„Volt egyszer egy gonosz manó. [...] Egy nap veszett jókedve támadt, mert olyan tükröt sikerült csiszolnia, amely elé ha szépet és jót tartottak, semmivé vált a lapján, a haszontalan és rút dolgokat pedig erősen felnagyítva és kidomborítva verte vissza. [...]a tükör némelyik darabja alig volt nagyobb egy homokszemcsénél; ezek a parányi szilánkok szétrepültek az egész világon, s akinek ilyen kis szilánk a szemébe került, az mindennek a fonákját látta, mert a tükör minden csepp darabjának ugyanolyan gonosz ereje volt, mint az egész tükörnek. Másoknak a szívébe fúródott egy kis tükörcserép, s az volt a legrettenetesebb, mert a szív jéggé fagyott tőle. Voltak akkora tükördarabok is, hogy ablakrámába illeszthették, de ebből az ablakból nem volt tanácsos az arra haladó barátokat nézni; némelyik darabból szemüveget készítettek, s ugyancsak nehéz volt az ilyen szemüvegen keresztül helyesen és igazságosan ítélni meg a dolgokat.” /Andersen/

Eszes és jóakaratú gyerek voltam, mikor kicsi voltam...faltam a könyveket, a kedvenceimet többször is. Talán Andersent kevésbé, mivel szerintem ő hozzám túl búvalb...élelt. Iskolásként a nagyobbaknak való „kötelezők” sem jelentettek problémát, s életvitelszerűen bennük tartózkodtam akár napokig. Meg voltam róla győződve, hogy a rossz jóra fordul, a boldogság kék madarát meg lehet találni, minden mogorva vénemberben felébredhet a jobbik oldala, Óz hiába csaló, mégiscsak bölcs ember, jónak kell lenni mindhalálig, és így tovább.

A szívem egy része gyerek maradt: ma is szívesebben olvasok olyan dolgokat, amelyekre felnőtt ember csak legyint, valamint infantilis bolondnak titulál. A Jégkirálynőt ma minden bizonnyal máshogy érteném, mint akkoriban. Többszörös anya vagyok, közel a negyvenhez. Ahogy sok várandós kismama, én is belevetettem magam a könyvekbe, egyéb forrásokba, pipálgattam a babakelengye listát, szedtem a vitamint, a vasat, magnéziumot, és azt hittem, lesz, ami lesz – én mindent megtettem.

Nem, a leglényegesebb kimaradt. Az, hogy a tükörnek van olyan darabja is, ami a rossz dolgokat jónak mutatja, s nekünk nem fáj semmi, nem érezzük a jelenlétét a testünkben, s ha néha valami hozzájuk ér, csak akkor jajdulunk fel, hogy valami nincs rendben. S ezt a darabkát mi magunk nagy eséllyel soha az életben nem vesszük észre.

Mikor pedig gyerekünk születik, a tükör szilánkjai onnantól kezdve rajtunk kívül őket is sebzi, marja, nemcsak minket, és mi közben azt hisszük, minden rendben és jól csináljuk. Vagy gyötrődünk, hogy valami nem oké, de nem tudjuk, mitévők legyünk.

Vidéki, háromgenerációs, értelmiségi családban nevelkedtem. Nem számítottunk gazdagnak, de minden megadatott, ami ahhoz kell, hogy később elmondhassam magamról: énvelem az égegyadta világon minden rendben van. Kéznél voltak a nagyszüleim, voltak játékaim, háziállatok, kert és úgy általában minden, amit az ember kapásból felsorolna, hogy neki milyen külső tényezők adnák meg azt a biztos alapot, amely biztosítja, hogy a gyermekét egészséges, normális felnőtté nevelhesse.

A mamámnak én voltam a mindene, és jutott az öleléséből, a daragaluskás tyúkhúsleveséből is, amelyhez a tyúkot a papám nevelte. A faluban nagyon jó volt a közbiztonság, burokban nevelkedtem. Az iskola számos terén irigylésre méltóan tehetséges és kiváló tanulójaként élveztem a tanáraim szeretetét is, később a középiskolából is kitüntetéssel bocsátottak tovább az ország legkedveltebb egyetemének nyelvi szakára. Természetesen kitartónak neveltek, és elvégeztem azt is. Ha valami gondom akadt, vagy rossz érzéseim voltak valami miatt, akkor úgy gondolkodtam: majd túlleszek rajta, eddig is megoldódtak a problémák, csak tenni kell érte, ellene, vagy kivárni a végét, mikor hogy.

