Az első kezelés előtt gondosan mérlegelve mindent, számolgatva, tervezgetve, egyeztetve a dokival arra jutottunk, nem tudni, hogyan fogok reagálni a gyógyszerekre és injekciókra, így ha igénylem, az első naptól kezdve táppénzre vesznek. Én meg úgy gondoltam igénylem, kellett a rákészülés lelkileg is, voltak elég vicces és rázós pillanatok. Annál is inkább, mert a munkahelyemen nem kifejezetten tolerálták azt, hogy minden második nap ellenőrző uh-ra, illetve egyszer laborvizsgálatra is volt meghívóm. Kicsit zokon is vették, amikor egy, az ország másik felébe szóló két napos, ott alvós utazási  tervezetnél szóvá tettem, hogy ugye nem gondolták végig ezt a dolgot, mármint, hogy nekem kell mennem. Az érzékenyebb, sztahanovista lelkületűek megnyugtatására, akik most fájdalmasan felszisszentek, szeretném elmondani, hogy abban a pillanatban, amikor megtudtam, hogy mikor kezdjük a kezelést, éppen csak visszaérve a munkahelyemre, szóban és írásban is jeleztem a dátumokat a főnökeim számára.

Na, de viccesebb vizekre evezve, példának okáért igen mókásra sikerült a legelső injekció beadása. Ugyan évek óta minden szív- és ujjbegyfájdalom nélkül bökdösöm magam a vércukorszint méréshez, de azt a nyamvadt szurikát olyan nehezemre esett beadni, hogy nem is sikerült végül. Egy ismerős ápolónőt kértem meg, hogy asszisztáljon már nekem az elsőnél, valahol már dolgozott bennem a gyávaság. Fecskendőt, tűt összedugtam, felszívtam az egyikből, benyomtam a másikba, ráztam (nem kevertem - mint egy jó koktélt), felszívtam a kész anyagot, majd néztem bambán, hogy ez hogyan fog belejutni a hasfalamba. Tudom én, hogy az első mindig mindenből baromi nehéz szokott lenni, de kb. 15 perc rimánkodás után meguntuk a dolgot és a csajszi kegyetlenül ledöfött. Majd megegyeztünk, hogy másnap, a reggeli nagymenet után a laborban találkozunk, ahol dolgozik, és nincs kegyelem, magamnak kell csinálni. Na, kérem, ez úgy nézett ki, hogy az előbb leírt dugás, rázás, tűcsere mutatvány után hárman (!) álltak körbe és szurkoltak. Elhangzottak olyan kifejezések, mint „csak bátran”, „gyorsan ess túl rajta” vagy a „mi lesz veled még 8 napig?”. A saját bejáratú cheerleader csapat végül megtette hatását és minden bátorságomat összeszedve sikerült. 10-ből kettő pipa, hurrá. És ez így ment tovább még néhány napig, a szurkolókórust leszámítva.

Közben minden második nap ellátogattam a klinikára, mozizásra. Sajnos a dokim éppen abban a hónapban töltötte szabadságát, így egy másik kezelőorvos végezte az UH-kat és a gyógyszerelés ellenőrzését. Már az első vizsgálaton látszott, hogy a korábban eltávolítottnak minősített ciszta szépen újra nőni kezdett, bár az az igazság, hogy esetemben éppenséggel lehetett egy másik is, ami teret kapott a kibontakozásra. Emellett szépen nődögéltek a tüszők is, bár az első vizsgálatkor összesen négyet látott az orvos. El is kenődtem eléggé, hogy ennyivel mit fogunk kezdeni, de két nappal később már hét egyforma méretű mosolygott vissza a felvételen, így kicsit nyugodtabb lettem, gondolván, hogy ez elég lesz. Aki olvasta az előző posztjaimat, gondolhatja, mennyire örültünk a nagy számoknak, mivel spontán, gyógyszeres kezelés nélkül gyakorlatilag nálam nincsen tüszőérés. Viszont  a laborvizsgálat eredménye, amit a második UH napjára kaptunk meg, nem igazán állt összhangban az UH-n látott képpel, így a biztonság kedvéért kaptam még kettőt a már megszokott injekcióból és ötöt egy másik fajtából, amit három részletben kellett beadni, volt, amelyik nap duplán. A végén már kicsit megelégeltem a bökdösést, és előszeretettel ki is borultam egy-egy szúrásnál. Nem a fájdalomtól, az nem volt egy nagy dolog. Igazából nem is tudom megmondani, mitől, csak ha már rágondoltam az egészre, sírva fakadtam. Persze nem volt túl szép látvány a néhány helyen szivárványszínű hasam sem (mit is vártam kezdőként magamtól?!), de az egész így visszagondolva, bőven az elviselhető kategóriába esik. Csak akkor, ott azt hiszem a hormonok taccsra tették a lelki világomat. Arról nem is beszélve, hogy a két hét alatt hipp-hopp vagy négy kilót felszedtem, ami tovább gyarapodott a későbbi fekvés során.

