Amikor a Katlan hivatalos honlapján nézegettem a képeket: atyaúristen, ezt se..meg ezt se....mennyi mindent NEM csináltunk-láttunk, kimaradt Kisharsány mindenestül (nem, nem akartam diszkriminálni, csak nem jutottunk el, gyerekkel még rutintalanul megy az ide-oda császkálás, főleg ha helyben is mindenféle érdekesség vár), a gyönyörű fényfestés (pedig tényleg milyen gyönyörű), a beremendi Kilencedik Szimfónia (másnap odavalósiak mesélték, hogy csodás volt), elaludtunk két nagykoncertet. Aztán elkezdem  nézni a saját képeinket, szentisten, mennyi mindent CSINÁLTUNK, volt Kisördögtánc és Mesekotyvasztó, Cseh Tamás-emlékkoncert és diákelőadás, helyi történeten alapuló pajtaszínház igazi színészekkel, fotózkodás jelmezben, bábelőadás a két nyuszival, íjászkodás, finomságok tárháza, cigány zene, fogathajtás és mennyi minden más. Öt...illetve három egész és két fél nap alatt.

Bob és Bobek a Cifra Udvarban

Nem csoda, ha kifogott rajtam az előre eldöntött helyszíni tudósítás: vagy megéli az ember, vagy megírja ott helyben. Amikor mégis nekiveselkedtem, a képernyőt a napsugár tette láthatatlanná, az agyam rendszerező képességét pedig a Vylyan Macska nevű terméke  cseppfolyóssá, különben is, mire leírtam két mondatot a homokozó közepén, a gyerekeim befejezték a próbát, indulhatott a rögtönzött előadás, azt pedig már nézni kell.

Fesztivál, gyerekkel - jó ez nekünk? És nekik?

Szóval, gyerekkel fesztiválozni egyrészt nagyszerű, mert rájuk is gondoltak. Temérdek a gyerekprogram, az úgymond hagyományostól (Alma-koncert, kézművesség meg bábelőadás) a formabontóbb, interaktívabb, "ördögkatlanosabb" verziókig, ahol a gyerek nem ül és néz, vagy instruálják, hanem egyszerűen csak  benne van valami művészeti tevékenységben, egyenrangú alkotó, kreatív szerző. Néha meg is döbbennek a lehetőségektől: a Kisördögtánc festékmaszatolós-csúszkálós-kéznyomatos őrjöngését a fiacskám például döbbenettel szemlélte, né ott egy felnőtt, talpig összekenve, miközben otthon sikítós pánikot vált ki a ruhára kerülő, időnként kimoshatatlan tempera.

Kisördögtánc

Nem úgy a színdarabírás és dramaturgia: Varga Anikó és színész barátai két óra alatt nagyrészt egymást nem ismerő gyerekekből alakítottak társulatot, "írattak" velük történetet, és a gyerek választotta hozzá a szerepet, a szereplőt, a jelmezt, a helyszínt, a díszletet.

Mesekotyvasztó - az elkészült előadás

Gerekkel fesztiválozni mégsem egyszerű. A sorszámos előadásokra amúgy is mese (rémmese) bejutni, de a 16+-osakra esélytelen is. A gyerekőrzés problémáját Szilvi és szabadkai  csapata részben megoldja ugyan - a Kicsit  hat lóval se lehetett elvonszolni az iskolában rögtönzött játszóházból, de balga módon azt hisszük, a nagyobbacskák már nem idevalók (miközben az egyik napon állítólag épp a tíz-tizenkét évesek voltak többségben), másrészt a megőrző csak délután három és hét közt működik: így elég nehéz lenne megnézni a Katona hajdani előadását a csillagkupolás, szabadtéri mozi alatt, laza százhúsz vagy több percben. A játszóházi cuccok amúgy átlagosak, a kulcsszó a figyelem inkább: a felnőtt-gyerek arány nem olyan, mint a zsúfolt oviban,  és bár bevallásuk szerint egyik se pedagógus, mégis totális profizmussal irányítanak rajzolást, ugrálósversenyt, célbalövészetet (mágneses darts) vagy bármi mást.  

