Bár pár napig járattam az agyam, mit kellett volna mégis máshol, másként és jobban csinálnom, mikor hirtelen megszűnt a munkám, viszonylag rövid idő után szégyenkezve vallottam be magamnak: nem kevés megkönnyebbülést is találtam az érzéseim közt. Egyre többet görcsöltem ugyanis azon, hogy lesz a befőzés, ki se tettem a lábam a Konyhakertbe, ugye nem a júniusi négy nap volt idén az összes nyaralás, ez a szegény kicsi egész nyáron a bölcsiben fő, a nagyot meg már megint csak a nagyanyja gardírozza.

Most meg ott ásít előttem öt egész hét (mert az elég gyorsan kiderült, hogy vár rám egy újabb meló), hát az rengeteg, titkos ábrándjaimban szabad nyári augusztus szerepelt, kiülhetek délután fél kettőkor a kávéval a napsütötte kertbe egy vacakul világított és oxigénhiányos iroda helyett, és mimindent fogok én ennyi idő alatt elintézni és megcsinálni. Újra nekiszaladok a németnek, angolozok a Naggyal, rendberakom a kertet, a belső kocsibejárót, a kaput, a pénzügyeket és egyáltalán, megváltom a világot.

Eztet hívják szelektív amnéziának, ugye. Röpke fél év telt csak el azóta, hogy teljes két évet töltöttem otthon, és a mimindenek valahogy sehogy sem akartak akkor sem megcsinálódni.  

Az első héten még keményen rohamoztam. A Kicsi egyelőre maradt a bölcsiben, én meg töltöttem egy idegtépő délutánt két bank két fiókjában is. Kihívtam a rovarirtókat ismét, hogy egészbiztos ne legyen a környéken sem semmi korábban megénekelt ízeltlábú, így már jár a garancia is. Kicaflattam a Konyhakertbe, hogy kiszaggassak pár négyzetméternyit a térdig érő gaztengerből, és befőztem az ott talált pár ládányi paradicsomot. Kimostam a függönyök némelyikét, megírtam pár halogatott posztot, közben na ha ilyen meleg van, nyaraljon a Kicsi is, fújtunk fel a kertben medencét, és onnantól kezdve rádöbbentem, hogy már két hét eltelt, tejóisten, hát én nem csináltam semmit. Vagy legalábbis úgy látszik kifelé.

Persze, hiszen a Nagyot fel kellett készíteni a táborra, utána romeltakarítani amit hozott, tábori képeket nézegetni CD-n, folyamatosan pakolni immáron két folyamatosan itthon lévő kölök után, főzni és rimánkodni, hogy egyék is meg, elmesélni naponta hatszor a Boribonok valamelyikét, kimenni a parkba meg a játszótérre, szobatisztaságra trenírozni és takarítani a sikertelen esetek után, kimenni a Szigetre és pucolni a zöldbabot, amit tűző napon szedegettem a sorból, két csomag bab közt más posztjait hajigáltam fel a BA-ra. Gyermekeim apja eközben munkahelyi projektből kifolyólag nagyjából átállt a heti hétnapos munkarendre, és mikor sikerült az egész csapatnak éjjelre is ottfelejtenie magát valami sürgős szerelésből kifolyólag, akkor besokalltunk. Először két kirándulás a Pilisbe – miért is nem járunk mi gyakrabban erdőbe? Aztán sika, kasza, léc.

A kora reggelek voltak a legjobbak. Amikor még senki sem jár a homokos Tisza-parton a vadkacsákon, a hattyúkon és az őrült fémkeresős emberen kívül, amikor csak a fény rezeg még a vízen, a Brumi által megénekelt Mártély (nagyon közel van az általunk választott csongrádi Körös-torokhoz) nyugalma áradt a környéken, ami tíztől már egy népszerű középkategóriás görög nyaralófalu képét mutatta, ahol a vízparton kis-és nagykorúak tucatjai építenek szebbnél szebb várakat, miközben néha elpöfög előttük egy-egy motorcsónak, vagy egy sétahajónak nevezett valami, ami úgy néz ki, mintha két sítalpra valaki rászerelt volna egy lakótelepi erkélyt. De reggel még semmi és senki, a gyerekek is alszanak még, csak mi könyöklünk a lábasház teraszán és nézzük a fecskéket, és végre tényleg úgy érezhetjük, a nyár nem olyasvalami, ami leginkább pár kilométerre tőlünk zajlik.

Persze visszaérkezni olyasmi, mintha a súlytalanság állapotából hirtelen rád zuhanna a négyzetre emelt gravitáció. Jézusmáriaszentjózsef, egy hét és vége, jön a közoktatás meg a munka, éstankönyvetvenni, ésbekötni, ésaceruzák, ésjajelvinnieztennek és aztannak, és megírni és letelefonálni és megszervezni és kivenni a fákat a kertben, aminek egyszer már nekifutottunk tavasszal és jajhogynézekki (a színem rendben, de a többi…) és a startkártya, és az igazgyöngyös doboz és a bababörzén árulandó dolgok és elfogy a nyár és a mimindenek….jajistenem.

Őrült finisbe kezdek, mintha olimpiai aranyérmet lehetne vele nyerni. Reggel sorakozom az iskolánál, mert a tankönyvek, mondtuk pedig kedves szülők hogy ne első nap reggel, mintha elfogyna, mindenki akkor jön. Kétszer állok sorba az adóhivatalnál, nade hölgyem, maga holnapig még munkaviszonyban áll, milyen startkártya, jöjjön pénteken! Jövök is, esküszöm nem bosszúból viszem a Kicsit, aki csak háromszor rohan el míg az ablaknál állok (szép nagy váró, remekül lehet fogócskázni, és tétje is van: a kapu nyitott, azon túl várja a kicsiket az autóút és a Rákos-patak a kacsákkal és a patkányokkal), és csak ötször közli a nénivel az ablakban, hogy ő inkább a kacsákat. Otthon viszont nem lehetne tőle fát vágni, de bölcsibe nem mehetett, mert taknyos lett, velem és a Naggyal együtt. Van közben ottalvós vendéggyerekünk is, mert náluk végképp beborult addigra a logisztika, főzni próbálok, miközben ott sem vagyok. Péntek délutánra azt veszem észre, hogy az évnyitó idejét kivéve nagyjából folyamatosan ordítok nagyjából mindenkivel. Vasárnap délben veszek egy mély levegőt, most már aki bújt aki nem, ennyi jutott.

Végülis, a minimálprogram, amit felírtam e hét elején, az sikerült. Van startkártya, van bekötött füzet és tankönyv, van új tolltartó, a Kicsi lényegében szobatisztának mondható, eljutottunk Gyulára is, meg a visegrádi várba, a lekvárok és paradicsomok békében sorakoznak a polcon, a gyerekszobát egynapi munkával tanulásképessé tettük, és van olyan ablak a házban, amit megmostam.  Viszont kezdem aggasztóan keverni a dolgokat, miközben holnap már teljes ésszel kéne ülnöm egy vadiúj munkahelyen. Kéne két gyerekmentes nap, amikor....aztán felébredek, és kihúzom a kezem a biliből.

Letettem a fegyvert, lengetem a fehér zászlót, a franc a mimindenekbe, majd egyszer elkészülnek, vagy nem is olyan fontosak. Remélem, azért nem fognak karácsony előtt megint kirúgni, csak hogy nyugodtan tudjak készülni az ünnepekre.

 

Vakmacska