Az utolsó ellenőrzésnél kiszámították a leszívás napját, ennek tükrében pedig a tüszőrepesztő injekció beadásának időpontját. Ez volt a másik egész vicces történet. Az injekció egy előre töltött tollban van, amit egészen addig szépen elrakva tartottam. Majd egyszer csak ránéztem az órára, és konstatáltam, hogy óóóó, itt az idő, gyorsan beadom. Én kis naiv... Előkaptam, majd megláttam a használati utasítás kiskönyvét, ami kb. olyan vastag és méretes volt, mint amit a minap a mikrosütőhöz kapunk. Gondoltam, nem vagyok én hülyegyerek, átfutom, végül is a lényege ugyanaz, be kell adni és kész. Igen ám, de itt dózis beállítás kell, a légtelenítés sem úgy működik, mint egy normál fecsinél, plusz bele van írva, hogy ha a teszt után újra megnyomom (véletlenül), akkor elszáll az anyag. Elöntött a stressz, anyám, ha már ezt sem tudom kivitelezni, hogy akarok én gyereket nevelni (életben tartani)?! Aztán elkezdtem lépésről lépésre, férjem felügyeletével, kettős védelem a hibázás ellen. Majd jött az adagolás beállítása. Azt hiszem, valahogy úgy szólt, hogy csavarja, amíg a 250 jel meg nem jelenik. Én meg csavartam, csavartam, csavartam, jel még sehol, amikor belém vágott, hogy basszus, elrontottuk. Mint a szőke nő a vasgolyókkal, ültem a pennel a kezemben. Néztük, mit van mit tenni, hát csavarom tovább és egyszer csak megjelent! Úgy örültem, mint majom a farkának, gyorsan be is adtam, mert a rákészüléssel gyakorlatilag 20 perc ment el.

Az olvasók egy része most bizonyára fogja a fejét, hogy az ilyen idiótát kár engedni szaporodni, egy másik része meg jót szórakozott. Én meg elmondhatom, legalább megtanultam, hogyan kell ezt kezelni, hasznomra is vált még a későbbiekben.

Két nappal később, egy forró szerdán következett az altatásban végzett punkció, közismertebb nevén a petesejtleszívás. Mint minden altatás előtt, kora reggel, éhgyomorra kellett érkezni a klinikára. Ugyan ez már a harmadik volt fél éven belül, amin túlestem, de azért az adrenalin dolgozott bennem. Na, meg a sóvárgás egy nagy pohár víz után, amit előző este óta nem ihattam. Ez a nyár végén, augusztus legmelegebb napjaiban szinte kínzással ér fel. Én megkaptam az ágyacskámat, férjem pedig iránymutatást az „intim szoba” felé, tessék szépen produkálni felszólítással. Vicces volt, mert miután végzett, a műanyag tárolót a biológus kezébe kellett adni, aki ráírta a nevemet, majd meg is mutatta, hogy ne izguljunk, olvasható. Rögtön rengeteg hülye cikk tódult az agyamba elcserélt mintákról, tévesen beültetett embriókról, meg ilyen szenzációhajhász marhaságokról. De tény, hogy még egyszer megnéztem, helyesen írta-e rá a nevem.

Na, de visszakanyarodva a kórterembe: reméltem, hogy abc sorrendben haladunk, így nagy eséllyel első lehettem volna, de ettől a szép tervtől hamar el kellett búcsúznom, gyakorlatilag én voltam az utolsó az aznapi csapatból. A rejtélyes helyiségbe (műtő), aminek eddig csak az ajtaját láthattuk, azt is csak kívülről, a saját lábacskáimon, vietnámi papucskában topogtam be, már várt az egész team. Ahogy beléptem, meg is rökönyödtem kissé, és kiszaladt a számon, hogy csak ekkora az egész? Ugyanis a szoba szinte kisebb, mint a kezelők, egy normál műtő méretéhez képest pedig töredéke. A sok orvos és asszisztens, akik részt vettek a beavatkozáson, költői túlzással éppen hogy elfértek. Kijelentésemmel megtörtem a jeget, mindenki nevetett, néhány mondat erejéig beszélgetésbe elegyedtünk. Ez arra nagyon jó volt, hogy az izgalmamat mérsékeljék, a branült úgy tette be az asszisztens, hogy meg sem éreztem. Nem úgy a fájdalomcsillapító, majd altató kombót.

