Jön  a tavasz, legalábbis cuppogós sár váltja lassan a fagyott hókupacokat a kertben.  Az ember lassan elkezdi végiggondolni, mikor minek lesz a szezonja, van-e vetőmag, akarunk-e palántát. Mi termett túl sokat és mi túl keveset tavaly, mit ettünk kétpofára és mi az, amit ajándékozni sem bírtunk már a végére, és már a mélyhűtőben sem bírunk ránézni sem. Indul a nejlonparaszt-szezon.

Emlékszem, egy-két hónapja mit kapott a posztoló, aki ábrándosan vidéki „kisbirtoktól” álmodozott, ahol biozöldséget termelhet meg a családnak, miközben a gyermekek vígan szaladgálnak a füvön, jólevegő, romlatlan idill, ingyér nyílik tavasszal az ibolya, a kecske tejet ad. Pedig valahol ez IS igaz lehet – ahogyan az is, hogy esetleg ötven kilométeres körzetben munka semmi, a biokáposztát egy hét alatt csutkára rágja  a csiga, a gyerek ötkor kel, hogy elérje a buszt, ha suliba akar menni, a kecskebogyó kiirthatatlan a fű közül, a városi komfort vagy kultúra hiánya pedig egy idő után pusztító lehet, ha az ember nem szokott hozzá.

Mi nem merészkedtünk ilyen messzire, mindkét kertünk, a Zsebkendő és a Konyhakert is a fővárosban van, egyikünk se adná fel szívesen a munkáját.  Ráadásul csak az egyiket szereztük vásárlás útján- a másik, hogy úgy fogalmazzak, ránk szakadt. Így jár, akinek gyerektelen idős rokonai vannak, akik ráadásul bevallottan tudatosan döntöttek a család vagy családi ház dilemmájában az utóbbi javára.  

Van fogalmunk a falusi életről, egyikünk falusi házban, másikunk tanyán töltötte gyerekkora összes nyarát, sőt, egyikünk a teleket is. Nincsenek tehát illúzióink, tudjuk, hány órakor kell felkelni a malachoz, és milyen a szaga, mennyit kell piszmogni  a krumpliágyásban, ha nem akarjuk agyonvegyszerezni, tudjuk, hány óra elrakni tizenöt kiló meggyet vagy húsz üveg baracklekvárt. Kipróbáltuk anno, milyen egész nap kapálni, és annyira nem volt vonzó, hogy később ilyen foglalkozást válasszunk, bár nagyon szerettük gyerekként a falusi életet.

Mostani lakhelyünk, a Zsebkendő a rajta álló házzal nem azért vonzott bennünket, mert bármiféle biokertészkedésre alkalmas lenne – tudtuk, hogy kerti napozásnál, teraszon rendezett házibuliknál, alkalmi bográcsozásnál többet nem fog nyújtani. Az akkor egy-kétéves gyerek kedvéért aztán mégis beköltözött négy málnatő, a kert legrandább részét pár eperpalánta dobta fel, az egyik virágládába pedig fűszernövények kerültek, és a magam részéről nem is vágytam többre.  Családi viszonyaink folytán mégis megkaptuk a Konyhakertet, akkor még a tulajdonosokkal együtt, hogy pár év múlva sajnos már a precíz és szorgalmas néni-bácsi nélkül próbáljunk valamit kezdeni vele.

Az első dolog: ki kell találni, mi az, amire tényleg szükség van és örömmel fogyasztod, lehetőleg nem a boltihoz képest nyolcszoros bekerülési költség árán. Krumplit például nem – én legalábbis kijelentettem, hogy amíg hatvan forint kilója ősszel, addig én nem szedem egész nyáron a bogarat.  Az se baj, ha nem kell kertészmérnöki végzettség a bármi termeléséhez – közismerten hálásak például a tökfélék,  az utolsó pattiszonok eddig minden évben garantáltan ránk rohadtak (pedig ha már nem egészen zsenge, simán legyalulható és megfőzhető tökfőzeléknek, kaporral….), de nem fogtunk mellé az eperrel (mi az Elsanta fajtát választottuk) vagy a ribizlivel sem. Nem muszáj a puccos áruházak kínálatából választani: a piacokon is vannak életképes palánták, szomszédok, vidéki rokonok pedig sokszor ingyen is adnak palántát, csemetét, vetőmagot.

Apropó, mennyiség. Aki kertészkedésre adja a fejét, az számítson rá, hogy vagy túl sok, vagy túl kevés fog teremni: a már említett tonnányi patisszon mellett csak egy padlizsán árválkodott.  Ha túl sok terem, érdemes „felvevőpiacról” gondoskodni, nincs az a lelkes família, amelyik hajlandó három hétig patisszont vagy cukkinit enni, csak mert épp az terem rogyásig.  A könnyen fagyasztható dolgok – zöldborsó, meggy, ribizli – ilyen szempontból hálásak, ám nem árt egy méretes, és lehetőleg nem túl sokat fogyasztó fagyasztó. Ha a hagyományos módon tartósítunk – homokba dugjuk a répát, üvegbe a cseresznyét, paradicsomot– akkor pedig helyre van szükségünk, megfelelő kamrára, pincére.

