Itt ülök a bőröndök között, és azon gondolkodom, hogy mi vár vajon ránk. A férjem megkapta élete legnagyobb lehetőségét, én pedig egyúttal valóra válthatnám az álmaimat, akárcsak ő. Mi ez, ha nem ideális? Én mégis... Nem is tudom, mit érzek.
Nem akartam gyereket szülni. Egyet sem, nem hogy kettőt. Nem azzal van a baj, hogy gyereket kell nevelnem, már nevelek egyet, és imádom minden percét. A terhességet nem akartam. Önző vagyok, a testem az enyém, nem akartam olyan helyzetet, amikor osztoznom kell rajta vagy nincs teljes kontrollom fölötte. Az egészségügyi gondjaim miatt csak pár százaléknyi esélyem volt természetes úton teherbe esni, mégis védekeztünk. Biztos, ami biztos, ugye. Aztán egy éjjel, amikor a fiunk a nagyszülőknél volt, mi pedig épp csak hazaestünk egy buliból, úgy voltunk vele, hogy nehogy már ennyin múljon. Ennyin múlt. Elfogadtam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy felhőtlen volt az örömöm, mert születésem óta irtózom a terhes nőktől, meg úgy általában az egésztől. Aztán persze napról-napra, óráról-órára egyre jobban megszerettem a kicsiket, és nagy meglepetésemre elkezdtem élvezni a dolgot.
Aztán pár hete jött egy telefon a férjemnek, olyan munkát ajánlottak neki, amiről eddig csak álmodoztunk. Abban a pillanatban valahogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy nem csak hárman vagyunk. Nem volt semmi, ami miatt akár egy másodpercre is kérdéses lett volna, hogy elfogadja-e az állást. Egyből elkezdtünk tervezgetni. Költözünk a világ másik végére. Mennyi kaland, mennyi újdonság, mennyi élmény! A fiunk egy hatalmas városban fog felnőni, mennyivel több lehetősége lesz, nekünk még a mostaninál is magasabb lesz az életszínvonalunk, a férjem azt csinálhatja, amihez van tehetsége és amit élvez, én meg... És akkor hirtelen mindketten elhallgattunk. Én meg otthon leszek, gyereket nevelek, mire kezdhetnék valamit az életemmel, oda a fiatalságom.
Ott, a nappali közepén állva, valahogy mélységes depresszió tört rám. Amíg csak szépen csendesen folydogált az életünk, nem tudatosult bennem, hogy mennyi rossz érzést nyomok el magamban. Mióta csak megtudtam, hogy terhes vagyok, a sok pozitív érzés mellé sok negatív is gyűlt. Hiányzik az éjszakai borozgatás az erkélyen a férjemmel, hiányzik, amikor reggelente kávéztunk és elszívtuk a rituális reggeli „csak egy szál” ciginket, hiányoznak azok, akik voltunk a terhességem előtt. Nincsenek már szabad hétvégék úgy, mint régen. Nem indulunk neki az éjszakának, nem ülünk össze annyit a barátainkkal. Még a szex sem ugyanaz. Semmit sem ér a szenvedély, ha a hasam csak nő, és már nem vagyok se mozgékony, se hajlékony. Ő is sokkal óvatosabb, jaj, nehogy megnyomja a gyereket, jaj, be ne üssem a hasam. Nem tűnt el a vágy, nagyobb, mint valaha. De nem tudunk vele mit kezdeni, hiába a kreativitás. Néha már ölni tudnék egy olyan félóráért, amikor nem lennék terhes.
Három órán át soroltam a panaszaimat a férjemnek. Sokszor szegény nem is értette, mit beszélek, annyira sírtam. Mikor végre abbahagytam az önsajnálatot, láttam, hogy mennyire szenved ő is attól, hogy nekem nem jó így. És tárt karokkal üdvözölhettem a lelkiismeret-furdalást, ami olyan elemi erővel jött, hogy levegőt is alig kaptam. Hogy lehetek ennyire önző? Két kisfiú növekszik a hasamban, két egészséges baba, van ennél nagyobb öröm? Hogy kívánhatom azt, hogy bárcsak ne lennék terhes? Hogyan hozhatom ilyen helyzetbe a férjem, életem szerelmét? Olyan nagy erőfeszítés lenne pár évig lelassítani, és egészséges életet élni? Ez még nekem is csak jó lehet! Egyébként pedig mire fel vágyom a régi életemre? Kitomboltam magam, ó, de még hogy! Nekem nem a kihagyott lehetőségek hiányoznak, olyanok nincsenek, hanem a régi életem. De hogyan lehetek ennyire undorító, hogy visszasírom? Miért nem vagyok annyira erős, hogy legalább saját magammal elbírjak, és leküzdjem ezeket az érzéseket? Milyen ember, milyen anya az ilyen? 25 évesen hova akarok én már bulizni? Miért cserélném le a gyerekeimet egy átpartizott éjszakára? Az ilyen ember nem is ember...
A férjem felhívta az apját, hogy vigye el magukhoz a gyereket, mert most nem tudunk vele foglalkozni. Leült mellém a szőnyegre, átölelt, és nem mondott semmit. Nem is kellett. Miért is kellene kimondania azt, amit azzal az egy öleléssel szavak nélkül is elmondott? Mellettem van, bármi is történik. Nem ítél el azért, ahogy érzek, nem fog kevésbé szeretni csak mert nehezen birkózom meg a helyzettel. Nem, nem, nem. Ő mindig velem lesz, feltétel nélkül. Ismer, ismeri a hibáimat, a gyengeségeimet, tudja, hogy mikor mit kell tennie, hogy megnyugtasson.
Azóta már egyre jobban haladok afelé, hogy a végére érjek a gyásznak. A régi életemet gyászoltam. Kellett ez is. Sőt, sokkal hamarabb kellett volna.
Ahogy a férjem mondta, nem vagyok rossz ember azért, mert kétségeim vannak. Azért sem, mert nagyon nehezen szokom meg a változást. Jó ember és jó anya vagyok, aki nem fél megmutatni az esendő, kétségbeesett, bepánikolt énjét. Nem kell eljátszanom, hogy rózsaszín felhőben élek, mióta terhes vagyok. Nem vagyok olyan és kész.
Csak azért írtam le mindezt, mert többször kéne erről beszélnünk. Mindenhol csak boldog, rózsaszín ködös anyukák vannak, ritka az olyan, aki nyíltan vállalja, hogy ő nem az unikornisokkal ugrál a virágos tavaszi réten, hanem bizony elbizonytalanodik. Talán ha mások is elmondanák, segíthetnénk egymásnak. Nem éreznénk magunkat ennyire borzasztóan. Nem az aggodalomról beszélek, vagy a testi változásokról, hanem arról, hogy eltűnik valami. Az életünk a terhesség előttről.
Most pedig megyek, összepakolom a maradék cuccot, pár nap múlva útra kelünk.
kisskriszti
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
