És akkor jöjjön a kérdések - válaszok, feltevések és kijózanító valóságok hete. Csak hogy mindenki értse, erre a hétre nem maradt kimondottan személyes történet, mivel a lombik-kezelés malmai nem őrölnek olyan gyorsan. Legközelebb május 6-án lesz olyan esemény, amit el tudok mesélni nektek, így azt gondoltam, hogy addig a bennetek felmerülő kérdéseket válaszolnám meg a következő posztokban. De izgalomra semmi ok, a témakört érintő néhány érdekességgel én is készülök! A gondolat megszületésekor, ami a kitekintésekben feldobott témákat illeti, nem mértem fel, mekkora fába is vágom a fejszémet. Előző posztom alatt kialakult éles vita kapcsán döbbentem csak rá, hogy ugyan az életem egy szegletét osztom meg mindannyiótokkal, viszont ez az enyém, így megvan az a privilégium, hogy a saját döntéseimet, érzéseimet véleményezhetem. Ezen a határvonalon átlépve, a felmerülő témákkal kapcsolatosan viszont éles a határmezsgye a véleményezés és a bírálat között, így igyekszem ezeket a lehető legjobban körbejárni és még véletlenül sem ítélkezni. Hiszen tudjuk, kinek a pap, kinek a papné, és van, akinek a paplan is bőven elég.

És akkor érkezzenek a kérdéseitek, vegyítve néhány érdekes témával, amelyet ti ihlettetek.

Teljesenmindegy: "Nekem lenne kérdésem: mégpedig, hogy te ezt hogy bírod? Ennyi kitartással józansággal, optimizmussal. [...]"

Ez egy érdekes dolog, sokszor beszélünk róla, már egészen az elejétől, az első vizsgálatoktól kezdve, hogy az egésznek mi a célja. Egyfelől biztos, hogy a személyiségfejlődés, hiszen sok-sok dolgot már egész másképp látok, mint öt évvel ezelőtt. Nem voltam/vagyok mindig ilyen nyugodt és optimista, sőt mi több, férjem egyenesen meg szokta mondani, hogy miért gondolok én mindig a legrosszabbra?! Talán mert máshogy nem lehet, reméld a legjobbat és készülj a legrosszabbra. Ez lehet a józanság vonala, mert ha nem így teszel, beleőrülsz, ahogy én is megbolondulok időnként. Az első nagy pofon után jártam egy pszichiáterhez is, mert már nem volt jobb ötletem, hogy mi segíthet, esténként vagy álomba sírdogáltam magam, vagy megittam néhány pohár bort, hogy kiüssön. És hozzátenném, ez nem szégyellni való dolog! A legnagyobb támasz egymásnak mi vagyunk, valahogy mindig túljutunk a nehézségeken. Emellett már megmutatkozott az is, hogy kik az igazi barátok, akik teljesen tudnak alkalmazkodni az éppen aktuális érzéseinkhez, és ha igénylem, meghallgatnak és bátorítanak, ha pedig épp nem, akkor eszükben sincs felhozni a témát. Az ő támogatásuk nélkül sokkal szarabb lenne. Belőlük szám szerint négyet tudok kiemelni, ketten közülük a testvéreim, 24 és 13 évesek, a legtapintatosabb emberek.

Sokszor látom, hogy mások mennyit küzdenek az életükben, ki-ki más területen. Van, aki még 40 évesen is önmagát keresi, kergeti az álmait, próbálja betölteni az űrt, ami a munkamániában manifesztálódik. Van, aki hozzánk hasonlóan fiatalon házasodik, beteljesíti a hőn áhított család/gyerek projektet (duplán), és még a 30 betöltése előtt csak pillog, mert nem érti, hogy miért és mi hiányzik az életéből, miért érzi magát egy rakás szerencsétlenségnek. Vagy ahol ugyan várják (na, de mégsem ilyen hamar) a trónörököst, aztán meg mindenen csak keseregnek, mert ők mást akarnának éppen csinálni. Szóval szerintem senkinek sem egyszerű, mindenkinek a maga életének folyását kell megoldani, mert mindig lesz egy újabb hegy, amit meg kell másznunk és közben rengeteg időnk van gondolkozni, fejlődni, változni.

Egyébként az élet más területén általában nem tudok ilyen laza hozzáállású lenni, a munkámban pl. abszolút a maximalizmusra törekszem és cserébe ugyanezt várom el a velem dolgozóktól is. És nehezen tolerálom a hülyeséget. Akárcsak a takarításban. A porcicákkal szemben nem ismerek tréfát!

Shane Negrin: "Én értem a nők gyermek iránti vágyát, de úgy gondolom, a sorozatos sikertelenség jelent valamit. És nem szabad Istent játszani a végtelenségig, mert megbosszulja magát. Ha nem most, akkor majd a jövőben."

