A mi történetünk 2019.07.08-án kezdődött, amikor pozitívat teszteltem. Ezt nyilván mondani sem kell senkinek, teljes sokk, stb. A vizsgálatokon hála istennek minden rendben volt. Egy darabig eseménytelenül teltek a hetek. Kint élünk Ausztriában, az életemet egyedül a munkám keserítette meg. Vagyis inkább a főnökség.

Nyolc héttel a szülés kiírt dátuma előttig dolgozni kell, kivétel nyilván, ha baj van. Ezzel nem is lett volna baj, ha nem akarják rólam lehúzni a bőrt is. Ennek köszönhetően a 28. hét körül kisebb vérzéssel rohantam a nőgyógyászomhoz, aki ki is írt az utolsó pár hétre. Na, meg persze beköszönt egy jó kis GDM.

A cukorterhelésem nem lett jó, őszintén szólva elég rosszul éltem meg, hogy nem ehettem akkor, amikor akarok, és azt, amit akarok, de diétával tudtam rendezni, szóval nem kellett inzulin. Ennek ellenére az első ctg vizsgálat közben a kórházban közölte az orvos, hogy ha a betöltött 40. hétig nem indul meg, akkor bizony indít. Fohászkodtam, hogy ne kelljen.

A következő időpontom a szülés napjára esett, 2020. március 8. Természetesen szülésnek jele sem volt, viszont most másik orvos volt, aki úgy gondolta, hogy ő még várna, és két nappal későbbre adott időpontot. 2020. március 10. hajnali 2 körül megkezdődött a pisimizéria, 10 percenként mentem. Akkor már éreztem mensiszerű görcsöket, de gondoltam, jósló, és majd elmúlik. Nem múlt.

Reggel ismét ctg. A gép is mutatta a fájásokat, gyengék és rendszertelenek, méhszáj 2 cm. Mondták, hogy mehetek haza, mert ebből max. holnap lesz baba. Ekkor írtunk délelőtt 11:00 órát. Így is tettünk, hazamentünk, ám előtte meglátogattunk egy ismerőst. Olyan 13:30 fele értünk haza.

Anyukám otthon várt, párom elment boltba bevásárolni, hogy főzzünk valamit a bulira, ha esetleg beindul. Természetesen fel óra múlva fel kellett hívnom, hogy azonnal jöjjön haza. Egyik pillanatról a másikra erősödtek a fájások és 5-3 percre rendeződtek. Taxi - kórház - szülőszoba. Olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem fogtam.

Behelyezték a kanült, megvizsgáltak, és a méhszájam még mindig 2 cm volt. Egy darabig figyeltük a baba szívhangját, majd jött a jó kis beöntés. Komolyan mondom, az egész szülés alatt az volt a legrosszabb. Nagy nehezen túléltem, aztán csak sétáltam-sétáltam, már csillagokat láttam a fájdalomtól, de csak azt mantráztam magamban, hogy a gravitáció segít.

Egy fél óra múlva benézett a szülésznőm, aki közölte, hogy hoz fájdalomcsillapítót, mert uuuramisten, ez még nagyon sokáig fog tartani, tekintve, hogy egy órával ezelőtt csak 2 cm volt a méhszáj, ami ugye reggel óta ugyanabban az állapotban van. Nagyon nem nyugtatott meg, viszont nem engedtem semmiféle fájdalomcsillapítást, ezért csak valami homeopátiás infúziót hozott, amitől majd lesz erőm.

Vissza az ágyra, figyeljük a baba szívhangját, a hajam tépem a fájdalomtól, sikítani tudnék, de nincs erőm. Aztán egyszer csak megváltoztak a fájások. Nem kellett sok idő, mire rájöttem, hogy ezek a tolófájások. Szóltam a páromnak, aki mellettem állt, hogy hívja a szülésznőt, mert jön a baba. Annyira bele beszélték ezt a sokáig fog tartani és csak reggel lesz baba dolgot, hogy a válasza kimerült annyiban - ez még nem lehet az - és állt tovább. Én meg mondtam magamnak, hogy ja, lehet, hogy tényleg én vagyok a hülye.

Hittem ezt 2 percig, mert ismét jött egy. Akkor már azért elküldtem melegebb éghajlatra szegény embert, hogy ha nem hoz ide valakit most, akkor megölöm. Jött is a szülésznőm, nevetve csattintotta fel a gumikesztyűt és közölte, hogy ez még biztos nem az, de azért biztos, ami biztos megnéz. Pár másodperc múlva egy igen meglepett felkiáltás jött, hogy hoppp, mégis az. Szerintem jobban tettem, hogy magamban tartottam, amit gondoltam akkor.

Innentől kezdve igazából pár pillanatra emlékszem. Az első az, hogy nem volt idő felszerelni a lábtartókat, ezért az egyik lábam a szülésznőmön, a másik lábam az orvosomon volt. Három nyomást követően 18:54 perckor megszületett a kisfiam 3580 g-mal és 49 cm-rel. Mondjuk repedtem tokától bokáig, viszont abból semmit sem éreztem.

Ezt követte 40 perc stoppolás, és mivel nem végeztek gátmetszést, így az érzéstelenítő injekciókat is utána kaptam. Hat, nem volt kellemes, ráadásul volt, ahol elfelejtett leérzésteleníteni, és mindent éreztem, de ekkor már csak a kisfiamra tudtam figyelni, aki ott feküdt a mellkasomon, és csak csodáltuk az apukájával együtt. Voltak olyan pillanatok, amikor azt hittem, nem élem túl, de ezerszer újra csinálnám, és alig várom már a kistesót.

E.

Olvass még gyors szüléstörténeteket!

Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam

Rekordidő alatt szültem meg a kislányomat

A kórház ajtaja előtt született meg a kisfiam