A történetem ott kezdődik, hogy egy komoly lelki válság után (a férjem öngyilkossága – gyógyíthatatlan betegsége miatt, bőven 30-on alul!) elhagytam az országot, amikor az első adandó alkalommal felmerült a lehetőség a cégnél, ahol dolgoztam. Nem bírtam a múlttal szembenézni, egy időre bezárkóztam a munka világába, és abban sikert sikerre halmoztam (mi mást tudtam volna tenni?). Kétségbeesetten kerestem a helyemet és a megnyugvást. A férjemet nagyon szerettem, és rengeteget gondolok rá a mai napig. A döntését el tudtam fogadni az idő múlásával és leginkább egy jó pszichológus segítségével.

Korábban az a típus voltam, aki power womanként élvezi az életet a férjjel együtt, de gyermekre sosem vágytunk. Sem ő , sem én, külön-külön, de együtt sem. De most, évekkel és néhány ősz hajszállal (szerencsére természetes szőkeként tovább tudom őket titkolni) később lenyugodva és megállapodva, kialakítva a saját életemet, megtalált újra a Szerelem. Amiben én már egyáltalán nem bíztam, sőt, éltem világomat, mondván, nekem megadatott a férjemmel sok szép év kettesben, és ezt tőlem senki és semmi nem veheti már el, de én senkinek az érintésére nem vágyom már.

De... szerelmes lettem, es előjött az az érzés, ami belőlem, mindig, mindenkoron, más kislánykorom óta hiányzott. Én babát szeretnék, mégpedig tőle! Összebútoroztunk és összeházasodtunk. Ennek lassan három éve. Az első időkben, a pár hónapos rózsaszín felhő után is megmaradt az érzés: szeretnék egy kisbabát a második férjemtől. Ő egy fantasztikus fickó: amikor a kérdés először komolyan felmerült, és látta rajtam a baba utáni vágyat, mondta, ahogyan én érzem és szeretném, ő nagyon boldog lesz bármikor, ha igazi családdá válunk. Jó munkája van, amit szeret, sikeres, és már vágyik is az apaságra: rajongásig szereti az unokaöccsét, akivel már babakorban is nagyon jól elvolt (a munkája jellegéből adódóan sokszor volt a babával, ha a tesója megkérte, vigyázzon rá egy-két órára – persze tudom, joggal gondolhatjátok most, az nem 24 óra. Én viszont úgy voltam vele, egy kicsit ráérünk még, ez most egy változó élethelyzet (pszichésen is), beleugrottunk együtt egy újlakás-építésbe (hitellel megfejelve persze). Az első évben tehát abban maradtunk, hogy vizsgáltassuk ki magunkat, aztán hamarosan belevághatunk.

És erre mondta barát, barátnő, ismerős és ismeretlen, hogy „ekkora tragédia után mekkora mákod lett végül”, gyakorlatilag mindenki örült, és az én családom is hozzászokott a gondolathoz, hogy Magyarországra nem fogok visszaköltözni (így is megvisel egy csomó helyet viszontlátni az első férjem miatt).

Elsőre úgy tűnt, minden rendben van, a férjemet egy korábbi betegség miatt amúgy is gyakrabban monitorozták, de mindent jónak találtak. Azonban kettőből kétszer elvetéltem, és a  „zűrös múlt” okán beutaltak a pszichiátriára. Nem pszichológushoz, nem terapeutához, hanem egy nagyon komoly pszichiáterhez, aki gyorsan rávezetett, hogy én bizonyára „görcsösen akarok teherbe esni”, de a „múlt feldolgozása”, illetve fel nem dolgozása miatt ez nekem nem megy, és mindaddig (??!!) el fogok vetélni, amíg nem zárom le a múltat. A legszívesebben rádöntöttem volna az asztalt. (De mivel ráfoghatták a „pszichére”, nem vizsgáltak tovább. Erre én viszont akkor nem gondoltam.)

