19. hét
Mozgalmas hetünk volt, rögtön egy jó adag idegeskedéssel indítottam hétfőn. Reggel szokás szerint felhívtam anyukámat, hogy megkérdezzem hogy van, mi újság, de sajnos nem tudott jó hírekkel szolgálni.
Hogy érhető legyen a dolog, december közepéig kell visszatekintenünk. A lányom még karácsony előtt hozott haza valami brutális pestist a bölcsiből, ami nála természetesen 1,5 napos hőemelkedéssel járt, de a környezetében mindenkit letarolt. Először anyósom betegedett le, majd apósomon kezdtek kijönni a tünetek, aztán ahogy anyukám hazaért tőlünk az ünnepi látogatásból, otthon már ő is kezdte rosszul érezni magát.
Apósom szerencsére hamar felgyógyult, de a nagymamák sokáig betegeskedtek. Mindketten elképesztően keményfejűek, folyt az orruk, köhögtek, fájt a fejük, de orvoshoz nem voltak hajlandóak elmenni. Covid gyorstesztet persze mindannyian csináltuk otthon, hogy ne tetőzzük a bajt, az szerencsére kollektíven negatív lett.
Január közepén anyósom végre belátta, hogy bármilyen betegség is ez, magától nem fog elmúlni, így végre rászánta magát és elment a háziorvoshoz.
Kiderült, hogy időközben kihordott lábon egy kellemes tüdőgyulladást, két teljes kúra antibiotikumot szedettek be vele, mire nagyjából helyrejött, bár az egyik fülére még mindig nem hall 100%-osan.
Anyukám ez idő alatt persze nem volt teljesen egészséges, hetekig vegetált a szűnni nem akaró köhögéssel, de azért győzködte magát, hogy előbb-utóbb majd elmúlik. Valamilyen szinten megértem, mondta, hogy teljesen felesleges lenne a háziorvoshoz elmennie, a korona-járvány óta be sem lehet menni a rendelőbe, az utcán kérdezi ki a nővér a tüneteket, majd jön vissza a recepttel vagy egyéb javaslattal. Ennek így tényleg nem sok értelme van.
Meg is érkeztünk a hétfői telefonhíváshoz, amikoris anyukám bevallotta, hogy a bal válla alatt nagyon fáj a mellkasa, annyira, hogy ráfeküdni is fáj, de azért készül dolgozni. Ez volt az a pont, ahol elfogyott a türelmem és kierőszakoltam, hogy elmenjen végre az orvoshoz és addig nyomuljon, amíg valaki meg nem vizsgálja. Tudta, hogy anyósomnál is hetekkel később derült ki, hogy sokkal nagyobb a gond, mint egy kis megfázás, fel nem tudtam fogni, hogy miért akarja megvárni, amíg nála is krónikussá válik a helyzet.
Kiderült, hogy kétoldali mellhártyagyulladása van, sőt az egyik vizsgálaton találtak egy nem túl jó helyen lévő vérrögöt is, így végül tüdőembólia veszélyével a kórházi ügyeleten kötött ki. A tüzetesebb vizsgálaton arra jutottak, hogy a vérrög a végtagok felé fog elindulni, így nem kell benn maradnia, de kapott egy tucat gyógyszert, hogy kilábaljon a hetek óta tartó betegségből és a vérrög se okozzon több gondot.
Most persze táppénzen lesz legalább 2 hétig és mindeközben az zavarja a leginkább, hogy számolgatni kell a gyógyszereket, figyelni, hogy mikor melyiket kell bevenni és észben tartani a megfelelő sorrendet.
Fel nem tudom fogni, hogy 60+ éves emberekkel vitatkozni kell, hogy márpedig a testünket karban kell tartani, minél idősebb az ember, annál inkább, mert ha elhanyagolja a törődést, akkor később sokkal nagyobb meló helyrehozni a károkat.
Tudom én, hogy nem érzik magukat ennyi idősnek, de a tényen nem változtat a dolog, hogy a testük nem lesz fiatalabb és igenis fontos, hogy megfelelően gondoskodjanak magukról.
A hab a tortára szerdán került, amikor reggel a bölcsiben az egyik gondozónő megállított az ajtóban, hogy csak szeretne szólni, hogy bárányhimlőjárvány van a csoportban, tegyünk belátásunk szerint.
Ez remélhetőleg nem fog minket érinteni, mert a lányomat tavaly beoltattuk ellene, de azért bízom abban, hogy logisztikailag sem fog gondot jelenteni, ha átmenetileg nem lesz elég gyerek a csoportban.
Itt nem része a kötelező „csomagnak”, de én mindenképpen szerettem volna, ha megkapja az oltást a gyerek. Egyre többet hallani, hogy most mennyivel gyakoribb a súlyos szövődményekkel járó bárányhimlő, mint néhány évtizede és lehet, hogy mellékes, de attól is tartottam, hogy maradandó nyomot hagy a bőrén. Nekem is maradt pár mélyebb hegem a nagyon fiatal koromban utolért fertőzés után, ha el tudjuk kerülni, akkor inkább oltatunk ellene. Az már csak megerősített minket a döntésükben, hogy anyósom nem volt még soha bárányhimlős, így az is szempont volt, hogy őt sem tesszük ki fertőzésveszélynek 61 évesen.
A heti eseményeket végiggondolva újra eszembe jutott, amikor az első terhes ultrahangon megkérdezte a nőgyógyászom, hogy milyen gyakran járok közösségbe, mert nagyon jó lenne, ha minél inkább távol tudnám magam tartani a szezonális betegségektől. Ha nem feküdtem volna félmeztelenül, széttett lábakkal a vizsgálószékben, akkor valószínűleg elröhögtem volna magam, de neki csak annyit mondtam, hogy van egy 2,5 éves bölcsődébe járó gyerekem, én már a leprától sem félek.