Így harmadik nekifutásra már kezd világossá válni, hogy mit érezhetnek a függők, amikor azt mondják, hogy elszállnak. Hát a nyugtatótól újfent elszálltam rendesen, a néhány kérdést, amit közben feltettek, olyan frappánsan sikerült megválaszolnom, mint még soha. Vagy legalább is én úgy éreztem. A lényeg, hogy jól szórakoztunk, amíg el nem aludtam. A leszívás végeztével már a kórterem felé félúton ébren voltam, pedig nem volt egy hosszú túra, kb. 50 méter. Jó pihenést kívántak, aludjak még nyugodtan, semmi sürgős dolgom nincs, majd jönnek beszámolót tartani. Rám viszont valahogy furcsán hat az altató, ha megébredek, visszájára fordul a dolog. Ugyan kába vagyok kissé, de fejben annyira pörgök, jönnek-mennek a gondolatok, hogy aludni később már képtelen vagyok.

Szóval csak pihikéztem, majd egy óra múlva jött a biológus, megvan az eredmény, 12 petesejtet sikerült leszívni. Én meg csak pilláztam, mert az utolsó UH alkalmával is „csak” 7-ről beszélgettünk. Mivel ekkora mennyiséget sikerült produkálni, megfelezik őket. 6-ot a természetre bíznak, úgymond csak összeengednek a kisfickókkal, a másik 6-ot pedig úgynevezett ICSI technikával, célzottan termékenyítenek meg. Telefonszámcsere, szombat délelőtt érdeklődjek a fejleményekről, hétfőn pedig beültetés. Szuper.

A kötelező fekvési idő letelte után még délelőtt hazaengedtek, egy kis görcsölésen kívül más bajom nem volt. Aznap. Másnap reggel viszont erősebb görcsökkel ébredtem, és olyan szép kerek volt a hasam, mintha lazán a 4. hónapban járnék. Görcsoldó be, folyadékpótlás, pihenés javasolt. Ámen. Aztán kicsit jobban lettem, a felfúvódás elmúlt, már a görcs sem kínzott, de azért úgy fájdogált a hasam. Mikor felálltam, mikor leültem, ha fordultam az ágyban, ha beszálltam az autóba egyszóval minden testhelyzet-változtatásnál úgy éreztem, mintha egy labda helyezkedne a hasamban éppen arra, amerre neki tetszik. Szombat délelőtt az idő olyan lassúsággal kúszott előre, mint egy direkt engem szívató meztelencsiga, szinte már undorral néztem az órát, mert csak vonszolták magukat a mutatók. De aztán egyszer csak eljött a perc, és telefonálhattam. És a nagy lelkesedés hirtelen alábbhagyott. A biológus elmondta, hogy a 12 petesejtből összesen 2 termékenyült meg (a természetes csapatból), de szerencsére azok szépen fejlődnek, ahogy kell. Én azért kissé megrökönyödtem és el is pityeredtem. Erre biztatott, hogy de ez a kettő jó lesz, és azért várjuk ki a hétfőt, hátha valamelyik még észbe kap. Még hozzátette, hogy ez sajnos előfordul GnRH kezelés után, de nem törvényszerű, gyenge minőségűek a petesejtek és a természet szelektál. Miután letettük közöltem a férjemmel, hogy bassza meg a természet, hosszú tömött sorokban, hogy kedvére szívat minket. Hol a kémia, hol meg a biológia.

A kesergés után megpróbáltam szemléletmódot váltani, és arra erősíteni, hogy örülünk a kettőnek, ez is ajándék. A hétfőnek nagy izgalommal vágtunk neki, mivel igazából nem tudtuk, mi is vár rám/ránk. Persze elméletben már meghallgattuk, százszor átbeszéltük, na, de ez olyan esemény, amit még hosszú évekig emlegetni fogunk. Jó előre felkészültem, végiggondoltam, mi az, amire a következő két hétben szükségem lesz, mit fogok csinálni, mit fogunk enni, stb. Hétvégén kimostam, kivasaltam, előre főztem négy napra, kitakarítottam a nyuszikám ketrecét, leszedtem és elraktam a zöldbabot és borsót, szóval nagyon expeditív voltam, főként ha figyelembe vesszük a nem múló hasfájásomat.

