Hát elszívták Bébé utolsó Memphisét, és ezzel vége lett. Áh, lópikulát. Nyasgem, én most kezdtem bele hatodjára kb. Szóval Elefes. Aki nem tudja, miről beszélek, ne adja fel. Mondjuk, a téma, ahhoz képest, hogy katonai alreál, ahhoz képest, hogy 1923-tól indul a visszaemlékezés, ahhoz képest, hogy mennyire más volt minden, ma is jelen van. Minden sora. (Hogy Edina szavaival fogalmazzam meg a kérdést: hogy lehet más, ami mégisugyanaz?).
Az alaptéma, a mobbingoló Merényi–Homola–Mufi, az igazán vérgenyó Varjú vs. érzelmes Nyilas Misi kínálja magát. Az ember vagy bully lesz, vagy áldozat. A bullyk építési vállalkozók lesznek, az áldozatok meg bölcsészkaros íróizék. Ezért van többször szó irodalmi berkekben a mobbingról, kegyetlenkedő schulzékról és nem a rigipsz felhasználásának módozatairól.
Persze ha minden ilyen egyszerű és törvényszerű lenne... A katonai alreál nem biztosítja, hogy katona lesz az ember. Jó nagy vérzivataros időszakról mesél a könyv. Olyanról, mikor még kint van a császár a falon a menzán, de hát az iskola mégiscsak az új határon. A rendszer új, a szemlélet a régi. Ismerős? A könyv azonban nem erről beszél. Nem a korszak a lényeg. Pont emiatt lehet akármikor elolvasni.
Hanem hát ahogy fel kell nőnünk. Valakiből vagy nyugis behódoló lesz, vagy hatalmas. Mások könnyen alkalmazkodnak, mindenben szépet találnak, míg egy kevés, de annál hangosabb csoport meg kínok kínjai árán se jön rá, mitől döglik a lény. Szenved, viszketést kap mindentől, ami kommersz, kényeskedik, ideologizál, nyafog. Na pont ilyen Medve Gábor. Meg még jó sokan az esztétika–filológia állami támogatott karán. De persze világszenzáció, ahogy Ottlik megírja. Párhuzamos igazságok, apró eltérésekkel újra és újra megírt jelenetek.
Két nézőpont van, ahogy kell: egy halott ember kézirata és a még ma is élőé, akire rámaradt a paksaméta és tűnődik a kettő párhuzamán. De olyan valósághűen, hogy az ember odaképzeli magát közéjük. Hogy ő is 11 éves. Vagy kortalan, de alárendelt. Ahogy cikkelnek, te is beszívod a lélegzeted, mert jön Schulze. Még hatodjára is rádül a nyomasztó érzés, mikor olvasod a nagyon durva mobbingos részeket, és csak remélni tudod, hogy a majdani gyerekednek nem kell szívnia ennyit pár nagyszerű gondolatért cserébe.
Szurkolsz, hogy minden rendben legyen. Hogy a jó elnyerje jutalmát, hogy nemecsek legyen Nemecsek. De az Iskola a határon nem átlagos ifjúsági tréfa. Nem egy keserédes Tanár úr kérem, ahol mindenki jófej, és nem egy Pál utcai, ahol pontra tudható, ki a genyó, ki az áruló.
Hanem olyan, mint a felnőttek élete. Az igazi. Ahol senkiről nem tudhatod, hogy milyen eredendően, hogy az emberek hibáznak, értetlenkednek, okoskodnak, meg hogy a legtöbb ember se nem jó, se nem rossz, és a kegyetlenkedő bullynál van alábbvaló. Ezt kell összerakni, nincs mese. Egy ilyen rohadt nehéz világban kell élni, kellett már akkor is, és valahogy a szerencsésebbje túlélte, hiszen 57-ben merengenek a múlt eseményein ketten a háromból.
Egy gondom van vele, hogy véget ér, és Bébé nem ír blogot, se nem twitel, hogy Ottlik 20 éve halott, pedig nagyon érdekelne, hogy mit gondolna erről a mostani világunkról, és hogy már olvastam a Buda című folytatásnak szánt dolgot is, nincs több infó.
Nem baj, majd előveszem megint, a születésnapom környékén. Mércének elég jó.
bajor gizella