Próba Erdős Virág sorai alatt

És ugye itt a nagy bánat, a két nagykoncert, amiről lemaradtam. Se a Quimbynek, se a Csíknak nem beszeszelt tinik az elsődleges célközönsége, akik este tizenegy előtt meg se mozdulnak, én viszont gyerekes sorstársaimmal egyetemben az egész napos mászkálás-gyerekszórakoztatás, valamint a hülyén nyomasztó trópusi időjárás miatt már tíz után félhulla vagyok, pedig éjfél előtt nem sokkal kezdődtek ezek a koncertek.  A Quimby estéje reménytelen, a Csíknál megemberelem magam, elindulok tizenegy tájban (másik felem vállalja az alvó kölkök őrzését), a helyszínen csüdig áll a víz meg a sár, a színpadon technikusok húzgálják a dolgokat többtucatnyi ládából, majd felborulok az álmosságtól, puffogva hazamegyek, hogy még egy óráig tuti nem lesz itt semmi. Aztán persze húsz-huszonöt perccel a beígért időpont után elkezdték, de addigra én aludtam,mint akit leütöttek. Nyolc. Kilenc, Féltíz akár. Féléjfél, az nem.

Alkossunk, Pepin bácsi!

Az első nap járjuk végig a nagyharsányi kiállításokat, a Hrabal-kiállítást a portrékkal, a sörösüveggel tele fonott babakocsival, a hajdani újságcikkekkel, aztán nézzük a Festett szobát, az időnként enyhén (vagy nem olyan enyhén) pornográf beütésű vagy mágikus-színes-hatalmas festményeket, ezt a Kiss Tibi, azt a Wahorn csinálta, az ördögösökön és a macskásokon elidőzünk, a Kicsi háromszor is megszemléli a kemencét,amire ügyes kezek a Pokolban sínylődő-égő emberi lelkek szenvedő arcát festette.

Amúgy az Ördög nem érezte volna  jól magát a Katlanban idén: forróság helyett időnként özönvízszerű eső zúdult ránk, szerdán mindjárt annyira, hogy átmegyünk Siklósra várat nézni, csak délután csatlakozunk be megint, ezúttal Palkonyára, ahol a Cifra Udvar retróbútorokkal  és szalmabálákkal felszerelt "nézőterén" csodáljuk az egyszemélyes-sokbábos Bob és Bobeket, hogy utána a Szigetről ismert függőszékekben pihenje ki magát kicsi és nagy. A mi Kicsink inkább a szőnyegre borított duplóval szórakozik, elmélyülten építeni kezd. Egy körülbelül százhetven centis, lakli kamasz is letelepszik mellé, teljes koncentrációval kezdi összerakni az elemeket, a haverjai felfedezik, nagy vihogással kezdik fényképezni a mobillal.

Palkonya egyébként is a gyerekdolgok középpontja: itt az íjászkodás, itt ad koncertet az Alma, itt van a legtöbb szárítottgyümölcskészítő és kézműves, itt adnak a büfében palacsintát és némi gyaloglással elérhető a Bazi Nagy Játszótér is, bár játszótérrel Nagyharsány "Narancsliget" nevű helyszíne is szolgál, ahol narancs nincs, csak különleges szörpök és a már emlegetett Vylyan Macska meg Ördög.

A kiállításon igyekszem valahogy érzékeltetni Hrabalt is, sörgyárostul, macskástul, Maryskástul  és Pepin bácsistul. "Unatkozik? Vegyen mosómedvét!"-olvasom már itthon,  ezt meg a "levágunk az egyik lábábó, azt a másikhoz illesztjük és levágunk a másik lábábó' " jelenetet már a gyerekek is értik.  Pepinbácsi, Pepinbácsi!-visított a Kicsi, ha felbukkan az utcán a színész.

És akkor feleségül veszem a Fruzsinát!

Ülünk a Mókos (NEM Mókus!) pince teraszán, hallgatjuk a Budapest Bárt, és körülöttünk legyez a hirtelen szerelem. Lópikulát, nem mi, büdöslábú felnőttek vagyunk az áldozatok, ahogy szokás lenne, a villámsújtotta hősszerelmes mindössze négy és fél éves.  Az érzelmek tárgya egy hasonló korú,  hosszú hajú, szép arcú kislány, és a fiam a szerelem minden tünetét mutatja.  Elragadtatva bámulja a másikat, "gyere hozzánk haza"-teszi meg kissé meglepő ajánlatát, aztán ha erre nincs kereslet akkor átvált a "hazamehetek veled akkor?"- szövegre.  "Ugye nem felejtesz el?" - kérdezi még félúton kifele is, majd még egyszer megkérdezi "hozzám jössz?" A kislány meglepő fordulattal megkérdezi: "feleségül?", itt már nehéz visszafojtani a röhögést, de az igazi meglepi a kocsiban jön: a fiam hótt komolyan megkérdezi: akkor ez most azt jelenti hogy én elveszem őt feleségül? Lelki szemeim előtt megjelenik az ifjú pár zakóban-fátyolban, másnap azért már enyhül a Rómeó és Júlia-effektus, szimplán "barátok" lesznek,  akik kevésbé romantikus tekintettel, de vidáman fogócskáznak a sáros domboldalon.

