(egy anyuka levele a lányához, a házasság első évében)

Mivel elmúltatok féléves házasok, a kritikus első évről írok Neked, amiről nem esik sok szó, mindenki úgy tesz, mintha a mézeshetek "mézes évvé" válnának. Pedig nem.

A házasságban – a válási statisztikák szerint - az első év, a harmadik év, a hetedik év és a tizenötödik év a kritikus időszak. Ennyi év házasság után válnak el a leggyakrabban a házaspárok.

Na de miért mindjárt az első év után? Hiszen éppen csak túl vannak az esküvőn, még a szájukban érzik az esküvői torta ízét, és máris válnak?

Nos, amit most írok Neked, azt nem olvastam semmiféle okosító könyvben, csak saját tapasztalataimon, és mások megfigyelésén alapul.

Az első, amit elkezd koptatni a könyörtelen idő, az a varázslat. Annak a varázslata, hogy amikor szeretnek bennünket, akkor a ránk zúduló örömben rácsodálkozunk, hogy milyen szép is a világ, mennyire megszépül az élet, felerősödnek a színek, a kontúrok. Nem győzünk betelni vele, pedig egy idő után elkerülhetetlenül visszanyeri a világ a régi formáját, színét, kontúrjait.

Mi pedig imádnánk, ha visszatérne, vagy legalábbis velünk maradna a varázslat. Próbáljuk visszatartani, és ha nem megy – és persze nem megy – akkor hajlamosak vagyunk új varázslót és új varázslatot keresni.

A városi lét nem tesz jót a házasságnak, a városlakók – a válási statisztikák szerint – hamarabb és többen válnak, mint a vidékiek. Rendkívül ingergazdag világban élnek, mindig kísérti őket egy látszatra szebb, jobb lehetőség, és rengeteg szexuális inger. Így örökké bennük van a kétely, hogy jól választottak-e.

Amikor friss a szerelem, minden szerelmes idealizálja a szeretett lényt, a hibáit egészen kicsikének látja – ha látja egyáltalán – és amennyire csak a temperamentuma engedi, kerüli a veszekedést. Ez a friss házasság második buktatója, mert az élet magával hozza a konfliktusokat, /főleg pénzügyi téren és házimunkával kapcsolatos mindennapi gondokban/ amik óhatatlanul megmutatják, az orrunk alá dörzsölik a másik hibáit, és az ember zavartan és sértődötten reagál rá.  Hogy mer különbözni a férj attól az ideális valakitől, akinek én eddig láttam! Az nem lehet, hogy én tévedtem vele kapcsolatban, ez sérti a hiúságunkat. Igenis legyen olyan, amilyennek én megszerettem és megpróbáljuk megváltoztatni. Vagy inkább átváltoztatni, mintha bűvészek lennénk.

Sajnos ezek a mutatványok csak ideig-óráig sikeresek, mert ugyan a férj igyekszik átváltozni nyusziból oroszlánná (vagy fordítva), de sajnos előbb-utóbb kilátszanak a nyuszifülek (vagy az oroszlánsörény). Kezdődnek az összeütközések, a viták, amiknek hevében könnyű olyan dolgokat mondani, amit sem elfeledni, sem megbocsátani nem lehet.

Amikor az ember szerelmes, minden vágya az, hogy elkápráztassa a szeretett lényt. Képes jazz muzsikát hallgatni, pacal pörköltet enni, Ginsberget olvasni, pedig kiütése van tőle. Nem akarja becsapni a másikat, szinte saját magával is elhiteti, hogy szereti a jazzt, vagy a pacal pörköltet, vagy Ginsberget. Miért teszi mindezt? Mert szeretne igazán közel kerülni hozzá, megérteni, hogy miért találja szépnek a jazz muzsikát, miért szereti a pacal pörkölt ízét, miért kedveli Ginsberg verseit. Abban az „én megértelek téged, mert szeretlek” fázisban ez olyan természetes, mint semmiségeken vihogni, beszélni, beszélni sokat, együtt álmodni nagy utazásokról, a közös életről.

