A május idén szokatlanul hűvös és esős volt. Aznap is csendesen szemerkélt, halkan, tompán koppantak a cseppek a tornác tetején, mikor a legkisebb Királyfi világra jött.
Mikor átléptem a terminust, még semmi jelét nem adta a kisember, hogy elhagyná ideiglenes fészkét. A két nagyobb fiútestvér a számított dátum előtt 2 illetve 11 nappal született, és titkon most is reménykedtem, hogy előbb szülök, mert nem szerettem volna kórházban kikötni, hogy kiebrudalják.
Abban bíztam, hogy – mivel a pocakbérlő fiatalember méretei általában egyeztek az adott hétre számított átlaggal (a második ifjúurat 1 héttel nagyobbnak mérték mindig, jóval előbb is érkezett) –, hátha csak a megfelelő időpontra vár: pár nap ide, vagy oda nem számít (épp 2 nappal voltunk túl a kiírt dátumon).
Délután negyed három. Éppen elaludt a majdnem két éves (bő 22 hónapos). Halk pukkanás, kellemes meleg áradat. Az ágytakaró bánta, én kevésbé – egyrészt végre szülök! (előbb-utóbb), másrészt alatta már napok óta vízhatlan lepedő (hátha éjjel, álmomban indul el a kicsi…) Vártam kicsit, majd lassan kiszálltam az ágyból, és a vizes nadrágot, meg alsóneműt szárazra cseréltem, felturbózva steril papírvattával – ilyenkor figyelni kell a magzatvizet: színre, illatra (nekem kellemes, édeskés, örökre az „agyamba égett” illata van). Innentől folyamatosan cseréltem és ellenőriztem: enyhén rózsaszínes (mint megtudtam a tágulási vérzéstől), átlátszó, elején picit nyákos, de nem kellemetlen szagú víz csordogált kisebb mennyiségekben (végig a szülésig).
Szóltam a bábámnak – akivel nem régóta ismerjük egymást, mégis olyan, mintha ezer éve tartana, egy hullámhosszon vagyunk, nyugodtan rá mertem bízni magam –, és abban maradtunk, hogy jelzem, ha ténylegesen elindul a buli (rendszeres fájásokkal). Mivel az előző két szülésem 12 illetve 11 óráig tartott, nem akartam túl korán ugrasztani. Szeretek egyedül vajúdni, és nem szeretem senki idejét rabolni, így azt beszéltük meg, hogy jelentkezem minden változásnál (fájások sűrűsödése, magzatvíz állapota, stb.), amikor pedig úgy érzem, telefonálok, és ő elindul. A falunktól kb. 15 percre (12 km-re) lakik egy nagyvárosban, ahol egyébként a kórház is van, ha bármi gond adódna.
Napokkal ezelőtt a Férjem a medencét is félig felfújta – szerettem volna vízben vajúdni, és szülni –, de szivárgó magzatvízzel, fájások nélkül nem javasolt vízbe menni. Talán később…
Míg a kisebbik fiam aludt, zenéket válogattam a vajúdáshoz: az esküvőre összeállított albumunkból szemezgettem – kellemes érzéseket, szívmelengető emlékeket hozott elő, jó volt nosztalgiázni.
Közben megjött a nagyfiam is az iskolából, vele is váltottam pár szót, majd 3 óra után valamivel jött is az első fájásféleség. A második-harmadik összehúzódás után kezdtem el mérni a két fájás között eltelt időt és az időtartamot.
Nagyjából 9-10 percenként jöttek szépen egymás után, és 40-50 másodpercig tartottak.
4 óra környékén felébredt a kicsi fiam, uzsonnára kapott gyümölcsöt, én is eszegettem vele egy keveset – nem igazán voltam éhes.
A következő nagyjából 2 óra családi körben, beszélgetve, labdán ringatózva, zenét hallgatva telt. Néha a szívhangfigyelővel megnéztem a baba szívét (ez már egy ideje az esti rutin része volt: minden este, elalvás előtt a fiúkkal hallgattuk a pici szívverését) – minden alkalommal teljesen rendben volt a szívhang.
Férjem begyújtott a cserépkályhába, hogy a baba melegbe érkezzen. A nagyobbik fiamat megkértem, hogy menjen át a barátnőmékhez – a fia a fiam legjobb barátja, tőlünk pár háznyira laknak –, és nézzenek meg egy filmet, vagy társasozzanak, de készüljön úgy, hogy lehet ott is alszik.
6 órától kezdett komolyodni a dolog – ekkor kezdődtek az 5 perces kontrakciók (néha belekeveredett a rendszerbe egy-egy 3-4 percenkénti méhösszehúzódás is), amik bőven több, mint 1 percig tartottak – némelyik másfél percesre nyúlt.
7 óra után már volt, hogy földre kényszerített egy-egy fájás: guggolva és nagyokat sóhajtva vészeltem át őket – ennek dacára még mindig úgy éreztem a java még hátravan… A magzatvíz továbbra is tiszta és jó illatú volt. A bábával negyed 8 körül beszéltem: mondtam, még ráér, nem annyira vészes, bírom még…
Fél 8 magasságában már úgy éreztem kevesebb a szünet, mint a fájdalom – lassan kezdtek összeérni az összehúzódások.
