Egyre gyakrabban futok bele itt a Bezzeganyán is, és máshol is, hogy megdöbbenést, sőt kifejezett lenézést fejeznek ki néhányan, ha kiderül, hogy egy vagy (nagy ég!) két gyereket albérletbe vállalnak a szülők. Mintha a saját lakás vagy ház alapfeltétele lenne a boldog gyerekkornak és annak a biztonságnak, amit minden szülő meg akar adni a gyerekeinek. Házasság-lakáshitel-gyerek vonalon kívül is lehet elégedett és magát biztonságban tudó gyereket nevelni, hiszen nem attól lesz stabil a háttér, ha minden héten ugyanabba a sarokba tudja bevágni a tornacuccot, hanem ha minden nap ugyanazok az emberek várják haza. Egyáltalán hazavárják.
Olyan érzésem van, mintha a „legjobbat akarom a gyerekeimnek” azt jelentené, hogy ezt mindenképpen saját lakásban, de leginkább saját családi házban tudnánk csak elképzelni. De mi van akkor, ha apuka/anyuka másik városban sokkal jobb munkát kaphatna? Ne költözzünk, mert van nekünk saját szép házunk (ahol a régi munkába belefásulva/annak hiányától szenvedve járunk nap-nap után)? Vagy mi van akkor, ha a szomszéd kerületben sokkal jobb iskolát találunk, ne vigyük oda a gyereket, mert nehezen mozdítható a saját lakás? Ez a gyerek érdeke?
Tudom, hogy a lakáshitel majd lejár, és akkor a mienk lesz a lakás vagy a ház. Ekkor, többnyire nyugdíjközeli korban, mikor a gyerekek már elköltöztek a szülők legfeljebb kergetni tudják egymást az öt szobában (reuma és mozgásszervi betegség-függő elfoglaltság), eldönthetik, hogy télen melyik helyiségeket ne fűtsék spórolás miatt, de mivel soha nem szoktak hozzá, hogy az életterükön változtassanak, ezért nem cserélik a házukat egy kisebb, igényeiknek jobban megfelelőre. A másik nagy érv a saját lakás és gyerek összefüggésében az az örökség. De hányan vagyunk, akik a szüleiktől vagy nagyszüleiktől örökölt lakásban laknak?
Nem tagadom, hogy nagyon jó érzés „hazamenni” a gyerekkori szobába, ahol a szekrényben az egyetem alatt hordott pólók lógnak, a vasárnapi ebéd évtizedek óta ugyanabban a porcelánkészletben gőzölög az asztalon, és lehet a harmadik szomszéd viselt dolgairól is pletykálkodni (egyáltalán a nevét tudni). Ad valamiféle támpontot, hogyha az ember tudja, hova nyúljon, ha a tinédzserkori naplóját szeretné újraolvasni, de nem érzem, hogy ez akkora hátteret tud adni, hogy mindennél előrébb helyezzem egy saját lakás megszerzését. Leginkább nem szerettem volna a gyerekeim megszületését ahhoz kötni, hogy a banknak, vagy egy szerződés keretében a főbérlőmnek adom a lakbért. Engem nem vonz a tulajdonlás, de biztosan sokan vannak, akik nem ebből a döntésből kifolyólag, hanem egyszerűen a lehetőségek hiánya miatt nem vettek még maguknak otthont. Miért kellene éveket várni a szüléssel, családalapítással, mikor a lakásvásárlási órája senkinek nem ketyeg, a biológiaival ellentétben? Egyre többen vagyunk, akik külföldön nevelnek gyerekeket, leginkább albérletben. Felelőtlenek lennének, akik nem gondolnak arra, hogy biztonságot teremtsenek az utódainknak? Ha valakinek sikerült lakást/házat venni, örüljünk, de a bérlemény sem az ördög műve. Abban is élnek elégedett felnőttek és boldog gyerekek.
FM
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