Aztán jött az első fiam.

Meg voltam róla győződve, hogy ha a gyereknevelést mások is megoldották, nekem is menni fog valahogy, ha mindent megteszek és felkészülök. Az elején minden rendben is alakult. Aztán szép lassan felnyílt a szemem, és ezt a kisfiamnak köszönhetem. Szerintem még mindig csipásan pillogva nézem magam körül a világot, és csak utólag látom, milyen fontos dolog maradt ki a felkészülésből.

Meggyőződésem volt, hogy iskolai élettapasztalataimat figyelembevéve a gyereknek szüksége lesz majd fejlesztésre...pontosabban szólva tehetséggondozásra. Nagyképűségnek tűnhet ugyan, de nálunk a családban mindenki elég penge, és végülis nem is tévedtem nagyot.

A fiam borzasztóan intelligens, csak arra nem számítottam, hogy speciális törődésre lesz szüksége. Volt néhány furcsa dolga, de egyébként nem volt feltűnő. Mondják, hogy gyászoljam el a gyereket, akire számítottam, de én sose éreztem azt, hogy volna mit gyászolnom. A gyerek számomra egy ajándékcsomag volt, amin lassan bontogatja az ember a masnit, és közben kíváncsi rá, mi van benne. Ez az auti dolog ugyan meglepetés volt számomra, de ott rohangált a vidám, szép és okos gyerekem, aki ugyan egyre gyakrabban volt fura, és nehéz volt vele, de erre is számítottam.

Ne ijedj meg, nem arról fogok beszélni, milyen nehéz egy különleges igényű gyerekkel.

Azt kell, hogy mondjam, hogy a fiam esetében kicsit több idegszála füstöl el az embernek, és itt jön  a jelentősége az emlegetett tükördarabnak. A 9 év alatt, amióta a fiam révén Nick- Nack bácsi téli és nyári ruháin kívül maga Nick-Nack bácsi is kizuhant abból a bizonyos szekrényből (Wednesday sorozatot megelőzően nem Addams Family rajongóknak, értsd: „csontváz”), alapjaiban megváltozott az, amit magamról gondolok, és ezt külső hatás nélkül sohasem vettem volna észre.

Nálam ez úgy működött, hogy volt magamról egy, az évek során kialakult képem. A világ visszatükrözte, ám mikor belenéztem, és úgy láttam: nem látják azt, ami bennem van. Tűnődtem, hogy miért lehet így, hiszen én mindent megteszek. Nem volt kifejezetten példaképem, olyan ideálok viszont igen, amelyek közel álltak a személyiségemhez és azt gondoltam, ha azt mutatom a világ felé, majd szeretni fognak.

Nem volt tudatos. Szeretik a humoros gyerekeket, a jó kislányokat, aztán később a vagányakat...tehát az leszek én is. Valamennyire én voltam mindegyik szerep, de nem ilyen súllyal, és a végeredmény modoros, mesterkélt és irritáló lett. Ellentétes volt ez a kép: egyrészről úgy gondoltam, hogy ha ismernének, akkor tudnák, mennyire őszinte vagyok, mennyire becsületes, és hogy mindenkin segíteni szeretnék.

Vallásos nevelést kaptam, próbáltam a lehető legtöbbet megtenni azért, hogy jó legyek. Nem ez tükröződött viszont vissza másoktól, és valahogy mégsem jött össze, hogy a kortársaim szeressenek. Valamiért a tanárok többsége kifejezetten kedvelt. Tartottam attól is, hogy amennyiben nem sikerül kitaposnom magamból azt a „rossz” felemet, ami ha nem lenne, akkor szeretnének az emberek, ám ha észreveszik és megismerik őt, miatta sohasem néznek rám többé.

Mondják, hogy a gyerek viselkedése annak a tükre, milyenek a szülei és hogy hogyan nevelték, de ez a kijelentés nem túl empatikus azokkal szemben, akinek nem átlagos a gyereke.

Vekerdy Tamásnál olvastam róla, hogy vannak pitypang- és orchideagyerekek.

