Anna első gyermeke is nagyon gyorsan született meg. Azt azonban ő sem gondolta, hogy másodikként szült kisfia, akit az év utolsó napjára vártak, a kiírt dátumhoz képest ugyan csak két napot siet, de akkor aztán nagyon – annyira, hogy a jeges úton félúton a kórház felé kellett a mentőkkel randevúznia, de már a mentősök sem tudták a kórházig elvinni, így a baba a mentőben a világra jött. Te is megosztanád szüléstörténeted? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre.
Szeretném megosztani kissé sem szokványos szülésem történetét. Második babánkat dec. 31-re vártuk. Két évvel korábban kislányomat 6 óra alatt hoztam világra, így gondoltuk, hogy ez a szülés sem fog napokig elhúzódni. A védőnő mondta is, hogy időben induljunk el, mert a kórház jó 40 perces autóút tőlünk. Akkor még nem is sejtettem, hogy mennyire igaza volt!
Dec. 28-án este már keményedett a hasam, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, gondoltam, csak kifáradtam a nagy karácsonyi jövés-menésben. Hajnalban 2 körül felkeltem, mert a lányom sírt, kimentem megnyugtatni és betakarni. Akkor elég furcsán éreztem magam, a hasam húzott és mintha görcsölt is volna egyet, de gyorsan visszaaludtam, mert nagyon fáradt voltam. Fél 4-kor aztán felébresztett az első igazi fájás. Kimentem a fürdőbe, a magzatvíz is csordogálni kezdett, úgyhogy felkeltettem a férjem. Gondoltam, nagyon ráérünk még, úgyhogy méregettük az időt a fájások között, először 5, majd 4, félóra múlva pedig már csak 3 percet mértem. Közben a férjemről kiderült, hogy magas láza van, úgyhogy mondtam neki, inkább ne jöjjön be szülni. Hátha valami vírus, nehogy megfertőzzön valakit, inkább maradjon itthon a lányunkkal. Úgyhogy gyorsan riasztottuk szüleimet, apukám lett a sofőr és anyukám jött volna be velem a szülőszobára. Csakhogy a kórházig nem sikerült eljutni...
Az út jeges volt, nagyon lassan mentünk. Nekem fél öt magasságában már 1-2 perces fájásaim voltak. Ekkor kicsit megijedtem. Az egész teljesen valószínűtlen volt. Ilyen csak a filmekben van, hogy valaki nem ér be szülni. Mindenhol azt hangoztatják, hogy „nem megy az olyan gyorsan”. De ment. Megkértem apukámat, hogy a biztonság kedvéért hívjuk fel a mentőket, induljanak el elénk, hátha szükség lesz rá. Na, akkor láttam meg apukám arcán a pánikot. Anyukám tök nyugodt maradt, fogta a kezem és biztatott. A mentősök mondták, hogy a még 10 km-re lévő városka szélén fognak minket várni. Akkor úgy gondoltam, addig még eljutunk. Pár perccel később viszont jött az első tolófájás. Nem kívánom senkinek azt az 5-10 percet, amit a kocsi hátsó ülésén vajúdva töltöttem el azon pánikolva, hogy egyáltalán a mentőautóig eljutunk-e, vagy itt fogok megszülni az erdő szélén. Hálát adtam az égnek, hogy a férjem nem jött, biztos ő is bepánikolt volna!
Amikor a mentőautóhoz értünk, a kedves mentőtiszt megkért, hogy szálljak ki, és másszak át a mentőbe. Ordítva felvilágosítottam, hogy nekem nyomnom kell, nem megyek sehová. Akkor az ő arca is kissé eltorzult. Nagy nehezen betuszkoltak a mentőautóba, és begurultak velem a mentőállomásra. Ott át kellett szállnom egy másik mentőbe, bár számomra nem derült ki, hogy miért. Közben 2-3 tolófájásom volt, igyekeztem nem nyomni, de nagyon nehezemre esett. A második mentőt már alkalmasnak találták a szülésre. Végre leküzdöttem a télikabátomat, és a nadrágot, bugyit is sikerült levenni. Egyik kezemmel valami műszerbe kapaszkodtam, a másikkal meg az egyik mentős kezét szorongattam. A másik mentős igyekezett mindent előszedni, sterilizálni. Kérdezte, hogy gátat metszhet-e. Na, mondom nekem édes mindegy, csak nyomhassak már. Mondta, hogy na, akkor nyomjak. De a gátmetszés elmaradt, mert akkor a gyerek feje szinte már kint volt. Még két nyomásra, 5 óra 10 perckor világra is jött Barnabás fiam.
Euforikus hangulat uralkodott el a mentőben, ha jól emlékszem, én az egyik mentős nyakába borultam. A köldökzsinórt elvágták, Barnust becsavarták valami alufóliaszerű anyagba, hogy ne fázzon, és a lábam közé helyezték, hogy a kanyarokban le ne essen. A lepény még bent volt, de már száguldottunk is a kórházba. Útközben a mentősök szórakoztattak vidám történetekkel, annyira jó fejek voltak, hogy el is felejtettem a nagy ijedtséget. A lepény már bent született meg. Szerencsére megúsztam a kalandot egy kis felületi repedéssel, amit nem kellett varrni. Az én pici fiam 2850 gramm volt, valószínűleg ez is segített, hogy gond nélkül megszülethessen. A kórházi napok alatt végig ferde szemmel néztek rám, mint valami hülyére, aki nem tudja, hogy mikor kell elindulni szülni. Minden papíromra ráírták, hogy „intézeten kívül szült”, kaptam tetanusz injekciót is. A többi kismama is egyenként elmeséltette velem a sztorimat. Volt, aki velem örült, de olyan is, akin láttam, hogy nem hiszi el, hogy nem éreztem előtte semmit, és hogy nem tudtam volna időben elindulni. Minden nővér meg doki megkérdezte, hogy „de hát ilyen gyorsan jött?”. És én mindenkit igyekeztem felvilágosítani, hogy igen, bő egy óra alatt is lehet szülni. A férjemet már a kórházból értesítettük, nem akarta elhinni, hogy már megszületett a gyerek. Azt hitte, elakadtunk valahol útközben, azért telefonál apukám.
Mindig azt szoktuk kívánni a várandósoknak, hogy „gyors és könnyű szülést!” Nálam ez most új értelmet nyert!
Anna