Mindezek tetejébe a gyerek hétközben egyetlen egyszer sem aludt 6-nál tovább, de többnyire inkább 5-5:30 között ébredt. A reggeli készülés persze kínkeservesen zajlott minden egyes nap, úgy kellett megvesztegetni indulás előtt, hogy időben odaérjünk a bölcsibe és én se késsek el a munkából.
Többször is beszélgettünk arról, hogy anya és apa miért járnak dolgozni, miért fontos, hogy legyen munkahelyünk. Én persze belekezdtem egy nagyon magasröptű magyarázatba a fizetésről, a munka értékéről, hogy miért fontos, hogy legyen pénzünk, mi mindent tudunk venni abból az összegből, amit az elvégzett munkáért kapunk, de a lányom csak annyit kérdezett vissza: „banánt is?”
Igen. Banánt is.
Így alakult, hogy leegyszerűsítettük a dolgot: ha nem indulunk el időben, akkor nem lesz banán. Azóta egy kicsit jobb a helyzet, de most nem merek egyszerre több banánt venni, mert mit fog gondolni, ha megint késésben leszünk, de lesz itthon banán?!?
Csütörtök délután kicsit kisebb tumultus volt, amikor mentem érte a bölcsibe, így gyorsan elkaptam két gondozónőt is és kifaggattam őket részletesebben a gyerek alvási szokásairól. Beigazolódni látszott az a sanda gyanúm, hogy beleszaladtunk egy öngerjesztő folyamatba: korán kel – korán álmos – hamar elalszik délután – sokat alszik – este nem akar aludni menni – másnap korán kel és így tovább. Közösen arra megoldásra jutottunk, hogy nem fogják két óránál többet hagyni aludni, akkor sem, ha hamarabb elalszik, így hátha helyre tudjuk hozni a reggeli ébredéseket is.
A hét végére szerencsére lenyugodtak a kedélyek, a jobban kontrollált délutáni alvásnak hála szombaton és vasárnap is 6:30-7 között ébredt, így szuper, lusta, pizsamás-fetrengős napokat töltöttünk itthon. Mindkét nap a régóta mellőzött favonat-készlet volt a középpontban, órákig tologattuk a szerelvényeket együtt; újabb, egyre kacifántosabb pályákat építettünk sínekből, sőt még garázs is készült a mozdonynak és a vagonoknak.
Vasárnap este sikerült a férjemmel egy kicsit kettesben kiruccannunk. Anyósom átjött hozzánk, hogy az alvó gyerkőcre felügyeljen, így mi el tudtunk menni az Ukrán Nemzeti Balett vendégszereplésével szervezett előadásra.
Különleges, többfunkciós program volt, mert a jegyek árával nem csak a művészeket támogatják a nézők, hanem a bevétel egy részét az ukrajnai háború során károsult emberek megsegítésére fordítják.
Nagyon vágytam már rá, hogy egy kicsit kiöltözhessek és csináljunk együtt valami felnőtt programot, a jótékonysági vetülete a dolognak csak hab volt a tortán.
Maga a műsor két részből állt, az első felvonásban a Carment nézhettük meg, a második rész pedig egy balett-gála volt, ahol több különböző előadásből összeválogatott, népszerű jelenetet táncoltak el a művészek.
Családilag mindannyian nagyon szeretjünk a klasszikus zenét – órákon keresztül szokott itthon a háttérben mindenféle válogatás szólni -, és a vasárnap esti aktivitása alapján úgy tűnik, hogy a legkisebb családtag is értékelni fogja a filharmóniát.
Bár egyébként is általában este aktív, de a színházban az előadás alatt végig mozgolódott, egy-egy ütemesebb zenei betétnél erősebb rugásokkal adta a tudtomra, hogy ő is hallgatja a műsort.
Mindketten jól éreztük magunkat, de ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor ez a program inkább az én kedvemre való volt és nem a férjemére. Én szívesen nézek balettet és egyéb táncos műsorokat is, teljesen transzba tud ejteni, hogy mire képes az emberi test és mennyire összhangban tudnak a művészek a zenével mozogni.
A férjem egyértelműen a zenei részét élvezte az előadásnak, maga a balett eléggé hidegen hagyja, de tudom, hogy a Hattyúk tavát is végigülné velem kétszer egymás után is, ha engem az tenne boldoggá.
Az előadás első részében csak csöndesen merengett, de a gála során már volt egy-két elsuttogott megjegyzése a műsorral kapcsolatosan. Majdnem hangosan felröhögtem rajta, hogy miközben a közönség szájtátva nézi a szinte teljes egészében lábujjhegyen pipiskedő „A hattyú halálát” a színpadon, a férjem odahajol hozzám és belesúgja a fülembe, hogy: „It’s like the floor is really hot!” (Olyan, mintha forró lenne a padló.)
A műsor végén persze álló ovációt kaptak a táncosok, ami valószínűleg nem csak a bemutatott előadásnak szólt, hanem a horvát nép támogatását is hivatott éreztetni.
Sikerült viszonylag időben hazaérnünk és még éjfél előtt ágyba kerülnünk. Elköszöntünk Bakától, beosontunk egy puszira a békésen alvó gyerkőchöz, majd mi is nyugovóra tértünk.
Jó éjszakát kívántunk egymásnak, aztán még mielőtt lekapcsolhattam volna a villanyt, a férjem összegezte a véleményét: „Tudod, végülis jó volt ez a műsor és tényleg nagyon szépen mozogtak, de semmi olyat nem láttam, ami jobb lett volna annál, ahogy a mi lányunk táncol.”
Ezzel maximálisan egyet tudok érteni. :)
Salty
