A hang azt mondja: ennél sokkal jobban kéne szeretned őket. Sokkal jobban kéne vigyáznod rájuk. Sokkal jobb példát kellene mutatnod nekik, hogy mosolygós és laza felnőttek legyenek (ha léteznek ilyenek valóban). És miért nincs benned sokkal több abból a féktelen, kacagó életerőből, amivel egész nap nevetnek, sírnak, visítoznak, rohannak, ugrálnak, abból a csendes boldogságból, amivel magukban motyogva-dudorászva életet álmodnak a szőnyegen tologatott kis műanyagfiguráknak? Mi a faszt ér az életed, ha te már nem vagy ilyen?

Milyen totálisan képes vagyok elfeledkezni a gyerekek világáról hosszú órákra vagy napokra akár! Iskolában-óvodában vannak, vagy a nagyszüleiknél nyaralnak éppen, és belépek a szobájukba virágot locsolni. Öt másodperce még pénzösszegek, megbeszélendő programok, határidők, sérelmek kavarogtak a fejemben, és a felnőttek állandó, félig öntudatlan számítgatása: kivel mit kell megbeszélni, ki mire hogyan reagált, mi mennyibe kerül. És akkor egyszerre, az életem megszokott színhelyeitől másfél méterre körülvesznek a parkettán szétdobált kindertojás-figurák, a polcon komolyan álldogáló legók, a fiókokból kikandikáló kopott matchboxok és különféle méretű pónik, a kosárból lendületesen kiborított plüssállatok, az asztalon kinyitva heverő kukabúvár-prospektus és egy-két elmaradhatatlan dinós könyv, a félig kész gyerekrajzok, az újságokból meg poszterekből ügyetlenül kivágott alakok a falon. Egy egész, teljes, komoly világ, ami sokkal színesebb, mint a miénk. És megint jön az a furcsa bűntudat, mintha elárulnám a gyerekeimet, és általában a világ összes gyerekét, vagy mintha elfeledkeztem volna valami alapvetően lényegesről. Sokszor nehéz az életük, és annyi mindentől félnek, de alapvetően meseországban élnek, és pár év múlva majd ők is eltávolodnak ettől a meseországtól. Amíg nem léptem be a gyerekszobába, nem jutott eszembe, hogy kicsinyes és komor lennék, de idebent már mocskosul kicsinyesnek, komornak és korlátoltnak érzem a felnőtt gondolataimat. És a hang azt mondja: ennél sokkal jobban kéne szeretned őket. Sokkal jobban kéne vigyáznod rájuk. Sokkal jobb példát kellene mutatnod nekik, hogy mosolygós és laza felnőttek legyenek (ha léteznek ilyenek valóban). És miért nincs benned sokkal több abból a féktelen, kacagó életerőből, amivel egész nap nevetnek, sírnak, visítoznak, rohannak, ugrálnak, abból a csendes boldogságból, amivel magukban motyogva-dudorászva életet álmodnak a szőnyegen tologatott kis műanyagfiguráknak? Mi a faszt ér az életed, ha te már nem vagy ilyen?

Szerencsére nem veszem száz százalékig komolyan ezt a túlfűtött, szenvedélyesen vádló hangot, ami az egész életemet végigkísérve mindig más oldalról fogalmazza meg, miért elégedetlen velem, hisz ugyanő mondogatja azt is, mikor a kölkök nyilvános helyen hisztiznek, hogy "vond félre egy csendes helyre, és üsd agyon, hisz kártékony a társadalomra, téged pedig megszégyenít".

Álmaimban a feleségemnek vannak hasonló spirituális élményei. Nem vagyok otthon, mert dolgozom, vagy elutaztam, vagy ami még jobb, meghaltam, igen, ez király. Odalép az elhagyatott íróasztalomhoz: végignéz a kopott forgószékemen, a ronda betűimmel összefirkált cetliken, a Gerald Durrell, Ian Fleming, John Le Carré, Tolkien és Patrick O'Brian könyvsorokon, a különféle apró, poros, hülye tárgyakon és fényképeken, amiket úgy szeretek kitenni a könyvespolcok szélére. „Milyen színes, csodálatos ember. Micsoda kaland vele minden pillanat! Hányszor megnevettetett!Milyen okosakat mondott! Milyen végtelenül szeretem!” És miközben egy kövér könnycsepp szánkázik alá az arcán, szomorú-boldogan elmosolyodik, hogy együtt tehette meg velem a csodás utazás pár színes mérföldjét. És mintegy ráadásképpen szinte leküzdhetetlen szexuális vágy hatalmasodik el rajta.

