Remélem, vita lesz! Mert akkor tényleg köztünk élnek… És tényleg nem akarnak tudni róla. De ugye mindannyian találkoztatok már „mártíranyukkal”?
Mártíranyut onnan ismered meg, hogy a gyermekei születése előtt nem volt túl boldog vagy túl sikeres. Vagy nem tudott olyan karriert csinálni, amilyet szeretett volna, vagy nem ment úgy a sport, ahogy szerette volna, vagy nem az álomférfi lett a férje, szóval valamiért kimondva-kimondatlanul, de elégedetlen volt az életével. Gyermeke(i) születésével úgy érzi, mindent pótolhat, jóvátehet, megváltoztathat. Mert az, hogy ő most már nagybetűs Anya, sok-sok mindenre feljogosítja.
Mártíranyu az, akinek a férje olyan sokat dolgozik, hogy SOSEM tud segíteni a gyerek körül, SOSEM tudja elvinni sétálni, SOSEM tud elmenni focizni 30 percre a kisfiával. Mártíranyu az, akinek a szülei, vagy az anyósáék nem elég megbízhatóak, jófejek, rugalmasak, stb. ahhoz, hogy vigyázzanak a kicsire. Mártíranyu az, akinek nincs egy olyan szomszédja, barátnője, barátja, aki egyszer is tudna a délutáni alvás alatt vigyázni a gyerekre. Mert Mártíranyu valójában ezt nem akarja. Nem akarja, hogy a férje legyen a gyerekükkel, nem akarja, hogy nagyiék fagyizni vigyék a kisunokát és azt meg végképp nem akarja, hogy ne Ő adjon uzsonnát a kicsinek, vagy (kimondani is félek!) más nyugtassa például meg, ha sír. Mert „csak Tőlem fogadja el az ételt”, „csak Velem tud elaludni”, „csak Én tudom megnyugtatni”, „csak Velem hajlandó sétálni menni”. És Mártíranyu nagyon ügyesen alakítja úgy a dolgokat, hogy szegény Apa ráhagyja és tényleg ne siessen haza a munkából és hogy a nagyiék se ajánlják fel egy idő után hetente, hogy vigyáznak a kicsire. És Mártíranyu ezért „egyedül marad” a gyereknevelés édes terhével és biztos, hogy nem lehet neki segíteni…
Mert akkor megdőlne a mítosz, a pótolhatatlanság mítosza, a „mindent-csak-én-tudok” mítosz, a „nélkülem-megállna-a-világ” mítosza. Csakhogy mekkora értéke is lehet ennek az érzésnek egy olyan kisemberrel kapcsolatban, aki Istennőként néz Rád, mivel működtetni tudod a kenyérpirítót? Persze hogy nem sok… Ezért lehet találkozni Mártíranyukkal személyesen: mert ha egy felnőtt meghallgatja történetüket, minimum nagyon sajnálni fogja Őket és egyben nagyon csodálni is (LOL). És Nekik erre van szükségük. És kezdheted magad icipici anyunak érezni, mert te jársz fodrászhoz (a gyerek nélkül); nem vagy hullafáradt, mert hajnalban nem keltél 5-kor hogy tortát süssél a gyerek szülinapjára, hanem a cukrászdában vettél; tegnap vacsorázni voltál este a férjeddel és holnap délelőtt is a nővéred megy játszótérre a gyerekeddel.
És Mártíranyu azzal védekezik, hogy nincs is rá szüksége… És akkor Mártíranyunak azonnal és beutaló nélkül kellene elmennie pszichoanalízisbe, hacsak nem akarja, hogy a gyerekeinek kelljen járni. De Mártíranyu a Földön az utolsó utáni lenne, aki ezt belátja.
Dühös vagyok, mert nem lehet haragudni Mártíranyukra, hiszen alapvetően nem ártanak ők senkinek, és (talán) nem is okoznak károkat az utódaiknak. Csak az önismeret és az önkritika hiánya bosszant, és hogy hallgatni kell a nyavalygásokat és nem lehet a fejükhöz vágni, hogy a gyereknevelés nem csak rólad szól, basszus! És hogy gondolj már a gyerekedre is, mert lehet, hogy neki szüksége van a nagymamájára is például, és hogy ne csak te reagálj rá és bánj vele, és hogy ne csak te szeresd! Engedd, hogy minél többen szerethessék…
Ps.: Akinek nem inge, ne vegye magára! A poszt nem 1-2-3 hónapos szopizós kisbabák anyukáiról szól! És persze nekem is van olyan ismerősöm, aki nagyon-nagyon egyedül kell, hogy nevelje a gyermekét, de nagyon-nagyon ritkán azért neki is van segítsége, mert szüksége van rá…
Jeanne D’Arc