A napokban néztem meg a Sejtjeink című dokumentum filmet, ami az egyik elsők között lombik-kezelést végző fővárosi intézmény munkáját mutatja be, 3 családon keresztül. Érdekes ez a 3-as szám. Ugyan akkoriban, ahogy a filmben is elhangzik, a lombikkal történő fogantatás esélye nem közelítette még meg az egyharmados arányt, de ez a 3 család a mai viszonylatban reprezentatívnak tűnhet. Baromi érdekes volt látni, hogy ennyi év távlatából, gyakorlatilag egy generációval előttünk ugyanezzel a problémával küzdő párok hogyan élték meg a kezelést, a sikert és a sikertelenséget. Szinte szó szerint ugyanazokat a kérdéseket vetették fel 20-25 évvel ezelőtt, mint amikkel manapság mi is szembenézünk. Arcomra azonnal hatalmas mosolyt csalt, mikor az egyik hölgy kifejtette, hogy hogyan öli meg a házaséletet és az intimitást a gyerekprojekt, ha már erre a szintre jut. A teljesség igénye nélkül néhány verzió: „még nem lehet”, „most nem lehet”, „már nem lehet” vagy „most KELL”. És tényleg...

A filmet egyébként több mint két évig forgatták, ami valahogy megnyugtatóan hatott rám. Nekik sem feltétlen sikerült elsőre, legalább is nem mindenkinek, így láthatjuk azt is, hogy egy-egy próbálkozás között hogyan élik életüket. Akárcsak mi. Várják a következő lehetőséget, tele kétellyel, reményekkel. Akárcsak mi. Örülnek vagy összetörnek. Akárcsak mi. Azt hiszem, hiába fejlődik az orvostudomány rohamos léptekkel, a dolgok emberi oldala sosem változik.

És hogy miért hoztam fel ezt a filmet a kérdés kapcsán? Az egyik pár a forgatás két és fél éve alatt sorozatosan sikertelenséget volt kénytelen átélni, szám szerint ötször. A hölgynek hasonló hormonproblémái, endometriózis és pcos kórképei voltak, mint nekem. Iszonyatosan akarta a dolgot, amikor sorra kapták a rossz híreket, majdhogynem én is elmorzsoltam néhány könnycseppet, látva a csalódását. A sokadik próbálkozás után ők is úgy gondolták, a sikertelenség jelent valamit, azonban az okát az őket kezelő doktor sem tudta pontosan megmondani (ahogy ma sem tudják ugyebár). A film befejezése után fél évvel spontán lett terhes. Az ilyen csodák miatt gondolom azt, hogy a sikertelenség maximum azt jelenti, hogy az az adott próbálkozás valami miatt nem teljesülhetett be. Az ok pedig ezer és ezer lehet, akár hormonális, akár fizikális, akár környezeti. És ha feladják, belekeseredve, mert „ez jelent valamit”? Lehet, hogy sosem teljesült volna a vágyuk.

Az „Istent játszunk” dolgon azóta is sokat agyalok, és erről is van egy koncepcióm, persze nem a saját agyam szüleménye. Olvastam valahol és leginkább ezzel a nézettel tudtam eddig azonosulni. Sokan tartanak attól, hogy ezen technológiák alkalmazásával valóban megbabrálható egy-egy kezdődő élet, a tudomány folyamatos fejlődésével akár olyannyira, hogy leendő gyermekeink öröklött tulajdonságait is meghatározhatnánk. Megértem és osztom az aggodalmat, ha végletekben akarunk gondolkozni, eszünkbe juthat egy, a második világháborút kísérő/generáló borzasztó eszme. Azonban ezen orvosi beavatkozások célja jelenleg (és remélhetőleg a jövőben is) nem a célzott szelekció és a tökélyre törekvés, hanem egész egyszerűen a kétségek között lévő párok boldog családdá válásának segítése. És ez az én felfogásomban jó. Ha nem lenne az, nem adatott volna meg a tudás az orvosainknak.

Van egy elgondolkoztató vicc ezzel kapcsolatban. Előre leszögezném, szóban sem tudok jól viccet mesélni,  így gyanítom, írásban sem megy a legjobban. Szóval: Váratlanul nagy árvíz önti el a várost, mindenki próbál menekülni. Emberünk felmászik egy háztetőre és imádkozni kezd, kéri a jó Istent, hogy mentse meg. Imádkozik erősen, majd egyszer csak megjelenik egy mentőcsónak, hívják, hogy szálljon be. Ő elutasítja, mondván, hogy őt majd Isten megmenti, és csak imádkozik tovább. Hirtelen jön egy nagyobb hullám, elsodorja és megfullad. Fent a mennyben találkozik Istennel és kérdőre vonja, hogy szorgos imái és könyörgése ellenére ugyan miért nem mentette meg, mire válaszolja neki Isten, hogy de hát gyermekem, küldtem neked egy csónakot.

Az én csónakom a lombikprogram.

(Egy kis plusz érdekesség: Az egyház a válást nem igazán engedélyezi, illetve az eljárás időigényes, nem olyan, mint egy polgári házasság felbontása. Régebben meg még nehezebb volt, főképp a megszégyenülés miatt. Az egyetlen hathatós indokként az szolgál(t), ha valamelyik félről kiderül, hogy meddő és ezt a házasságkötés előtt tudta, de nem vallotta be. Ebben az esetben elválhattak. Érdekes, hogy inkább elfordítják a fejüket, mint támogató segítséget nyújtsanak.)

folyt.köv.

absz

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?