- avagy mit lát a gyakorlaton egy egészségügyisnek tanuló egyetemista?

Előrelátólag leszögezném az alábbiakat, csakhogy érthető legyen, mire miért úgy reagálok:

  • egészségügyi pályára készülök, a magyar egészségügyben szeretnék majd dolgozni, nem árulom el pontosan, minek is tanulok
  • fiatal huszonéves nő vagyok
  • majd egyszer a remélhetőleg nem is oly’ távoli jövőben szeretnék gyereket vállalni

Első nap és második nap– Heim Pál Gyermekkórház

Kicsit megijeszt a hétfő reggel 8 órakor a recepciónál ücsörgő tömeg, néha a hangosbemondó végre ablakhoz hív egy gyereket anyástól. Síró babák, nyűgös ovisok és az értetlen nagyobbak, a szülő meg csak kornyadozik mellettük. A felvételt intézők szintén fáradtak, gépiesen teszik a dolgukat, de egy mogorva szót, egy felcsattanó felnőttet nem hallok. Aztán papírozunk, ismerkedünk a helyiekkel, kezet rázunk. Elsőre mindenki kedves, közvetlen, „Tegezzetek csak!” felkiáltással fogad.

Azt mondják, megnézzük a toxikológiai osztályt. Itt az elmondás alapján főként frissen diagnosztizált cukorbeteg gyerekek vannak, beállítják a vércukrokat és megtanítják őket vércukrot mérni, helyesen táplálkozni és inzulint beadni. A kihelyezett oktatóplakátok helyesek, aranyosak, tele információval, gyermeknyelven.

Az osztály másik fele a kivizsgálásra vagy épp csúnyán mondva „fogyasztásra” beutalt súlyosan elhízott gyerekek. Ötévesek tokával és lelógó hasi hájjall vagy 15-16 éves fiúk és lányok 100 kg-os testtömeggel. Persze a szülő nem jelenik meg tanácsadáson, délutáni séta címén pedig pizzázni viszi csemetéjét. (Láttam sajnos.)

Elsőre a nővérek kicsit mogorvák, az orvosok meg rohanósak. A mogorvaságot meg is értem, ki ne lenne az, ha azt látnánk mindennap, hogy egy szülő a gyermekét veszélyezteti, mert túleteti?

Harmadik nap – Madarász utcai Kórház

Sokkal másabb a hangulat, mint a Heim Pálban. Mintha lazább és nyugodtabb lenne, hiába tele az összes váró és ambuláns rendelés előtti terület. A gyerekek hangoskodnak, kiabálnak, játszanak.

„És a néni hova megy?” kérdések futnak utánam, én meg majd meghalok a nénizéstől, de vigyorgok.

Találkozunk az ottani dietetikussal, ritka jó fej, tud bánni a gyerekekkel és a szülőkkel, ami nagy kincs. Élvezi, amit csinál és az orvosok is partnerként kezelik, csodaszámba megy ilyet látni.

Van alkalmam beszélgetni egy kislánnyal, még nem tudják mi baja, épp vizsgálják. De mosolyog, ahogy az anyukája is. Ők elégedettek az ellátással, kedvesek velük a nővérek, az orvos mindent elmagyaráz nekik.

Hálapénzt itt tilos elfogadni. Ha kiderül, akkor repül az illető. Így hát a nővérpultok mindig teli vannak gyümölccsel, sütivel, mert a szülő hálálkodni akar, s így tudja megtenni a legkönnyebben.

Pedig egy boldog gyerek mosolya vagy egy „Köszönjük” bőven elég.

Jó lenne itt dolgozni. Majd. Diploma után.

Wicca