„Igen sokan ismerték; talán egész Erdély úgy emlékezik rá, mint közös rokonára, azon kövér, termetes öreg úrra, azzal az egyenesre kipödrött ősz bajusszal, azzal a piros orcával, melyen hol a jókedv, hol a jó bor hajnala mosolygott. Piros mentét, dolmányt viselt, szürke prémezettel; még az a mente is mosolygott piros arca mellett, még az a prém is megőszült, mint a deres bajusz.
Ebben a fekete kabátos, gyászoló világban magától is eléggé feltűnő lehet egy ilyen szürke bajszú, piros arcú ember piros mentéjével, mint valami boldogabb időkből feljáró jókedvű kísértet; de legkivált Bécsben, és főképpen, ha e valaki oly mennydörgő hangon beszél mindig, mintha tizenkét eszkadront kellene rohamra buzdítania, s kiejtésében csodálatosan vegyíti a fölösleges „ss” és „ch” betűket, amire nyelvének szokatlan kövérsége kényszeríti.
A jó öreg urat úgy ismerték Bécsben, mint Erdélyben: az úri mágnások és a székely góbék, a katonatisztek és a kocsmárosok, az öregek és a fiatalok, az udvari hölgyek és a szobalányok. Ha kérdeznék tőlük, mindegyik tudna róla valami furfangos adomát, valami szeszélyes ötletet mondani, ami nem is állna jól másnak, csupán csak egyedül őneki; csupán az ő joviális, komolynak látszani akaró, de lenni nem tudó arcához, az ő fürge, kövér termetéhez, az ő fiatal ősz fejéhez s divatos piros mentéjéhez.” – olvasta magában, aprókat bólogatva Miklós a megsárgult oldalakat. Régi könyv volt ez, mégis oly kedves a szívének. Édesanyjától örökölte, néki volt nagy kedvence. Olyannyira szerette, hogyha rossz kedve volt, akkor ehhez nyúlt előbb mindég, s nem a szentíráshoz. Mikor már nagyobb legényke volt, esténként is ebből olvasta fel puha, meleg hangján az álmot hozó, édes sorokat. Jókai Mór, állt a könyv gerincén aranylón, fényes harsányan, szemet hívogatóan. S ő engedelmeskedett is minden este, le nem vette szemét a könyvgerincről: Jókai Mór, Jókai Mór, Jókai Mór, villogott előtte, míg csak el nem nyomta az álom.
– A vén huszárkapitányt, édesanyám! A vén huszárkapitányt! Azt olvassa ma is! – kérte szinte minden este, s a mese végén halkan suttogta maga elé: nekem is ilyen piros mentém lesz, majd, ha megnövök, s deres bajszom, úgy bizony! Csinált is magának bajszot vattából, s a nene piros kardigánjában masírozott naphosszat. A barátai csak Vattafejnek hívták, sokszor kinevették.
Régen volt boldog gyermekkor, s messzemúlt emlékek! Lassan, óvatosan emelte orrához az öreg könyv lapjával sárgult illatait, s úgy szippantotta magába az ólmos múltat, a meséket rejtő betűket, s édesanya illatát, mely soha ki nem száradt a kedvenc könyvéből. Nem volt már gyermek, maholnap meg lesz már hetven is. Volt már bajsza, deres, s piros mentéje is. Igaz, nem mentének hívták, hanem még mindig kardigánnak, de legalább tekintélyes pocak domborította, pont, mint a vén huszárkapitánynak. Óvatosan forgatta kezében az öreg könyvet, s egy pillanatra elidőzött a gerincén: Jókai Mór. Ez az aranyló, varázsos név! Jókai Mór, Jókai Mór, Jókai Mór, villogott előtte most is, mint hajdanán, s érezte máris, ahogy szemhéja nehezedik, s álmot hoz a könyv. Látta magát, mint „kövér, termetes öreg úrat, azzal az egyenesre kipödrött ősz bajusszal, azzal a piros orcával, melyen hol a jókedv, hol a jó bor hajnala mosolygott. Piros mentét, dolmányt viselt, szürke prémezettel; még az a mente is mosolygott piros arca mellett, még az a prém is megőszült, mint a deres bajusz.”
Valahonnan messziről patadobogást hallott, s tarkóján érezte a havas táj hideg leheletét. A huszárok lesznek azok, biztosan! – fordította fejét a hang irányába, de sehol se látta a lovakat.
Gyerekek, gyertek, köszönjetek Miklós bátyátoknak! – hallotta messziről, s a patadobogás, mintha felerősödött volna.
– Szia, Miklós bácsi! – mint megvadult csikósereg, esett be vidáman és harsányan egy csapat gyerek a szobába. Bár hirtelen felébredt, s a korábban oly nehéz szemhéjak felkúsztak ráncos homlokára, de a vén huszárkapitány mégsem ment el. Kihúzta magát a „piros mentében” és mosolyogva leste unokaöccseit, s -húgait. Ekkor dobbant be a két legfiatalabb, a szöszke, cserfes ikerpár.
– Szia, te vagy a Mikulás? Hoztál nekünk kispuskát? És cicát?! És megkaptad a levelünket? – szegezték neki a kérdéseket hatalmas pocakjának.
Hirtelen, mint villám csapott bele a felismerés és értette már azt az egyszervolt kisfiút, aki oly lelkesen hallgatta estéről estére a vén huszárkapitány történetét, hogy miért tetszett neki a piros mentés, mosolygós piros arcú, deres bajszú Jókai-hős.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
