13. hét

A minap elcsíptem egy részt a Született feleségekből. Kriszti képes újra és újra megnézni, én pedig akarva-akaratlanul hallgatom, érdekes, hogy ez a párbeszéd még nem tűnt fel. Az volt a lényege, hogy a férfiak vizuális típusok, és még soha senki nem volt annak tanúja, ahogy egy férfi egy nő után fordul és felkiált, hogy „De szép lélek!”. Igazat kell adnom a csöpp csajnak, aki ezt mondta, mert ez így van. Még ha nem is általánosítok, a férfiak nagy része tényleg vizuális típus. Én is.

Ha meglátok egy fiatal, csúcsformában lévő csajt, elidőzök egy kicsit rajta. Szép, feszes, gömbölyű ott, ahol kell, lapos ott, ahol az elvárható. Profin ki van sminkelve, a haja már-már tökéletes, jó érzés bámulni. Aztán hazajövök, vár itthon az asszony. Meglátszik rajta az előző terhesség, a bőre már nem olyan, mint amikor megismertem, fele olyan feszes, a striákról meg ne is beszéljünk. A mellei is túl vannak a fénykorukon, nincs 0-24-ben sminkben és legtöbbször a haját is csak hanyagul összefogja. Mégis, ő az, akit feleségül vettem. Már nem olyan, mint régen? Én sem vagyok olyan. Öregszik? Igen. Változik? Nagyon is. Ennek ellenére ugyanaz a nő, akit megszerettem? Teljes mértékben. Ő az, akivel szavak nélkül is értjük egymást, akinél soha senki sem mosolygott még gyönyörűbben. Ő tud bármikor megnevettetni, bármi történik velem, az első gondolatom, hogy elmondom neki, aztán vagy együtt sírunk vagy együtt nevetünk. Ő az, aki már nem olyan hibátlan, nekem mégis tökéletes.

Hogy miért is merült fel bennem ez a téma? Amikor elhangzott az a pár mondat a sorozatban, Kriszti kíváncsian bámult rám, aztán csak kibökte a kérdést, hogy vizuálisak a pasik? Igen, válaszoltam. Én sem fordultam még senki után azzal, hogy milyen szép a lelke. Honnan tudjam? Egyáltalán miért érdekelne? Jó csaj, ennyi a lényeg. Ágyba is vinném, mint a huzat. Ámde mégsem viszem, mert elköteleztem magam valaki mellett, aki még tökéletlenül is nagyobb vizuális élményt nyújt, mint az összes többi nő együttvéve. Így, „hibásan” is. Ezért vettem el őt.

Ennek a kisebb monológnak számomra sokkal több mondanivalója van, mint ami első látásra tűnik. Végre eljutottunk oda, amikor Kriszti „tipikus kismamaként” kezd viselkedni. Már nem sír, mert fél a jövőtől, hanem azon jár az esze, hogy mit kenjen magára, amitől talán szebb lesz a szülés után. Tömi magába a zöldséget, gyümölcsöt, vitamint, a lehetőségeihez képest mozog, és megtaláltam az első terhességről és gyereknevelésről szóló könyvet az éjjeliszekrényen. Belenéztem, jelölgeti a fontos dolgokat. Egyre többször hallom, ahogy beszélget a kicsikhez. Nem áll fel semmire, nehogy leessen, és arról olvasgat a neten, hogy milyen vizsgálatokat/pelenkákat/tápszereket/stb. ajánlanak mások.
Nemrég azért könyörögtem, hogy ilyen legyen. Tessék, megkaptam. Kiborító is lehetne, ha közben nem lenne ennyire aranyos.

Azt hiszem, most kezdődik el igazán a naplóm. Az asszony kismamává válik kívül-belül, annak minden jó és rossz tulajdonságával együtt, az ikrek pedig már lassan 10 centisek. Nemsokára lehet érezni, ahogy mozognak. Na, vágjunk bele.

Dávid

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?