A harmadik buktatót mi építettük magunknak, amikor másnak mutattuk magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk. Lefogytunk tíz kilót, hogy divatosan öltözhessünk, olyan helyekre jártunk, és olyan emberekkel töltöttük az időnket a másik kedvéért, amiket - és akiket ki nem állhatunk. Persze nem tudunk, sőt egy idő után már nem is akarunk örökké színlelni. Amíg „ész nélkül” igyekeztünk a másik kedvében járni eddig, most azt várjuk tőle, hogy fogadja el végre, hogy utáljuk a jazzt, a pacalpörköltet és Ginsberget, esetleg a barátait, vagy a szórakozásait. Kezdetét veszik a párbajok, és kezdődnek a pár bajok.

Mind a ketten más családból jöttek, más mintákat, más értékeket tettek a magukévá. Esetleg a konfliktuskezelésre is más mintát láttak otthon. Ha az egyik fél az „agyonhallgatást” tartja a szülői minta alapján a konfliktuskezelés legjobb eszközének, a másik fél pedig, szintén szülői minta alapján az „azonnali tetemre hívást”, ott aztán a válságos helyzetek egymást követik, és könnyen betelik valamelyik félnél az a bizonyos pohár.

Amíg az udvarlás, együtt járás időszaka tart, addig nem igazán lényeges a másik családja. Ja, van neki, mert nem árva gyerek. Lélekben eltávolodunk a családunktól, olyan mindegy, hogy mi a véleményük a szeretett partnerünkről, mert nem ők járnak vele, nem ők házasodnak vele, akkor meg mit szólnak bele? Nem törődünk a véleményükkel. Nem is lenne semmi baj, ha ezt a jó szokásunkat megőriznénk a házasságunkban, és a házastársi konfliktusokkal, sérelmekkel nem keresnénk fel a családunkat. Akik többnyire „ugye megmondták”. Ami meg ugye olaj a tűzre, az összezördülések kis szikráiból egész erdőtüzet tudnak csinálni.

Az is garantált több hetes mosolyszünet, nehezen elfeledhető sérelem, ha a férjünknek azt mondjuk, amikor valamiért haragszunk rá, hogy pont olyan, mint az apja /anyja/. Egy fiatal többnyire egyáltalán nem akar olyan lenni, mint az apja (anyja), pláne ha éppen a másik által rossznak tartott tulajdonságairól van szó! Meg különben is, az ő apja/anyja egyáltalán nem olyan, de bezzeg a feleségé… A család árnyéka ott van az ifjú házasok között, akkor is, ha nem laknak egyikünk családjánál sem.

Ez az első tanulóév, amikor meg kell tanulni egymásra hangolódni, úgy jutni egyezségre, lehetőleg sértődések és veszekedések nélkül, hogy az mind a két félnek jó legyen. Sajnos ez nem jön össze, ha a házasok kevés időt szánnak egymásra, mert állandó rohanásban telik az életük. Így elvész az együtt megélt dolgok közös intimitása, és valami más (ahol több időt töltenek el, például a munkahely, vagy a barátok ) lesz a fontosabb. Nagyon fontosak a közös események, a beszélgetések, a közösen végzett tevékenységek, mert ez teszi a házaspárt családdá.

A mai őrült világban akinek „problémája” van, aki nem sikeres, azt a társadalom könyörtelenül leírja.  Lesajnálni való „lúzer” lesz belőle. Pedig olyan nincsen, hogy valaki mindig, mindenben sikeres, mindenkinek adódnak nehézségei. Ezért egyre fontosabbá válik a család érzelmi funkciója. Ha ezt nem képes betölteni, akkor az könnyen vezet a házasság felbomlásához. A különböző nehézségeken szeretve kell egymást átsegíteni és nem gyötörve és kritizálva. Meghatározó, hogy képesek-e a fiatalok egymásnak egy stabil, énerősítő érzelmi hátteret nyújtani.

