Véleményem szerint nem évekből, napokból vagy órákból áll az életünk, hanem pillanatokból. Pillanatokból, amelyeket vagy megélünk, vagy nem. Vagy átélünk vagy nem. Vagy szeretjük vagy nem. Vagy emlékszünk rá vagy nem.
Vannak pillanatok az ember életében, amit nem akar, vagy nem is tud felidézni… mint például egy ütős buli utáni falra hányás, amiről meggyőződésed, hogy férjed pusztán egy csúfos vicc keretében próbálja veled feltakaríttatni saját italozásának melléktermékét.
Viszont vannak pillanatok az ember életében, amik olyan sok melegséggel és gyönyörrel töltik el az ember szívét, hogy azok örökké beívódnak az emlékezetünkbe. Ilyen pillanat sokak számára az első csók, az első szerelem és az első bikinivonal gyantázása.
Az anyukák életében úgy hiszem, ezen utóbbi pillanatok száma az évek/ gyerekek számának gyarapodásával egyenes arányban növekszik.
Történt ugyanis, hogy 10 hónapos kislányom nyűgös, fáradt kedvében felkucorodott a nagyágyra, én mellé bújtam, feltankolta kis tankját, és úgy, ahogy volt, kezemet a kis fejéhez szorítva azon nyomban el is aludt. Gondoltam, nem teszem be a kiságyba, nehogy megzavarjam az édes álmát, így bionikus füleimet a babaőrre tapasztva figyeltem minden neszét a másik szobából. Fel is ébredt úgy másfél órával később, én, mint egy fürge lepke bereppentem a szobájába, ahol ő már ülő pózban szorongatta kezében a zúgó báránykáját, állítgatva rajta a csatornákat. Odatelepedtem mellé, átöleltem a nagy pocakos derekát és szorongattam őt, ő meg a báránykáját. Fejét a fejemre hajtotta, arcát szorosan belefúrta arcomba és nagy, mély szuszogások közepette úgy elaludt, hogy még a szájában levő cumi is az orromat trambulinnak használva ugrott bele az ágy lepedőjének zuhatagába.
Ott, abban a pillanatban elolvadt a szívem és legszívesebben megállítottam volna az idő vaskerekét. Hirtelen irigykedni kezdtem a valóságshow-k szereplőire, mert szerettem volna, ha a mi lakásunk is ki lett volna kamerázva a nap 24 órájában, hogy ezt a pillanatot megörökíthessem az utókor számára, amikor majd ősz nagyanyóként az unokáimnak azt mutogatom rozoga kis laptopomról (ami akkor majd legalább olyan elavult találmány lesz, mint ma a bakelit lemez) hogy mi is igazából az élet szépsége.
Mert az ilyen pillanatokért érdemes élni.
Enikő