Egyrészről nem volt „görcsös akarás”, sőt, elsőre védekezés mellett estem teherbe, erre viszont azt mondta a nőgyógyász, hogy „annyiszor megesik, nők millióinál naponta”, és csak annyi történt, hogy a „túl pontos tesztek” a túl korai terhességet is megállapítják, „bezzeg az én időmben…” Őszintén, mit lehet ezzel kezdeni? Egy olyan nőgyógyásztól megkapni, aki fél évre előre tud időpontot adni új pácienseinek, de akkora szaktekintély, hogy sokan három órát vezetnek (egy irányban), hogy hozzá járhassanak, és mégiscsak ez a doki is nő, nem mellesleg huszonöt éves praxissal a háta mögött.

Ha most belegondolok, naiv voltam, hogy hittem neki és hülyén viselkedtem, hogy akkor nem mentem utána. Hát nem feltétlenül esik meg mindenkivel mindaz, ami velem megtörtént. Most itt vagyok, egy évvel később, és egy darab petesejtem sincs. Készülök a harmincadik születésnapomra, amit „titokban” szerveznek a barátaim, hatalmas bulival, és ugye ők azt remélték, hogy „erre az időre” én már simán terhes leszek (a férjem árulta el a nagy parti részleteit, mert nem akarta, hogy miután kiderült, sosem lesz gyerekünk, az idegkimerülés szélén „betaláljon“ a meglepetés, szép kis babaruhák gyűjteményében...

Sok családban babonából nem vesznek babaholmikat, amíg nincs úton a baba, az én családom is ilyen. Az itteni szokások pont ezzel ellentétesek. Elviekben lehetne ugyan donor petesejtem, de egy idegen petesejtet idegennek érzem, és ezzel nem tudok megbékélni, azon kívül most nem is vagyok alkalmas egy terhesség kihordására. A családban egyvalaki adhatna petesejtet, de ő túl idő, én meg nem szeretnék még és még több kockázatot.

A férjemmel rengeteget beszélgettünk, és arra jutottunk, hogy boldogok lennénk, ha lehetne egyszer kisbabánk: szeretnénk örökbefogadni. Itt, ahol élünk (annyira egyedi eset vagyok, hogy nem szeretnék több részletet megadni), eleve a külföldi, harmadik országbeli helyszíneket propagálják. Persze a megelőző pszichikai, stb. tesztek, felkészítő tanfolyamok, otthonlátogatás, stb. itt vannak a közeli nagyvárosban.

Első körben gondoltuk, miért is ne fogadhatnánk örökbe Magyarországról? Nos, a jelenlegi jogszabályok ezt nem engedik meg (mivel a férjem nem magyar állampolgár és nem élünk Magyarországon), csak ha értelmi fogyatékos vagy 12 évesnél idősebb gyereket (vagy testvérpárt) fogadnánk örökbe. Harmincévesen köszönöm, nem. (Volt olyan ismerős, aki egy szerencsétlen véletlen folytán megtudta a dolgot. Azt mondta, lelketlen vagyok, mert a saját születésű gyerek is lehet értelmi fogyatékos. Ez így is van, mi viszont egy gyermeket szeretnénk, és az az egyetlen kérésünk, hogy egészséges legyen és ha lehet, ne 12 éves.) Tizenkét éve én 18 éves voltam, ez számomra elképzelhetetlen, de nagyra becsülöm, aki erre vállalkozik.

Amikor két éve elkezdtem ezt a blogot olvasni (általában nem frissiben, mert munka közben nem tudok, ezért is nem szoktam hozzászólni a cikkekhez), nem gondoltam, hogy én épp egy ilyen posztot írok majd. Ti tudtok hasonló esetről? Néhány hét múlva szeretnénk elindítani az örökbefogadási eljárást. Ismertek esetleg olyan szülőpárokat, akik átmentek ezen? (Mi Vietnámot szemeltük ki, ahonnan, ha minden jól megy, 6 hónapos kortól lehet babát örökbefogadni.) Úgy néz ki, jó 1-1,5 éves út veszi ezzel kezdetét, de aztán reméljük, egy életre szóló kaland lesz. Minden információnak, konkrét tanácsnak örülünk.

Minekazilyennekgyerek

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?