Egy teljes heti óvodába járás után úgy látom, Edina szeret óvodás lenni. Örömmel megy, nem sír elváláskor, szót fogad, és alszik délben. Nekünk, szülőknek azonban sokkal nagyobb feladatot ad ez az egész, mint előtte gondoltuk. Nem működik az „apa viszi, anya hozza” beosztás, mert férjemmel akár egy órát is elszüttyögnek készülődés címén. Nehéz felkeltenünk (mert szegény hadd aludjon még, olyan kicsi) és nehéz megállni veszekedés nélkül, amikor már huszonharmadszor kérem, vegyen cipőt. Ha férjemnek nem kell már kocsival menni dolgozni, nem lesz majd képes levezényelni az indulást. Ha átveszem a reggelt, a mamának kell érte mennie, mert csak öt felé érnék oda. 7-től 17-ig soknak tartom a bulit.

 

Az én agyamban állandóan kattog a motor: mi lesz, ha nem alszik, ha bepisil, ha továbbra sem kakál napokig, stb. Nagyon zavaró, hogy semmi hatással nem vagyok a gyerekem napjaira. Azt sem tudom, hogyan kéne programozni a délutánokat: ha felvettem a gyereket az oviból és elmegyünk vásárolni vagy ügyintézni, az a jobb, (legalább két órás program: vissza a városba ugye!) vagy, ha hazaviszem, és otthon hagyom mamának, én meg elhúzok. Egyik nap kérdeztem Edinát jön-e velem vásárolni: először lelkes volt, már majdnem elindultunk, majd meggondolta magát, és otthon akart maradni. Nem fogom erőszakkal beültetni a kocsiba, csak hogy együtt legyünk! Ezzel szemben olyan is volt, hogy ébredés után közölte:

- Anya vigyen oviba, nem akarom apát! - és bár férjem mondta, hogy 5 perc múlva semmi baja nem volt, nekem egész nap ez zakatolt a fejemben.

 

Mindezek tetejébe szörnyű éjszakáink vannak: a gyereknek folyik az orra, semmi láz, csak az orrfolyás. Ettől rosszul alszik, szegény felébred a saját horkolására, forgolódik. Ilyenkor engem akar csak maga mellé, sőt hét végére már a kislámpát is égve kellett hagyni. Vasárnapra már olyan érzésem volt, hogy csak ellenőriz a gyerek, ott vagyok-e mellette.

 

Nos, egyelőre nekem ez tiszta káosznak tűnik. Biztos bennünk van a hiba, hogy nem tudjuk rendszerbe fogni a napjainkat. Sajnos az előre eltervezett dolgok sorra buknak meg, mert nekünk (felnőtteknek) mindig közbejön valami. Vagy a gyerek nem úgy reagál, ahogy az addigi életünk során tette. És azt sem tudom biztosan, hogy mindezt most az óvodába járás okozza, vagy valami más. Mivel még egy hét van férjem „országjáró” időszakából, amikor a reggeli indulás kicsit lazább lehet, nekünk is van még egy hetünk, hogy újra gondoljuk ezt az egészet. Mondjátok, egy hároméves gyereknek lehet órarendet készíteni?

 

Donna