Régi vágyunk teljesült azzal, hogy egy pasi – akinek nem mellesleg két gyermeke van – jelent meg a Bezzeganya szerzőinek népes csapatában. Őrjöngő Farkas férfiszemmel olyan nézőpontból látja az anyaság/szülőség/párkapcsolat dolgait, ahogy mi, nők sosem leszünk képesek. Végre egy bátor férfi, aki egy 99 százalékban nők uralta blogon bevállalta, hogy publikál. És még írni is tud. Fogadjátok szeretettel!
Könnyű barátnak lenni gyerekkorunkban, kamaszkorunkban, diákként. De aztán 30 környékén megnyílik a szakadék. Úgy hittem régen, hogy van valahol egy rejtőzködő, kis létszámú faj a Földön: a normális embereké, akik se nem szinglik, se nem gyerekesek.
De már nem vagyok biztos benne, hogy akad ilyen felnőtt. Következésképpen, ahogy az a berlini fal építésekor, vagy Indokína és Korea kettéosztásakor történt, gyakran jó barátok kerülnek a frontvonal két oldalára egyik napról a másikra.
Ugyan, hogyan lehetne komolyan venni a szinglit? Bulizik. Pedig ÖREG. Meg az a legnagyobb problémája, hogy a csapos srác tényleg ÚGY nézett rá a belvárosi romkocsmában? Hogy vajon Elemér csak azért hitegeti és csalja 9 éve, mert borzasztóan szereti, vagy esetleg ez egy kudarcra ítélt kapcsolat? És hogy de most már Valér tényleg el fog válni a feleségétől, és otthagyja a gyerekeit is, hisz rájött, hogy pár munkahelyi szopásért fel illik ám rúgnia az egész életét. Tényleg megígérte, hogy mindjárt elválik, csak még pár dolgot el kell intéznie, de most már megéri türelemmel várni rá! És hogy az a neten megismert csaj az 564. első randin ebben a hónapban, hát, nincs benne az a szikra. Nem ő az IGAZI. Nem érzem azt a lelki kötődést. És hogy mindjárt elköltözöm ám az anyámtól, de hát még csak 42 éves vagyok, szegénynek szüksége van rám. És az élet értelme. És hogy az én lelkem így meg úgy. Én, én, én. Mert a magányba begolyózott szingli gyakran egoista, és azt hiszi, a világ csak azért létezik, hogy lakosai ővele kávézgatva órákig elemezgethessék az ő szenvedésének teljesen egyedi és cseppet sem unalmas történetét.
Mindezek a problémák a frontvonal másik, kakis pelenkákkal tarkított oldalán nagyon nevetségesnek hatnak. A gyerekesek már lemerültek a mélybe, és folyamatos dzsungelharcot vívnak a lehető legelemibb szinteken. Már rég nem számít, hogy valaki hogy nézett rám. Hogy valaki hiteget és csal-e. Hogy mi van az olvadozó sarki jégsapkákkal, a magaskultúrával, a lelkemmel, a rokonaimmal. Leszarom. Aludni akarok. Soha többé nem fogok dugni, és nem is hiányzik, mert hogy addig eljussak, még 4-5 szintnek teljesülnie kéne kielégítetlen igényeim piramisán, amire a kölkök érettségije előtt nemigen lesz esély. Időt akarok, 5 percet önmagamra. Új értelmet nyer a kakálás, a fogmosás, a metrózás. Esetleg ott senki se szól hozzám, senkit se kell megetetni, lemosni, megnyugtatni. Esetleg. Este van 20-30 percem, mielőtt elalszom. Bambán sorozatot akarok addig bámulni, és édességeket tömni a számba. És aludni. Amíg fel nem sír a kis geci, aki a fény az életemben, aki a mennyországom és a poklom. És ha véletlenül feltérdelnék valahogy a gyerek nevű nagy hasbavágás után, akkor ott az iszonyatos verseny. A többi szülővel. Ahogy az amerikaiaknál mindenki hazudott bakától a tábornokig az aznap megölt vietkongok számáról, és az egész a sajtóban egy nevetséges téveszmévé állt össze, ami szerint MEG FOGJUK NYERNI ezt a háborút, úgy hazudik minden szülő egymásnak a játszótéren, a védőnőnek, az apósnak, a boltosnéninek.
Ó persze, már nem alszik köztünk. Már tud négykézláb menni, hogyne. Már eszik, igen, és mindent, hálistennek. Szigorú időközönként szopik, és rendszeres alvásrendje van. És minden rendben. És a férjem annyira odafigyel. És a gyerek nem beszél csúnyán. És mi sose kiabálunk vele. és rendet rak, miután játszott.