A pitypanggyerek az árokparton nőve is kábé normális lesz, ha nagyjából minden rendben van körülötte, az orchidea gyerek viszont különleges gondoskodást igényel, s nem mindegy, hogy ezt egy nagyjából normális szülőpár igyekszik neki megadni, vagy valaki, akiről a nehézségek következményeként derül ki nagynehezen, hogy meg van makkanva.

Arra döbbentem rá, hogy a nevelésénél nem autizmus-specifikus tudásra lett volna szükségem, hanem valós önismeretre és úgy kábé 9 éves koromtól pszichológusra. Mert nevelkedtem valahogy, és tele voltam- vagyok tükörszilánkokkal.

Nem tudtam, miért van az, hogy az egyik pillanatban az utolsó kajámat is odaadnám bárkinek, a másikban meg ordítok röpül a tányér...mintha egy rakás igen alattomos és genya kapcsoló lenne rajtam, és a többiek vakon zongoráznának a bőrömön.

Mindigis érdekelt az önismeret. Az összes valamirevaló tinimagazin tele volt tesztekkel, anya is vett nekem serdülőknek szóló könyveket és én azt hittem, ismerem magam. Aztán egyetemen pszichológushoz fordultam, mert lefogytam 49 kilóra, féltem, hogy elveszítem az akkori barátomat a kitöréseim miatt. Ő annyit mondott, ne neki akarjak megfelelni, hanem keressem meg azt, akinek így is tökéletes vagyok, és pont olyannak szeret, amilyen vagyok. Én éreztem, hogy így nem maradhatok, ezt élő ember nem viseli el.

És egyszer csak megvolt a kulcs. Manapság már könnyen megtalálja az ember, de néhány éve még csak homályos körmondatokat hallottam belőle, amelyek nem kapcsolódtak össze, hogy segíteni tudjanak rajtam. Eddig azt hittem, uralkodnom kell a dühömön, el kell nyomnom a rossz érzéseimet, de rávezettek, hogy az én tükördarabjaimról ezek árulkodnak. Ha úgy tetszik, elbújnak, mint Szent Márton, és ők gágogják világgá, hová.

Nem vagyok szakember, csak úgy egyszerűen körvonalazom, amit ez számomra jelent. Azokat a kapcsolókat triggereknek hívják, amiben nem az a juhé, hogy tudok egy új szót, hanem hogy bármilyen kellemetlenek is, ők mutatják meg azt, hol vannak a testemben a tükörszilánkok.

Nem legyőznöm  vegy rejtegetnem kell őket, hanem megismerni, kik ők és miért van hozzájuk épp akkor és ott „szerencsém.”

És ami a legszebb, mindegyik meglehetősen árulkodó tünetekkel reagál, amiből nagyjából következtetni lehet arra, mi kell ahhoz, hogy kihúzhassák őket. Persze ahogy az ember sajátmagát bajosan műti mondjuk vakbélgyulladással, ez se megy egyedül, s meg kell találnunk hozzá a megfelelő embert, egy pszichológust – esetemben a sématerápia módszereivel felvértezettet, és lesz dolga még bőven. De legalább nem maradtam egyedül azzal a magyarázattal, hogy hát minden nőre rájön néha a hiszti, gondolkodj pozitívan meg fogadd el magad.

Szép lassan megtanítottak a rossz érzéseimet felismerni, nemet mondani, egyáltalán észbe kapni, ha valami fáj, ha valaki valóban megaláz. Amikor a kérésre csak rábólintok, nehogy ne szeressenek, de valójában nem akarom. Azt, hogy nem kell mindig mindennek tökéletesnek lenni, nem kell mindent nekem csinálni, hogy le van szarva, ha neadjisten nem tetszem mindenkinek; hogy képes vagyok önállóan végigcsinálni dolgokat, s nem feltétlenül tojja le a fejem az, aki bealszik, mielőtt este felhívna.

Nekem az új volt, hogy szeretettel is lehet verni, hogy jótéteménnyel is lehet valakit gyötörni, s hogy lehetnek határaim. Nagyon sajnálom, hogy ez 9 éve még nem volt a kezemben, és arra szeretnélek biztatni: légy jobb anya helyettem is, és menj el pszichológushoz. Igen, drága mulatság. De így utólag a kókuszmatrac meg húszfunkciós babakocsi helyett erre kellett volna költenem, akkor is, mikor azt hittem, úgy kábé minden  oké.

Jégkirálynő