Úgy hozta a sors, hogy 2009 decemberében elkezdtem dolgozni, így Edina a mamával töltötte a napjait. Reggelente attól függően, hogy milyen hangulatban ébredt, vagy pityergett, vagy vígan vetette magát a mamára és a kutyára a földszinten. Szerencsére a december csak fél hónap volt, mivel a cégem karácsonykor leállt. Kicsit visszakaptam a lányomat. Aztán ismét jöttek a dolgos hétköznapok, és egyre gyakrabban kaptam válasznak az arcomba:

– …nem megyek fel, anya, én még maradok a mamánál!

Erősen féltékeny voltam és bazira csalódott: ennyire szaranya vagyok??? Idővel helyre kerültek a dolgok: egy lelkes, odaadó nagymamával nincs az az isten, aki versenyezni tudna! Közben közeledett az óvodai beiratkozás, amire a lánnyal együtt mentünk. Beengedtek minket a csoportszobába, majd a kertben másfél órát játszottunk a többi gyerekkel. Rettenetesen élvezte a gyerekek között, egyszerűen nem lehetett leállítani.

 

Teltek a hetek, és nyárra lefárasztottuk a mamát. Mivel úgyis ki akartam próbálni, hogy viseli Edina, ha kiszakítjuk a megszokott környezetéből, megbeszéltem anyukámmal, hogy hetente egy-két alkalommal átviszem hozzá a lányt. Anyukám májustól otthon volt, így augusztusra kellően unta már magát, nagyon örült az ötletnek. Közel is volt a munkahelyemhez, bármikor érte mehettem volna.

 

Megbeszéltük a férjemmel, hogy amíg Edina oviba nem megy, és anyukám bírja, hetente kétszer reggel felkeltjük a lányt és átfurikázzuk a másik nagyihoz. Az első alkalmakkor még voltak hosszúra nyúlt elválások, de aztán ez is megszokottá vált. Elég volt este elejteni egy mondatot a másnapi programról, a gyerek úgy ébredt:

–… elmúlt a sötétség, reggel van, mehetünk a nagyihoz!

 

Ettől mi is lelkesek lettünk, elkezdtük mondogatni neki, hogy ha óvodába megyünk, az pont ilyen lesz, csak nem a nagyival találkozik, hanem a gyerekekkel.

Olvastam valahol, hogy a „megyünk az óvodába” azt a téves képet keltheti a gyerekben, hogy egyszer odamegyünk, ’oszt jónapot! Ezért amikor csak szóba került a dolog, mindig hangsúlyoztam, hogy amikor mi dolgozni megyünk, mert munkanap van, ő is megy majd óvodába. Azt is mantráztam, hogy anya nem lesz ott, hanem az óvónéni lesz az, akinek szót kell fogadni és szólni kell, ha valamit akar. Igyekeztem viszont nem szóba hozni az ovit, amikor valami rosszat tett („ezt az oviban majd nem lehet!”) vagy csak azért csinálni valamit, mert az oviban úgy kell, de neki még nem megy (pl. fogmosás egyedül). Nem tudom, jó-e így, de azt szeretném, hogy saját maga tapasztalja meg, mit lehet és mit nem odabent.

Amikor ezt írom, már hétfő van, hajnali két óra. Néhány óra múlva rajthoz állunk. Legközelebb beszámolok róla, hogy levertük a lécet vagy átugortuk.

 

Donna