Reggel, időre megérkeztünk a klinikára, ahol nagy mosollyal fogadtak, hát eljött a nagy nap. Mivel nem voltam biztos benne, hogy miért van, jeleztem a nem múló fájásomat, amire mondták, hogy akkor megskubizzák egy gyors UH-val, hogy mi történik odabent. Végeredményben semmi komoly, minimális folyadék, ettől a beültetés még mehet. És a történet innentől nekem egy kicsit furcsára váltott, de ott, abban az eufórikus hangulatban eszemben sem volt megkérdőjelezni semmit. Mint ahogy azt leírtam, nem a kezelőorvosom végezte a beavatkozást a szabadsága miatt. A beültetés előtt még egy UH-t csinált a doki, majd mondta, hogy azért támogassuk meg ezt a dolgot még egy kis vérhígító injekcióval, a biztonság kedvéért. A beavatkozás maga kis túlzással is talán 5 perc volt, maximum 7 és fájdalommentes. Bár úgy másztam fel az asztalra, hogy akkor most tessék szépen megmondani nekem, hogy mennyire fog ez fájni, megnyugtattak, hogy semennyire. Végül kissé kellemetlen volt, amit közösen betudtunk annak, hogy az egyébként is fájdogáló hasam piszkálása ilyenkor azért érzékenyebbé tehet.

Már az ágyamban feküdtem, amikor jött a következő fordulat, a doki bejött ellenőrizni mindenkit, hogy érezzük magunkat. Majd megkérte a nővérkét, hogy vegyen tőlem egy vérképet most, én pedig érdeklődjek holnap az eredményért, egy hét múlva pedig hívjam fel, hogy mi újság. Ha pedig rosszabbul érezném magam, jobban fáj a hasam, akkor kérdés és bejelentkezés nélkül irány a kórház. Ja, és ugyan a megszokott az, hogy 11-13 nap között kell jönni béta-hcg laborra, jöjjek a 10-en, mert kontroll vérképet akar látni.

Ezekkel igencsak rám ijesztett, úgyhogy mint a kisangyal betartottam minden utasítást, leöntöttem a torkomon napi 3 liter vizet és aktívan pihentem. A következő 10 nap nagyon vegyes érzelmekkel telt. Először is, mikor hazaértünk, a legnagyobb lelkesedéssel foglaltam el a hatalmas kanapénk nálunk csak hentergősnek nevezett részét, majd újra elővettem a felvételt, amit az embriókról kaptunk és azt nézegetve kezdtem élvezni a kötelező fekvés örömeit. A klinika javaslata alapján az első héten mindenképp célszerű feküdni, a második héttől kímélő életmód ajánlott. Tehát semmi virgonckodás, emelgetés, hajolgatás kilőve, lehetőleg ne sokat üldögéljek és egyébként ha fekszem, akkor oldalt vagy hason. Mindezt kiegészítve rengeteg fehérje- és folyadékfogyasztással, a napi 2 injekcióval és háromszori progeszteron golyóval. Szóval mindezek fejben tartása és betartása kitöltötte a napom jó részét. A kritikusnak mondott első 3 napon édesanyám jött segíteni, ami gyakorlatilag abból állt, hogy szegény úgy ugrált, ahogy én „fütyültem”, reggelit csinált, ebédet szervírozott, nassolni valót készített, rám szólt, hogy igyak eleget, szórakoztatott, amikor már nagyon untam, és egészségügyi végzettségének hála, az esti injekciókat is beadta a fenekembe. Minden közül állítom, ez volt a legjobb!

És akkor jöjjön a feketeleves, amiről nem nagyon beszél senki és könnyen lehet, hogy én sem tudom olyan érzékletesen leírni, mint ahogy megéltem. Persze csodálatos érzés, hogy mintegy 10 napig tervezgeted, hogy milyen szuper anyuka leszel, kinek melyik vonását fogja örökölni a gyerek, hová tegyük a babaágyat és milyen mintájú kelengyét kéne varrni a bolti ágynemű helyett. Ez mind szép és jó és nagyrészt át is segít azokon a pillanatokon, amikor már azt hiszed, leszakad a lábad, netán a derekad a fekvéstől, és legszívesebben elmennél kocogni egyet a nyár végi langyos estébe, de akkor beléd nyilall az orvos utasítása: fekvés, majd kímélő életmód!

