Tíz év ismeretség után, nyolc év házasság után, két gyerekkel felszerelkezve megkértem a férjemet, hogy költözzön el. Ő ugyanis megcsalt. Fura mód nem egy nővel. A munkája lett a „csaja”. A nappalokat vele töltötte, az estéket vele töltötte, az éjszakákat pedig a kimerítő együttlétek után hullafáradtan mély álomba merülve horkolt mellettem. Nem volt kíváncsi rám, nem kellettem neki, sem mint nő, se mint szexpartner. A munkája elvette az összes libidóját, már nem vágyott intimitásra a kapcsolatunkban. Csak a logisztika maradt, ki mikor hol van és ki mikor ér haza, hozza-viszi a gyerekeket.
Futárok voltunk, rendezvényszervezők, lebonyolítók, de nem család. Lassan, de felismertem, hogy sem én, sem a gyerekek nem kellettünk neki. Zavaró tényezők voltunk, igényeink voltak, szerettünk volna mi is időt, figyelmet, kedvességet, lelkesedést, önfeledtséget. De csak feladat maradtunk. A gyerekekkel dolog volt – ők nem értik, hogy Apa miért dolgozik mindig. Én meg simán csak macera voltam. Így aztán nem kellettem, csak mint házvezetőnő és családi menedzser, jó esetben is maximum boxzsák, akivel lehet veszekedni, akire rá lehet zúdítani a „szeretője” okozta gondjait, frusztrációit.
Jó voltam még kirakati babának, mert nem tréningnadrágos kétgyerekes anya vagyok, ha kell, meg tudok jelenni, és letettem az asztalra is ezt-azt, van mivel dicsekedni a külvilág felé. De sosem voltam a becsült feleség, az istenített nő, a tisztelt anya, a társ, a partner. Rossz házasságban éltünk és én ezt csak nagyon lassan mertem magamnak bevallani. Talán mert az ideális családi képet kifelé mindig is fenntartottunk. Dolgozó, sikeres szülők, két gyönyörű egészséges gyerek, rendezett, sőt, jó anyagi körülmények, családi ház, kütyük, nyaraló, síelés, tenisz, kultúra, élénk társasági élet. Minden csillogott-villogott, belül meg rohadt, poshadt, punnyadt.
Aztán egyszer csak megjött a bátorságom, és mindezt felrúgtam. Sok-sok éves tipródás után egyik szombat reggel úgy keltem, hogy meghoztam a döntést, és úgy, ahogy voltam, pizsamában, kócosan előálltam az abszurd kéréssel, hogy költözzön el a közös otthonunkból. Vessünk véget ennek a színjátéknak, ne küzdjünk tovább, nincs miért. Nem találtam megértésre, csak bazmegolásra. Én a rossz, a szemét, aki egy tollvonással mindent felülír, tönkreteszi a gyerekei és saját életét, csonka családba neveli majd gyermekeit, akiknek ezzel a jó esélyeik az életre megszűnnek. Én egy pillanat alatt véget vetek tíz évnek érzéketlenül, csak úgy lazán, pizsamában, előkészületek nélkül. Azt persze sosem latolgattuk, hogy a módszeres elhanyagoltságunk eredménye ez a pillanat. Itt most csak nekem van felelősségem. Én vagyok frigid, én vagyok felelőtlen, én vagyok önző.
A környezetem is aktívan hüledezik, ellenkezik. Az ismerősök egy része családterápiás telefonszámokat küldözget, sikersztorikat mesél, kik hogy hozták rendbe azt, ami elveszettnek hittek, sokan tanulságos cikkekkel bombáznak, könyveket, filmeket ajánlanak, sajnálkoznak, sopánkodnak és okokat és magyarázatokat keresnek. Sokak szerint életem legrosszabb döntését hoztam és elrontottam mindenki életét.
Mindeközben én úgy gondolom és érzem, hogy életem egyik legjobb döntése volt az a bizonyos szombat reggel. Tíz éve nem tapasztalt nyugalom vesz körbe. Megnyugodtam, kiegyensúlyozott lettem a külön töltött hónapok óta. Nem volt (és nem is lesz) minden perce egyszerű, zokogtam én már órákon át, éreztem magam rettentően elhagyatottnak, elhagyottnak, egyedül, kétségbeesetten, bizonytalanul, de azt sosem éreztem, hogy vissza akarom csinálni. És nem értem, hogy a környezetem miért szeretné helyettem visszafordítani azt, amit én nem akarok. Köszönöm, nem kérek több családegyesítő tanácsot. Nem akarok a férjemmel együtt élni, mi nem tudunk együtt élni, nekünk nincs egymásra szükségünk, mi nem szeretjük egymást. Szeretném lezárni a rossz házasságot, szeretnék új életet kezdeni, szeretnék nem sajnálva lenni. Jól vagyok és jól leszek. Nem törtem össze, nem lettem szerencsétlen.
M.