Ami azt illeti – bár mélyen megvetem azt az ismerősömet, aki egy hosszas nálunk tartózkodás alkalmával napokig tárolt egy öngyilkosságról szóló kankalinsárga könyvet a szobám közepén „mintha odadobta volna”-szögben elferdítve –, előfordulhat, hogy néha ilyen jelenetekre vágyva öntudatlanul elrendezem a kis könyves-gépes sarkomat „az elutazott hős” hangulatúra. Nem tudom.

Mindenesetre alig hiszem, hogy Molly sokat képzelegne rólam, miközben könnyben úszó bociszemekkel nézegeti a tárgyaimat. Nem olyanfajta. Leginkább azzal tudom könnyes nevetésre fakasztani, ha valamim vérzik, megrándul, ha elesek vagy leöntöm magam. Persze sokszor rákérdeztem már, olyankor elnéz másfelé, és gúnyos félmosollyal azt mondja: „Én nem szoktam ILYENEKEN gondolkodni.” Hol az„ilyeneken”, hol a „gondolkodni” szót emeli ki bizonyos undorral.

Molly helye a kanapé sarka a laptoppal, meg az iratokkal és mintegy 100 nagypapányi gombbal-papírral-szöggel-képeslappal-játékdarabbal-szalaggal-alkatrésszel teli fiókok és polcok. Hogy mit érzek, ha rájuk nézek? Hogy milyen szép szilánkokból áll ez a (felém) hallgatag nő, hogy milyen reménytelen feladat lehet ezt az emberi tapasztalatszerzés spektrumának legtávolibb végeiből összeszedett élmény- és tudáscsomagot valahogy egyetlen élet keretében összetartani. És hogy milyen elégedetlen ő is, mindig. És hogy miért nem hajlandó rettegve fantáziálni arról, hogy elveszít.  

- Molly nem szeret sokat töprengeni, mert akkor mindig elégedetlen lesz - mondtam a Márkinak szomorúan. – Szar lehet neki.

- Szerintem nem mindig elégedetlen - rázta meg a fejét a Márki –, csak szégyelli mondani, ha elégedett.

- Mostanában nem túl kedves - mondtam elveszetten.

- Miért, régen az volt?

- Nem. De régen valahogy mindenben biztosabb voltam.

- És te kedves vagy vele?

- Én vagy nagyon kedves vagyok vele, vagy nagyon bunkó. Mondta is valakinek valamelyik nap, hogy én a végletek embere vagyok. Jól esett, hogy így... definiál engem.

- Akkor vedd úgy, hogy kedves volt veled - tanácsolta a Márki.

- Este egy csata a neten? - kérdezte Medic, aki mosolygós, higgadt fickóvá vált, mióta a szétválasztó diétájával 25 kilót fogyott.

- Jó lenne - töprengtem. - Bár így 2-3 hét után most már szexelnék is egy este.

- Mi a fene...

- Úgyhogy valószínűleg átugrom hozzád.

- Nézd, én kábé 174 hete nem szexeltem, úgyhogy valószínűleg elfelejtettem, hogyan kell.

- Csak nyugodtan kell feküdnöd - biztattam.

- Ha hihetünk Mollynak, nem fogok érezni semmit - mosolygott Medic.

- Egy perverz srác, aki a feleségét kergeti - merengett a Márki.  - Hiába, üldözők vannak csak és üldözöttek, buzgók és elfáradtak.

A képernyőn egy lelkes, szőke nő khakiszínű sortban egy gepárdkölyköt emelt a kamerához, „Nincs fantasztikusabb érzés, mint amikor egy kicsi, lüktető, meleg életet tartok a kezemben” - mondta a nő.

- Bárcsak a barátnőim is így gondolták volna - mondta Medic.

Őrjöngő Farkas

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?