A sok tévésorozattól, romantikus filmtől boldogság mániásak lettek az emberek. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindig, minden pillanatban boldognak kell lennünk, mert anélkül nem tudunk élni, jogunk van a boldogsághoz. A boldogságról pedig, azt feltételezzük, hogy azt a férjünknek kell megadni nekünk, minden erőfeszítés nélkül, sírig tartóan, hiszen rá osztottuk a nagy Ő szerepét. A valóság azonban egészen más. A házasságban az érzelmek olyanok, mint egy szinusz görbe. Hullámhegyek és hullámvölgyek váltogatják egymást.

Egyszer csak azt vesszük észre, hogy a másikkal tele van a hócipőnk. Nem, nem történik semmi rendkívüli. Pontosan ugyanolyan, mint máskor. Mint akkor, amikor nagyon aranyosnak, humorosnak, kedvesnek, szexinek és szeretetre méltónak tartottuk. A mi érzelmeink esnek le, akaratunktól függetlenül, a szinusz görbe legmélyebb pontjára. Sokszor úgy érezzük, hogy nem értjük: mit keres itt ez az ember? Miért beszél hozzám? Mi a fenét akar tőlem? Miért nem hagy már békén? Miért áll ez itt mellettem? Úgy érezzük, hogy képtelenek vagyunk elviselni a közelségét. Mindenféle hibákat találunk benne, szinte csak hibákat látunk, ha ránézünk.

Aztán a legmélyebb pont után egyszer csak felfelé kezd ívelni a kapcsolat, kezdünk újra kinyílni a másik felé. Nem, most sem történik semmi rendkívüli. Pontosan ugyanolyan, mint máskor. Mint akkor, amikor csak a hibáit láttuk. A mi érzelmeink kúsznak fel a szinusz görbe felső régióiba, akaratunktól függetlenül. Remekül érezzük magunkat vele, és nem is értjük, hogy mi bajunk volt pár héttel ezelőtt.

Azt nem tudom, hogy miért van ez így. Nem nagyon szoktak erről beszélni, vagy írni. Nehéz dolog a görbe alján lenni, de érdemes tudni, hogy – bármilyen hihetetlen is az adott pillanatban – el fog múlni. Újra jó lesz a kapcsolat, csak várni kell, és közben nem szabad megbántani a másikat, mert nem ő tehet róla, hogy így érzünk. Nehéz dolog. Igen, nehéz, pláne ha nagyon mély a hullám és sokáig tart. De megéri türelmesen várni, mert el fog múlni, mint egy hosszan tartó köhögés, és újra szép lesz a kapcsolat, újra szárnyalni fog, újra ránk talál a vágyott boldogság.   

 Jó házasságban élni vágyik mindenki, mert a magány – vagy a társas magány – lélekölő, unalmas dolog. A jó házasság pedig ma sem lehetetlen, pedig nagy divat annak tartani.

Természetesen nem vagyok birtokában a bölcsek kövének, ami elmondaná, hogy mitől jó egy házasság. Hiszen mindenki más személyiség, és mást tart „jónak”.

Amik talán mégis segítenek: Ha elmondjuk egymásnak őszintén, még az elején, hogy mik az igényeink, mit szeretnénk, mit várunk a másiktól. Ha készek vagyunk a kompromisszumokra, ha az eltérő családi, baráti mintából közösen, egyeztetés és engedmények árán alkotunk egy saját együttélési formát, ami csak a miénk.

Az elvárásaink a másikkal szemben ne legyenek irreálisak, nem egy istennel, csak egy férfival kötöttünk házasságot.

Ne a hibáira koncentráljunk, hanem a jó tulajdonságaira, éreztessük, hogy ezeket megbecsüljük. Akarjuk megtartani a házasságot, ugyanúgy, mint ahogy meg akartuk hódítani annak idején a férjünket. Így az első házassági évfordulón – a papírlakodalmon – örömmel, felhőtlen jókedvvel lehet ünnepelni, hogy tettetek egy lépést a felé, hogy a kapcsolatotok különleges, elszakíthatatlan kötelékké váljon.

Murmurka