Olvasni? Nem olvasni? Mit olvasni?

Te mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre? George Bernard Shaw erre a kérdésre egyszer azt felelte, hogy öt üres könyvet. Ez is megoldás lehet, ha az ember megfelelő kreativitással és tehetséggel, valamint egy íróeszközzel vetődik egy lakatlan szigetre, az emberek többségének azonban „csak” az olvasás öröme adatott meg.

Mégis, ha el kellene döntenünk, hogy melyik kedvencünket is vinnénk magunkkal, nem kisebb nehézséggel néznénk szembe, mintha saját magunk vetemednénk írásra. Minden olvasmányunk hozzátesz valamit személyiségünkhöz, fejlődésünkhöz, és minden megnevezett „kedvenc” könyvünk ugyanennyire árulkodik is rólunk. Nem egyszerű dolog tehát kiválasztani azt a néhányat, ami meghatározza az életünket.  És bár igazán megérteni és befogadni egy könyvet talán csak felnőtt elmével lehet, nem szabad figyelmen kívül hagynunk gyerekkori olvasmányainkat, amelyek kialakították ízlésünket, érdeklődésünket.

Nem tudom megmagyarázni, miért is érzem szent küldetésemnek, hogy a lányom szeressen olvasni. Nyilván az én fanatizmusomnak köszönhető, hiszen jómagam imádom a könyveket. Az olvasás kikapcsol, feltölt, szeretem a papír illatát, érintését, hangját. Az uram a hülyéknek járó elnézéssel figyelget, ahogy újabb és újabb (számomra) klasszikus könyvet veszek a gyereknek, akit ezek egyelőre csak azért érdekelik, mert apró pici fecnikre lehetne őket tépkedni, majd jóízűen megenni, ha egy pillanatra levenném róla a szemem. Ennek ellenére minden nap a kezébe adom őket: fogja, szokja, ízlelje. Bár egyelőre még a keménylapos, egy oldalon kutya-cica-maci-csacsi lapozóknál tartunk, de földöntúli büszkeséggel tölt el, ahogy ül a földön, ölében a könyv, és negyedórákat magyaráz a cicának és a nyuszinak.

Mostanság órákat töltök internet előtt, antikváriumok, könyvkereskedések oldalait böngészem, keresem (a nosztalgia kedvéért) pont azokat a kiadásokat, amelyek gyerekként nekem is megvoltak. Úgy gondolom, ezek a könyvek időtállóak, a lányomat ugyanúgy elvarázsolják majd, mint anno engem. Minden megvásárolt darabbal úgy jövök haza, hogy remélem: értékelni, szeretni fogja.

Viszonylag korán, ötévesen már folyékonyan tudtam olvasni, hatévesen íratott be anyu könyvtárba, előttem pedig egy új világ nyílt meg. Első könyveim, amiket már önerőből olvastam, még mesék voltak. Zelk Zoltán, Weöres Sándor versei, a Hetvenhét Magyar Népmese, a Grimm fivérek, Bálint Ágnes, Marék Veronika, Benedek Elek történetei mind-mind szerepet játszottak abban, hogy később is örömmel vettem a kezembe könyveket. Elvarázsoltak a mesék, királylány voltam, meg elrabolt hercegnő a vártoronyban, manók, koboldok voltak a barátaim, és már ekkor tudtam, hogy a herceg egyszer igenis el fog jönni, lesz fehér lova, elvisz a kacsalábon forgó palotájába, gyerekeink születnek és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

Azután ott voltak Csukás István meséi, Mirr-Murr, Pom-Pom történetei. Ezek a könyvek felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt szórakoztató olvasmányok, a mai napig szívesen olvasom őket. Nemcsak a kalandok és próbatételek izgalmasak, de a nyelvi humor, a figurák és a helyzetkomikum is lebilincselő. Hősei nem szuperhősök, hanem a termékeny gyermeki fantázia teremtményei. Nem szabad elfelejtenem Lázár Ervint sem, a Négyszögletű Kerek Erdőt, ahol nagyon sokat játszottam Dömdödömmel, Vacskamatival, Mamintivel, a kis zöld tündérrel és a többiekkel, és amiből megtanultam, milyen az igazi barátság, a segítőkészség. Csupa közhely, de amik talán annyira hiányoznak a mai életünkből. Ezt a könyvet is, ahogy Lázár Ervin többi, felnőtteknek szóló művét is a mai napig rendszeresen újra olvasom, megunhatatlanok. Mint Exupéry Kis hercege, Erich Kästner Két Lottija, Repülő osztálya, Andersen meséi, és még sorolhatnám a végtelenségig. Ebben az időszakban találtam rá Janikovszky Évára is, aki olyan érzékenységgel és empátiával írt gyerekeknek, mint (ahogy az később kiderült) felnőtteknek is, könyveinek bája, humora, őszintesége ellenállhatatlan, minden írásából süt a gyerekek, az emberek, az élet szeretete, ami engem már gyerekkoromban elbűvölt.