A tágulási csík alapján is a végét jártam (a vajúdás alatt, mikor eszembe jutott, többször is megnéztem: hát nem egyszerű mutatvány, azt meg kell hagyni), mégis azt hittem, hogy van még időm…
19:40-kor (pont ránéztem az órára) kértem a Férjemet, hogy menjenek addig ki a kertbe kicsit a Kisfiúnkkal, amíg én lezuhanyozom – ez volt minden vágyam: csend, nyugalom és meleg víz… A zuhanyzóban már letérdeltem, és minden bajom volt, szinte folyamatosan fájtam, de nem esett le még itt sem, hogy nemsokára szülök… Kezdett vészesen szűkülni a tudatom – a külvilág kizáródott… a figyelmem már teljesen a belső történéseken volt.
Kivonszoltam magam, de rendesen megtörölközni sem volt érkezésem. Azt éreztem, hogy meleg (sőt forró!) víz kell: mivel előzőleg forraltam vizet (muskotályzsályás) borogatásnak (amit végül nem használtam) – ebbe mártottam a tiszta textilpelenkát, és a hasam aljára, meg a gátamra hajtogattam. Mennyei érzés, hatalmas könnyebbség… innentől kezdve a lábassal összeforrva léteztemJ.
Pár pillanat múlva azon kaptam magam, hogy megint (aznap már ki tudja hányadjára) nagydolog jön (tisztultam ki szépen). Rástartoltam a wc-re, de semmi – na most tudatosult bennem, hogy akkor a baba jön… A (fürdő melletti) hálószobában az ágy melletti (gyerkőc-leesés esetére odatett) szivacsra gyorsan nedvszívó ágybetétet (dekubitusz lepedő) terítettem (szerencsére a kezem ügyében volt), majd négykézlábra ereszkedtem, és néhány mélyről jövő torokhang (oroszlánüvöltés) után elemi erővel bújt ki a pici fej (tényleg picike volt, megsimogattam). A következő tolófájásra pedig követte a kis test – a két várakozó karomba érkezett családunk legkisebb tagja. (Mint utóbb kiderült nem is olyan kicsi: 3500 g, és 55 cm.)
Leírhatatlan érzés volt világra segíteni: azt a békét és háborítatlanságot eddig sosem éreztem. Feltérdeltem, és óvatosan magam elé vettem az érkező kis Lelket, és mivel szörcsögött, gyorsan kiszívtam szájjal az orrát/száját (ösztönösen is ezt tettem volna, de bábáktól is hallottam már, hogy így kell). Miután nagy levegőt vett, kicsit elégedetlenkedett, majd nagyra nyílt csodálkozó szemekkel kezdte szemlélni a világot, ahová érkezett… A köldökzsinórt picit rövidnek éreztem, nem mertem jobban meghúzni, így csak fogtam a kezemben a babát, és gyönyörködtem… Az időérzékem megszűnt – mondjuk azt már jóval korábban elvesztettem –, csak csodáltam a kis jövevényt, aki ennyire tudta a dolgát. És hiszem, hogy ez az ösztön, vagy tudás, vagy ki minek hívja, ami a testünkben-lelkünkben szüléskor ott van, az minden nőben ott lakozik…Ettől a pillanattól kezdve még jobban tisztelem a természetfeletti Erőket, mert megéltem, hogy hiába szültem kvázi egyedül, éreztem Nagyanyáim – ősanyáink támogatását, mintha ott lettek volna velem… vállalva azt is, ha emiatt bolondnak néznek.
Mikor magamhoz tértem az eufóriából, hívtam a Férjemet (a telefon ott volt karnyújtásnyira, mivel még mindig a fájásokat számoltam volna vele…), hogy itt van a kezemben, megszületett a pici – szegény köpni-nyelni nem tudott meglepetésében. Néhány másodperc múlva már ott is voltak az immáron középső fiúnkkal – felsegített az ágyra, miután „megágyazott”: az odakészített vízhatlan lepedőből és kifőzött régi törölközőkből (mindannak, ami még eztán kívánkozik ki belőlem…). A legkisebb és az eggyel nagyobb – mivel még ő is szopizik – Fiúcska szinte egyszerre cuppant rá a cicikre… legalább a méhlepény sem marad sokáig odabent: a hormondömping csak kicsalogatja…
Ahogy sejtettem, odalenn is sértetlenül megúsztam (nem tudom pontosan, hogy minek köszönhetem: a folyamatos gátmasszázsolajozásnak, vagy a kitolás előtti forró víznek – avagy csupán a korral járó lazább szöveteknek és a szerencsének hála…)
Kicsit ejtőztünk együtt, majd hívtuk a szüleinket, a bábát, a barátnőmet – a legnagyobbnak sem kell máshol aludnia – mindenki nem kis csodálkozással fogadta az örömhírt. A Nap lemenni készülődött. 8 óra múlt nem sokkalJ.
Cinka
