A New York-i iskolakezdés nem sok cécóval jár. Évnyitó ünnepség vagy beszoktatás nincsen (ne felejtsük el, hogy a kindergartent kezdő gyerekek ötévesek, és némelyik, mint az enyém, még annyi sem). Az első napon a gyerekek bemennek a szülőkkel az osztályterembe, egyórás beszélgetés után a szülők távoznak, és a gyerekek ott maradnak a tanárral.  De a meghatottság és a különleges alkalommal járó izgalom ugyanúgy jellemzi, mint a kisgyerekek első napját az iskolában mindenütt másutt a világban.

Nem sok fogalmam volt, hogy hogyan működik egy amerikai általános iskola, mert én csak gimnáziumba jártam itt. Lila gőzöm sem volt, hogy milyen a tanterv, a napirend, és hogyan viselkednek a pedagógusok. Azt sem tudtam, hogy ki lesz Izabella tanára (csak a nevét küldték el levélben augusztus végén), pontosan hogyan lesz megoldva az étkeztetés és hányan lesznek az osztályban. Az első nap, egy csütörtök, csak egy délig tartó fél nap volt, gondoltam, nem kell nagy rákészülés. Nem csomagoltam neki ebédet úgy, mint ahogy azt az oviban tettem minden nap.  Csak meggyőződtem arról, hogy alaposan megreggelizik a gyerek, és időben elindulunk négyesben az utca túlsó oldalára (a férjem kivette a délelőttöt,  hogy velünk jöhessen).  Egy dologban viszont biztos voltam: muszáj a gyerekről fényképet csinálni az iskola előtt, mert ez így szokás. Már évek óta nézegettem az összes amerikai és nemzetközi ismerős “első nap az iskolában” gyerek képeit a Facebookon.  És lám: nem volt egyetlen család sem az iskolaudvaron, aki nem fényképezett: én az Oszkár gála vörös szőnyeges bevonulásának közvetítésén kívül még soha nem láttam ennyi tükörreflexes fényképezőgépet per jelenlevő személy sehol. Az iskola igazgatója a kapuban állt öltönyben és nyakkendőben, és minden szülővel kezet rázott és bemutatkozott. Akárcsak mi, ő is új volt, első igazgatói állásának első tanítási napján.

Megtaláltuk a gyerek konténerjét az iskolaudvar végén. Mire bementünk tele volt emberekkel: 24 kisiskolás a megszeppenés minden elképzelhető szintjén, a vigyorogva ugrálótól a csendben pislogóig. Gyerekenként egy, vagy kettő szülő, és jó pár kistestvér. A tanárnő átvette az irányítást és leültette a gyerekeket a hatszemélyes kisasztalokhoz, udvariasan csendet rendelt, és egy jó egy órán át beszélt. Nagyon jó fejnek tűnt, csinos, modern, karcsú és szimpatikus középkorú nő, aki több évtizede tanítja a nulladik osztályt ebben az iskolában (csak azt). Négy nyelven beszél (az anyanyelve arab), a környéken lakik  (mint később  megtudtuk, a mi háztömbünkben) és saját, mostanra tini gyerekei is ide jártak.  A legapróbb részletig elmondta a napirendet és a fontos tudnivalókat, amelyek között semmi meglepő nem volt a 10:45-ös ebéden kívül.  Megkaptuk a nagyon fontos, kb. A4-es méretű vékony irattartó műanyag dossziét, amit minden gyerek hoz-visz minden áldott nap. Ez részben üzenőfüzet, részben házi feladat tartó, részben a rajzokat és egyéb műalkotásokat fogja össze.  Megismerkedtünk a segédtanítónővel is, akin két osztály osztozik, és a nap különböző részeiben besegít.  Az én utolsó kontribúcióm a gyerek sima beilleszkedésébe még abból állt, hogy fél füllel meghallottam, hogy az egyik kis osztálytárs felismerte, hogy a kétéves Lujza kezében egy Peppa Pig baba volt.  Ez elég érdekes, mert a Peppa Pig angol, nem amerikai sorozat, és nem igazán népszerű figura az USA-ban. Odasúgtam a lányomnak, hogy “figyi, itt ez a kislány, úgy hívják, hogy Skyler, és ő is szereti a Peppa Pig-et”.   Úgy tűnik, jól összehoztam őket, mert azóta is barátok. 

Mi, szülők hazamentünk és én izgatottan vártam a delet, amikor Izabelláért mehettem. Nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan reagál és mit mesél. Hát, enyhén szólva nem ömlött belőle a szó, egy vállrándítással elintézte az egész nagy napot, így kivittem a játszótérre, ahol a fél osztály már ott volt. Hagytam, hogy kitombolja magát, és barátokat találjon. Az élet számára ment tovább.

Az iskolával kapcsolatban az egyik legszimpatikusabb első benyomás, az az a “közösségi érzés” ami teljesen váratlanul fogja el az embert ennek a hatalmas, tízmilliós városnak a közepén.  Az iskola ügyében, avagy máskor is. Az osztály viszonylag kicsi (úgy tűnik, hogy a végső létszám 22 lesz).  Szinte minden gyerek és a tanárnő is pár száz méteren belül lakik, és nem tudjuk kitenni a lábunkat a kapun anélkül, hogy ne fussunk össze valaki iskolai ismerőssel.  Reggel a szülő, nagyszülő vagy gyerekcsősz személyesen viszi be a gyereket az osztályba, és személyesen is hozza el délután. Ilyenkor gyakran eltöltünk a tanárokkal pár percet, és beszélünk a napról, vagy közelgő eseményekről.  A tanárnő külön szólt, hogy ha bárkinek bármi kérdése van, csak jöjjön be pár perccel korábban reggel, és szívesen szorít rá időt.  Ezt többször meg is tettem, mialatt a kétévesem a nagyokkal játszott, ő leült egy kisasztalhoz, és a gyerekek versengtek érte, hogy ki babusgatja. Olyan is volt, hogy ott ragadtunk, mert a tanárnő a kicsit az ölébe vette, és amikor az osztálynak olvasott, bevonta Lujzát is a leckébe 10 percre. Nem csak, hogy nem nézik ki a szülőket és családtagokat, hanem részvételre ösztökélik őket, ha lehetséges. Nagyon kevésre emlékszem a magyarországi elsős napjaimból, de valahogy nagyon más volt, az dereng. Nem hiszem, hogy a szüleim valaha az osztályban lógtak, én meg itt már minden gyereket sapkáról megismerek egy hónap után, és több szülőtárs telefonszáma el van mentve a telefonomba.

Másutt