Aztán ifjúságom kezdetén, körülbelül 12 évesen előkerültek a kalandregények, ami egy igen élénk fantáziával megáldott lánynak (vagy fiúnak) maga a szabadság. Minden sorban ott lovagoltam Winnetou vagy Vadölő oldalán, együtt hajóztam a Duncanen Verne hőseivel Grant kapitányt keresve, együtt fedeztem fel Robinsonnal a magányos szigetet, együtt harcoltam Timurral és csapatával az igazság és a szegények védelmében.

Nagyjából ebben az időben fedeztem fel azt az írónőt, aki azóta is a legnagyobb kedvenceim közé tartozik, és aki véleményem szerint a világirodalomban is bárhol, bármikor megállná a helyét. Szabó Magdáról van szó és (olvasási sorrendben) három könyvéről: az Álarcosbálról, a Születésnapról, és az Abigélről. Mind a három könyv példát mutat emberségből, barátságból, és nagyon szemléletesen írja le, hogyan lesz a három önző, felelőtlen kislányból, Boros Krisztinából, Illés Boriból és Vitay Ginából érett, fiatal lány, akiket már nem csak saját gondjuk-bajuk foglalkoztat, hanem odafigyelnek a környezetükre, felelősen gondolkodnak családról, barátokról, társadalomról. Megtanulnak úgy élni  a világban, hogy észreveszik és tisztelik a maguk körül élő embereket. A történetek szerkesztése, stílusa lebilincselő, megható, az Abigél néha krimibe illő fordulatai pedig egyenesen izgalmasak. És, bár a könyvadaptációk általában nem hozzák azt az élményt, amit egy-egy adott mű olvasása után várok, a kitűnő színészeknek, a szereposztásnak és a kiváló rendezésnek hála, a könyvből készült film is zseniális alkotás. Itt megjegyzendő, hogy a film forgatókönyvírója szintén Szabó Magda volt.

Ha már a könyvadaptációknál tartunk, szintén ehhez a korszakhoz köthető egy másik kedvenc felfedezése is. A televízió nagyjából ebben az időben tűzte műsorra az Amatőr Természetbúvár című sorozatot, és én először hallottam Gerald Durrell nevét. Először elolvastam a Természetbúvárt, majd a Családom és egyéb állatfajtákat, majd szépen sorban, egymás után szinte az összes megjelent Durrell-könyvet, ennek hatására el is határoztam, hogy állatkertben fogok dolgozni, és egész életemet az állatok megmentésének és megismerésének fogom szentelni. Ez az elhatározás azóta elmúlt, de az állatok és a Durrell-könyvek iránt rajongásom azóta is megmaradt.

Na, szóval, ahogy újabb és újabb kedvencre bukkanok rá virtuális barangolásaim során, elgondolkodom azon, hogy nem kellene-e hagynom, hogy saját maga fedezze fel ezt a világot, ahelyett, hogy mire nagyobbacska lesz, egy kész könyvtárat alakítok ki neki? Hiszen engem is hagytak kibontakozni, ésszerű keretek között nem igazán voltak korlátok, aztán nem is tévedtem túl sokszor mellékvágányokra. De azóta eltelt harmincegynéhány év, új idők új hajnala, olyan meséket látok, hogy a hátam borsódzik. És most nem a felnőtteknek, vagy kamaszoknak szóló anime sorozatoktól beszélek, hanem célirányosan kicsi gyerekeknek írt-készített mesékről, ahol vagy a képi világ megdöbbentő, vagy a történet végtelenül bugyuta. Kell-e nekem nosztalgiáznom Mazsolán és Tádén? Vagy a Vízipókon? Vagy a Kisvakond kalandjain? És még sorolhatnám. Mert valóban, a digitális 3D technológia világában Füles Mackó, vagy a Futrinka utca nem túl látványos, de azért Morzsa bácsi és Cicamica talán még ma is tudna örökérvényű tanácsot, útmutatást adni a gyerekeinknek. Vagy a „mai gyerekeknek” már más tanulságokra, tempóra, irányra van szükségük? Mindenesetre, amíg ezt eldöntöm,  továbbra is megveszem azt, amiről úgy gondolom, hogy érték, hogy örökzöld, hogy előrevisz és személyiséget formál és megnevettet és elgondolkodtat. Aztán. hát bízom a legjobbakban.

prozi