Bor, virág, szerelem, legenda

Villányi borvidék, minden sarkon pince, ilyen meg olyan, ahhoz képest csodálkozom, hogy sehol nem látok hányást az utcán, a helyszíneken, pedig nem iszunk keveset. Még én sem, aki egyébkén nem nagyon iszom, de itt a nagyharsányi infópult mellett van mindjárt például a Sauska "infópultja" jó sok behűtött rozéval várva a nagyérdeműt.  Már az első esti sétán beszédülünk egy különös helyre is: a rácsos ajtón át csodás mediterrán kert tárul elénk, a bejárat mellett egy mesehelyszín-toronnyal, belépünk, és ott is ragadunk: nincs olyan este, hogy ne költenénk el ott pár pohár bort, mellé zsíros deszka, forró-friss rétes vagy óriási hidegtál kerül, rajta sajt, felvágott, töpörtő, ízes túró, vagy a horvát kolbász-specialitás, a kulen.

A hely, amit a tulajról Aralicának hívnak, a romantikus "kilátótorony" belső falára festve mutatja be Nagyharsány balladáját az ördögről, aki a szép lányra (Örzse? Harka?) rákívánva felszántotta  a közeli Szársomlyó hegyet, és el is vitte volna a lányt, ha a lány szintén kissé ördöngös-boszorkányos anyja fel nem ébreszti a kakast idejekorán, még pirkadat előtt. A torony falán olvasható versbe szedett legenda a falu hajdani tanárának műve, érdemes elolvasni, de a panzió-étterem és tulajdonosának története is megér egy balladát.  A horvát Marko beleszeretett egy nagyharsányi lányba, Piroskába, el is vette feleségül, született is három gyerekük, majd az asszony meghalt viszonylag fiatalon. Marko, a horvát viszont közben annyira nagyharsányi lett, hogy a Piroska családja által örökölt, azelőtt mostoha sorsú, tornyos "udvarházat" kívül-belül felújította és panzióvá alakította, a torony belső falára 2010-ben került fel a nagyharsányi legenda.

A panzió egyik  termét  Piroska gobelinképei díszítik, a csupavirág kertben kis tó is van, a gyerekek elragadtatva bámulják a tavirózsák  alatt úszkáló aranyhalakat és a négy jókora, színes (valódi) békát, míg mi borokat és borkorcsolyákat kóstolunk (lehetne a pincében is, de inkább a teraszt választjuk) vagy  Marko segítőjével, Miklóssal beszélgetünk. De kerül udvarias sünmalac vagy barátságos szomszéd cirmos is: mindkettő megvárja, hogy megsimogassuk, csak utána kocog tovább.  Ha itt laknánk, lenne finn és infraszaunánk, kicsi konditermünk is a szálláshoz: csudás az ember, ha gyászmunkából ilyen szépségeket alkot. Ha Nagyharsányban vagy Villányban jártok, térjetek be megnézni a festett tornyot a virágos kerttel, amúgy a borokat is megfizethető áron mérik hozzá, a kulen pedig kifejezetten különlegesség itthon.

Festették az ördögöt a falra

A nagyharsányi menyasszony legendája, avagy Rózsi néni, a történeti forrás

Mi nem az Aralica-ban lakunk: a Katlan idejére, aki ismeri, jó előre foglalja már (nem drágább, mint a falusiak szobái), ám ahol lakunk, az is a "hely szellemének" része. Szállásadónkat, Rózsi nénit ugyanis a Katlan szervezői jól ismerik:  tősgyökeres nagyharsányi, valamikori néptáncos és versmondó, amúgy többszörös nagymama, akinek történetei hozzájárultak az Ősi pajtában előadott színdarab, a Nagyharsányi menyasszony dramaturgiájához.

