, ha elő kell venni a cicit, vagy aki előtt fel tudod vállalni, hogy igenis szarul érzed magad, egyedül szeretnél lenni. A babád nem fog kevésbé szeretni majd, ha egy délutánra a mama vigyáz rá, és te alszol közben. Ha pedig nem indul meg az a fránya anyatej, nem kell elszomorodni. Mert attól még egészséges gyereked lesz. Ha nem így, hát majd úgy.

Betti

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?