A klinikáról úgy jöttem haza, hogy egyfajta földöntúli nyugalom szállt meg, meg voltam győződve róla, hogy ez sikerül, hiszen minden akadályt, ami nálunk a meddőséget okozza, most legyőztünk. És ebben a tudatban is tartottam magam végtelennek tűnő 10 napig. Ami a tüneteket illeti, igyekeztem nem keresni magamon, de volt, amit egy idő után nem lehetett nem észrevenni. A hányingert és az undort a kajáktól betudtam a gyógyszerek mellékhatásainak, de azért az gyanús volt, hogy a kínai bármikor lecsúszott és varázsütésre elmúlt tőle a rosszullét. Ugyanígy a kávé, amit hektoliter szám tudtam volna inni (de betartottam a napi egy normál és egy cappuccino adagot). A másik szemet gyönyörködtető látvány, a férjem szerint legalább is, a lufi méretűre nőtt melleim voltak. Én inkább az agyrém kategóriába tudnám sorolni, mert a 160 centimhez és 48-ra növekedett kilóimhoz képest extrémnek éreztem a megjelenését, konkrétan egy melltartóm se nyújtotta a megszokott kényelmet. Ezekkel ellentétesen azonban az első hét néhány napján olyan erős görcsöktől szenvedtem, amik néha éjszaka, alvásból ébresztettek fel. Ezek idővel elmúltak, de elég rémisztő emléket hagytak bennem, meg a gyanút, hogy ez sok jót nem jelenthet.

Szóval mindennek tudatában, a beültetés utáni 10. nap újra célba vettük a klinikát, ahol ugyanolyan mosolygósan fogadott a nővérke a recepción, nem úgy a fentebb említett doktor. Biztos rühelli a pofám, vagy nem tudom, mi lehetett a baja, de amikor megemlítettem a nővérnek, hogy kontroll vérképet is kell csinálni, mert felmerült a túlstimuláció kérdése, olyan lebaszást kaptam, mint amikor 16 évesen 5 perccel takarodó után értem haza. Mondván, hogy mit képzelek én, hogy mondhatok ilyet, mert ha ez az lett volna, akkor be kellett volna fektetnie, meg így, meg úgy. Én meg csak álltam ott kukán, egyébként is 180-as vérnyomással az izgalomtól, és hallgattam, ahogy minősíthetetlen stílusban kioktatnak legalább 5 másik páciens előtt. Majd szépen elnézést kértem, hogy akkor biztos én értettem félre valamit és a kémcsővel a kezemben, hormongőzzel az agyamban, könnyeimmel küszködve indultam a labor felé. Na, ez volt az a pillanat, amikor megfogadtam, hogy ez az ember énvelem többet így nem hogy nem beszélhet, de hülye legyek, ha még egyszer hozzá jövök valamilyen okból.

A vérvétel hamar ment, így innentől már csak néhány feszült óra volt hátra az eredményhirdetésig. Olyannyira ideges voltam, hogy nem is bírtam telefonálni, ezért férjem hívta őket. Csöngött, csöngött, csöngött, már-már ezt hittük, bezárt a bazár, majd egyszer csak bejelentkeztek. Név, azonosító, kis türelmet, keressük. Igen, megvan az eredmény száznegyvenvalamennyi (a valamennyire már nem emlékszem), 10 nap múlva várnak UH-ra, de előfordult már, hogy ilyen eredménynél végül mégsem láttak semmit a vizsgálaton. Ezzel a kijelentéssel mit sem törődve, hatalmas megkönnyebbülés öntött el, örömömben még a könnyem is eleredt, megmondtam, hogy minden oké, akadály elhárult, mi vagyunk a sokból a kevés, akiknek elsőre sikerült.

És akkor a végére a piszkos anyagiak, ami szintén sokunkat érdekelt, mielőtt belevágtunk. A kezelés alatti gyógyszerekért, hozzá a sallangért (fecsi, tű, fertőtlenítő kendő – útközbenre és spray – otthonra), terhesvitaminért és egyéb vitaminért 170 ezret hagytunk a gyógyszertárban. A kezelés során végzett vizsgálatok alapján ezt még ki kellett egészíteni, ami újabb 30 ezerbe fájt. A beültetés napján váltottuk ki a progeszteron pótlásra használt kúpot 20-ért, illetve kétheti injekciót, aminek heti adagja akkor 12 ezer volt. Összegezve tehát, mire a kezelés első napjától a laborig eljutottunk, durván 245 ezer forintot hagytunk a gyógyszertárakban. És mivel a labor szerencsére pozitív eredményt adott, a progeszteron kúpot és az injekciót tovább kellett folytatni, ami újabb költségekbe vert minket. Vicceskedve már akkor is mondogattuk, hogy drága a gyermekünk, de úgy gondoltunk, bármi megéri ezért az örömért!

A következő 10 nap a felhők közötti lebegéssel telt, miközben a szívünk csordultig volt örömmel és reménnyel!

absz

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?