Az előadás elvileg sorszámos, gyakorlatilag mindenki befurakszik aki akar, a sorszámosoknak még kerül ülőhely is a padon. Az Aralica-ban megismert hegyet szántó ördög legendája (aminek másik változatát Parti Nagy Lajos tollából olvashatjuk a nagyharsányi központban) ismét előkerül: az ötvenes évek elején játszódó darabban épp ezt adnák elő a falusi színjátszók, ám az élet csúnyán közbeszól.  A Harkát (a szép lány, akit feleségül venne az ördög) játszó lányt valóságban is megkívánja az ördög, aki abban az időben párttitkárnak álcázza épp magát: apja neki ígéri, hiába szerelmes a lány a darabban szintén játszó szegény falusi legénybe. A valóságban nem kukorékol időben a kakas, nincs happy end: a színjátszókört a Párt betiltja, a lány a kényszerű házasság elől a halálba menekül,  a szerelmes fiú realistább: megkéri a vagyonosnak számító hentes csúnya lányát. Hogy a faluban megmaradnak-e így a bányász munkahelyek, aminek fejében a Julcsi nevű lány apja a lányát a párttitkárnak ígéri, arról már nem szól a fáma, az ördög, az ördög, de sok alakzatban szaladgál itt körülöttünk. Ilyen világ vót, így történt, kommentálja Rózsi néni, nyitott koporsó volt, látszott a Vilma (akit a darabban Julcsinak hívnak) nyakán a kötél nyoma, láttam a saját szememmel.

A nagyharsányi menyasszony - k2 színház

Rózsi néni (és még sok falusi társa) magáénak érzi a fesztivált: elmegy a megnyitóra, néhány előadásra is, ismer szervezőt, színészt, a helytörténeti kiállítás szervezőjét.  De van nála Nagyharsány történetéről könyv, azt is olvashatjuk esténként. Nincs azonban folytatása a lokálpatriotizmusnak: férje, fia meghalt, lánya, unokái már máshol élnek, a nagymama itt maradt a nagy házban a kiskutyával.

...valaki útravált belőlünk

A Katlanhoz nagy nevek csatlakoztak anno, van, aki köztünk van még, van, aki már csak telefonon küldi üdvözletét, mint Törőcsik Mari, és van, akire már csak emlékeznek a hátrahagyottak, mint az öt éve elveszített Cseh Tamás. Augusztus hetedike afféle Cseh Tamás-emléknappá vált,  a zsúfolt, levegőtlen iskolai teremben megdöbbentően hiteles diákszínjátszók adtak elő a Mélyrepülést, aztán a templomba átcsattogva Kátai Zoltán idézte meg Tamást, aki pedig az együtténeklésbe is beszállt, az bónuszként utána nézhette az isten tudja hány darab, színes, égbe szálló léggömböt.  

A jobbik részem

A Katlanon mintha félrehúzta volna az ország a mostanában oly gyakran elém kerülő, ellenszenves álarcot, a közönyös, buta, agresszív, hamis maszkot, a harmadik napon tűnik fel, hogy senki se idegesít (a saját kölkeim néha kivételek) és senki sem agresszív, kivonva ettől belőlem is az agresszivitást. Mintha valami nagy "alkotótáborba" kerültünk volna, lehettél bárki a terület határán kívül, itt minden további nélkül csusszanhattál bele a "művész" vagy a "gyerek" jelmezébe, kezdhettél el spontán játszani, zenélni, festeni. "Elsőnek a csíkos trikók fogynak el, amit a szervezők-közreműködők hordanak az elején, itt mindenki színész meg Bérczes akar lenni" - kommentálja a katlanos pólókat, szatyrokat árusító nő, én alapjában véve nem akarok Bérczes lenni, csak benéztem az időjárást, és emiatt elfogyott a tiszta trikóm, egy ördögös pont jó lesz.

Nem, nem láttunk sajnos fényfestést, nem jutottunk el "közmunkás faluturistának" Kisharsányba (aki volt, az állítólag halálra röhögte magát), nem láttuk a Toldit, a Kilencediket, Tompos Kátyát, de életünkben először láttunk olyan darabot, aminek társszerzői, társrendezői és előadói  a saját gyerekeink. "Mondok egy találós kérdést, ha megfejted, visszaadom az íjat! Négy lába van, asztal, de nem szék!" Ezt a már-már Monty Python-i magasságokban szárnyaló mondatot a Nagy követte el a csúszda tetejéről (mint várvédő Hermione Granger), én meg, miután kivihogtam magam, eltűnődtem, rendben van-e, hogy ilyen ritka, hogy az énünk e része szabadon megmutatkozhat.  És tényleg: a többi csatornahidacskára, ami nem Nagyharsányból vezet Villányba, azokra miért nem festenek egzotikus, színes macskát, melynek száján át csordogál el a víz?

Nem vagyunk normálisak, ezt visítottuk a megnyitó végén.  Ugyanmá, épp most voltunk azok.

 És itt még néhány szuper kép, nekem legalábbis nagyon tetszettek.

Vakmacska