Hát ez bizony ránk rohadt

Nem elhanyagolható az élőmunka-igény (tudom, vannak gépőrültek, automata öntözőrendszerrel, rotációs kapával, gyepszellőztetővel meg miegymással, de így kerül csak igazán többe a leves,mint a hús), főleg ha mellette dolgozunk, esetleg Vakmacskáékhoz hasonlóan ott se lakunk. Nagyjából állandó az időzavar, amikor egyszerre kéne dolgozni, ritkítani a sárgarépa-ültetvényt, leszedni a cseresznyét, takarítani a lakást, vagy játszani a gyerekekkel. A kerti meló ráadásul „valós idejű” és sokszor félbehagyhatatlan munka – akkor és annyit kell gazolni vagy öntözni, amennyit és amikor kell, a következő hétre már térdig ér a gyom, és csontra szárad a vetemény, ha azon a héten nyaralni mentünk vagy határidős irodai melónk van.  A feldolgozás hasonlóan időigényes és nem kicsit koszos dolog, a földből kihúzott répa vagy zeller alig hasonlít az előkezelt bolti változatra, és iszonyú mennyiségű sarat képes magán hordozni, ami mind a konyhában köt ki szakszerűtlen kezelés esetén. 

Ja,  a gyerek. Ha beengedsz egy járni már jól tudó másfél évest a palánták közé, akkor garantálom, fél órán belül úgy fog kinézni az ágyás, mintha valami különösen szilaj ló tiporta volna meg. A gazt gondosan otthagyja, a paprikát kihúzkodja, ami életben marad, arról féléretten fogja   lecibálni majd a termést. Az epret a ruhájában, a meztelen csigát a szájában találhatod meg, és mivel nálunk szőlő is van, ezért a darazsakkal való találkozás is előbb-utóbb elkerülhetetlen.  Dolgozni nehéz tőle, bár a mieink kétségkívül lelkesen ássák  a laza, homokos talajt – kötöttebb föld esetén bármely gyerek  sárkoloncokba hempergetett malacnak néz ki félórás kerti tevékenység után.

Pucolás előtt...

A konyhakert tehát nem keverendő a kertvárosi idillként reklámozott füves területtel, aminek a szélén pár tő virág nyílik, mi pedig elégedetten szürcsöljük a jeges kávét a nyugágyban az egész közepén. Külsőnk is más formát fog ölteni nyolcvan kiló paradicsom feldolgozása után, a matricás-csillogó műkörmök felejtősek, és a harmadik befőzőszezon után már belátjuk, miért hordott öreganyánk otthonkát a hófehér póló és az Adidas sort helyett.   

.

...és után

A hátulütő: Mindig Történhet Valami. A barackfának két vihar elég volt, először  kettétört, majd a maradék feküdt nagy reccsenéssel a földre. Tele terméssel, naná. A szépen mosolygó epernek néha csak a külseje van meg, a belsejében meztelen csiga mosolyog, egy háromnapos nyaralás után az ígéretes zöldbabból már csak némi szárazbab marad.  A szőlő is munkaigényes cucc, nem kevés kockázattal: nem árt, ha jókor esik az eső, és jókor süt a nap. Egyéb esetben a darazsakat hizlalod.

A legtöbb teljes munkaidőben dolgozó helyében én maradnék a fűszeres ládánál, pár tő epernél-málnánál, koktélparadicsomnál (tudja az a gyerök, hogy nem a dobozban terem) esetleg nagyobb hely esetén meg lehet próbálkozni kistermetű gyümölcsfával is – a meggy, a szilva igénytelenebb és gyorsabban termőre fordul, mint mondjuk a barack vagy az alma. Nagyszerű érzés hat láda paradicsom mellett állni, ezt mind én termeltem! felkiáltással, remek a saját borsónkat enni egész télen a fagyasztóból, de a legtöbben aligha áldozzák már be csekélyke szabadidejüket, hacsak nem laknak olyan helyen, ahol a konyhakert a legcélszerűbb dolog, amit a darabka földünkkel tenni lehet.  Mi a mai napig nem vagyunk biztosak, tennénk-e ezt, ha nem szakad ránk a Konyhakert – de ha már van, hát termelünk. Ha idén is csillagtök-túltermelés lesz, nyilván meghirdetem a fölösleget a BA-n.

 

Vakmacska

A fotók Vakmacskáék kertjében (néha konyhájában) készültek.