Ősz van. A naptár alapján legalábbis. A hőérzetem szerint, ahogy ezt az okos meteorológusok szokták mondani, inkább nyár vége van még. A hálószobánkban per pillanat már csak 25 fokot mutat a hőmérő, de nappal még 32 fok volt. Nagyon furcsa idő van, napközben nyáriasan meleg, de ahogy lemegy a nap, elkezd lehűlni, a nyitott ablakok mellett aludva érzem, hajnalban kifejezetten hideg levegő jön be.
Furcsaságok az egész világon, miért pont itt ne hülyült volna meg az időjárás? A természet sem tudja eldönteni, hogy akkor mi is van, a levelek a fákon sárgulnak-barnulnak-hullanak, a reggeli pára miatt pedig a kertben már nem érdemes teregetni. És közben ez a meleg napközben... nagyon nem élvezem, újra jó barátom lett az Algopyrin.
Az időjárás egyéb kellemetlenségeket is okoz. Arról most nem tartok hosszas értekezést, hogy mennyire nem érzem már romantikusnak az újra és újra jelentkező homokviharokat, amiknek ezidőtájt már régen abba kellett volna maradniuk, de az öltözködéssel is bajban vagyok. (Normál esetben a homokviharok március-áprilisban és nyár végén, augusztus-szeptemberben jönnek. Arab nevük, a hamszin használatos errefelé, ami az ötven szóból ered, ugyanis az ősi mondás szerint egy évben ötven homokviharos nap van. Ekkor a környező sivatagokból a szél hátán ideérkező nagy mennyiségű homok sárgára színezi az eget és mindent beterít a finom por.)
Az őszi öltözködés egy olyan dolog, amit vannak, akik soha nem bírnak normálisan megtanulni. Minden évben megfáznak a hajnalban megfagyok - napközben szétsülök időszakban, mert lusták délután munkából, iskolából hazafelé cipelni a feleslegessé vált pulóvert. Vagy mert nem öltöznek rétegesen és megizzadnak munkába menet, ahol persze megy a légkondicionáló. Vagy elfelejtkeznek arról, hogy lábról lehet a legkönnyebben megfázni és nem cserélik le a nyári szandált egy kicsit praktikusabb, őszi darabra. Én magam is ebbe a világméretű klubba tartoztam egészen addig, amíg gyerekeim nem születtek. És mivel onnantól kezdve már nem csak magamért, hanem másokért is felelős lettem, újra megtanultam használni a fejemet.
Igen ám, de – emlékeim szerint – ebben az átmeneti időszakban Magyarországon elég volt egy vékonyabb kardigán, esetleg egy harisnyazokni reggel és este. A két szélsőérték között – hangsúlyozom, emlékeim szerint – kb. öt-tíz fok volt a különbség. Itt viszont, új otthonomban, ennél lényegesen többről beszélünk. Olyannyira többről, hogy a gyerekekre reggel farmert, hosszú ujjú felsőt és vékony sportmellényt (alias pufi mellény) adok, zárt cipővel. Aztán délután négykor, amikor véget ér számukra a napközi, akkor bekapcsolom a légkondit a kocsiban, nehogy megsüljenek a 28-32 fokban. És csodák csodája, ahogy lemegy a nap és feltámad a szél (mert a kettő itt együtt jár normális esetben, ezért hűvösebb, elviselhetőbb, számomra szerethetőbb a jeruzsálemi hegyek klímája), rögtön elkezd zuhanni a hőmérséklet. Szó szerint zuhanni, este tíz körül már csak húsz fok van, és hajnalban lehűl egészen tizenhárom-tizenöt fok körülre. Ami barátok között is akár húsz fok ingadozás, huszonnégy órán belül. Nem csoda, hogy fáj a fejem.
De azért legyünk őszinték, élvezem is. Nagyon. Élvezem, hogy legalább már este és reggel szükség van egy vékonyabb pulóverre (hajnalban nem nagyon járok ki, de a szokásos hajnali négyes szoptatás alatt kifejezetten hideg szellő jön be az ablakon, amibe boldogan tartom bele az arcomat, ezáltal is elkerülve, hogy hamarabb aludjak bele az etetésbe, mint a kisfiam). Élvezem, hogy újra lehet délutáni programokat szervezni a gyerekekkel, akár sötétedés utánra is. Élvezem, hogy nem kell mindenhova másfél liter folyadékkal felfegyverkezve indulni. Viszont a vastagabb ruhát nem szabad otthon hagyni, különösen a picinek nem, sajnos ezt éppen olyan nehezen szokom meg, mint nyár elején a vizet, kellett már hazamenni korábban a játszótérről, mert elfelejtettem a plusz kezeslábast. Élvezem, hogy látom a költöző madarakat megérkezni és elhúzni a fejünk felett dél felé. Élvezem, hogy minden tele van falevelekkel, hogy zörögnek a talpam alatt reggelenként. Élvezem, hogy gyönyörű színeket varázsol az ég, nem csak a fakó sárga és a vakító fehér között ingadozik. Élvezem, hogy az egyre növekvő csapadék hatására kizöldülnek a völgyek, lassan-lassan, ahogy megjönnek majd az első esők, kivirágzik majd a sivatag is.
És végül, de nem utolsó sorban, élvezem, hogy az eső ígérete már ott van a levegőben. Még csak ígéret, mert az igazi esőzések ideje még nem jött el. Talán pár héten belül, november elejétől megjön az is és onnantól kezdve, remélem, jön a tél, ugyanis a helyi felfogás szerint, ha esik és 20 fok alatt van a napi csúcshőmérséklet, akkor az már az igazi tél kezdete. Lassan átalakulok ebben is: még mosolygok a helyieken, de már készítem elő a polárpulcsit én is, ha bemondják a rádióban: erős hidegfront érkezik.
Meni