A valóság az, hogy a szülők nagy része túl fásult az állandó következetességhez, és alkalmanként még a síráshoz is túl rossz kedve van. A férjek sokszor rosszul vannak pár hónap után az állandó, kakaszagú atyalapatyalától, meg hogy a depis feleségük leginkább rajtuk tölti ki a rosszkedvét, inkább eljátsszák, hogy tovább kell bent maradniuk, mert az unalmas munkahelyen legalább nyugtuk van, van kávé és net, és néhány gyermektelen ember.
És akkor jön a régi haver-haverina, aki szingli maradt, és előadja, hogy az ő lelke. És hogy vajon úgy nézett-e rá a romkocsmában a csapos. És hogy vajon Ede elválik-e a kedvéért. És ő, aki még egyéniség, mert nem oldódott fel jó és rossz értelemben egyaránt a család nevű organizmusban, önző. Nem látja, hogy ez a duma gyerekesnek már csak a tejszínhab kapargatása az élet tetején. A szingli problémái a gyerekes számára nem léteznek. Ő boldog lenne, ha egy hétig nem lenne senkije. Ő olyan intenzitással merült el az élet leglényegében, hogy minden más csak a dologtalan herék cincogása a fülében.
Persze minden netes szülőfórumban vannak páran, akik előadják, hogy lehet ezt másképp is, mert pölö ők a három gyerek ellátása után kitakarítanak, vacsorát főznek, este szenvedélyesen csókolóznak a férjükkel, akikbe ma is éppoly szerelmesek, mint az első nap, vasárnap pedig kivasalt ruhában templomba mennek, de ezek egytől egyig 45 körüli elhízott biztonsági őrök valójában, akik unalmukban vagy a biztonsági kamerák fekete-fehér kijelzőire verik a farkukat, vagy kismamafórumokat tesznek tönkre a hazugságaikkal.
No de hogyan is néz ki az élet a frontvonal másik oldaláról? Mit lát a szingli? Ott van a barátom-barátnőm, aki azelőtt egy tök normális fazon volt, együtt jártunk a Gödörbe, a Fonóba, a diszkóba, a múzeumba, a lanpartira, focizni, karatézni, kávézni, mozizni, kirándulni. Mindenféléről lehetett vele beszélgetni, és akkoriban még tervei is voltak, hogy ő lesz valaki. De nem lett senki, csak egy szülő. Pelenkamárkák. Babasúlyok. Nyákdugó. Hiperaktív, tápszeres, konduktor, elektromos mellszívó, blablabla. Egy nemét vesztett, kiürült héj lett. Semmi másról nem tud beszélni, de semmiről. És hogy ugye milyen édes. Persze, az első 4 képen még az volt, de 340 után kicsit unalmas ugyanaz a koszos szájú, fogatlan kis rém, hisz aki egy csecsemőt látott, mindet látta. És elhanyagolja magát. Hogyan bír mellette maradni a férje, ez a tök jó pasi? Hogyan bír emellett a megereszkedett, kényeskedő buzi mellett megmaradni a felesége? Miért nem érdekli többé a számítógépes játék, a foci, a politika, a művészet? Hol maradtak a régi álmai? Miért költözött ki a bulis nagyvárosból a halál faszára, azt hiszi, valaha is meg fogom látogatni? Hisz az egy kihagyott este lenne, aznap nem vadászhatnék, pedig aznap találok rá tutibiztos életem szerelmére. Még ha odafigyelne arra, amit a szerelmi életemről mesélek, de a geci folyton a kibaszott kölykének az orrát törli meg eteti, mikor én mesélni, mesélni akarok, hogy mire jöttem rá a lelki életem elemzése közben!
Igen, barátaim, a szinglik és a szülők undorítóak, és be vannak zárva a maguk kis világába. A szingli nem érti – csak azt hiszi – a gyerek csodáját, és önmagunk visszavonhatatlan átalakulásának csodáját (mert aki nem alakul át, az köcsög!). A szülő pedig – bár ő is mást hisz – elfelejtette a szerelem, a művészet csodáját, és sok mást is. Egyik sem érti meg könnyen, hogy a másik fél milyen büszke és, igen, boldog lehet néha a maga kívülről különös világában.
Hiszen nincs két egyforma gyerek, és nincsen két egyforma szerelem.
Egy félig-meddig normális szülő vagy egy félig-meddig normális szingli – igazi hős, akinek a története megérdemli, hogy meghallgassák.
Csak egy jó hírem van, hogy az a barátság, ami még ilyen körülmények közt is megmarad köztük – az bizony igazi barátság.
Őrjöngő Farkas
