Örömmel látjuk, hogy egyre több férfi, apuka osztja meg gondolatait, érzéseit velünk és az olvasókkal. (Biztatunk erre másokat is.) Fogadjátok szeretettel Ross the Wizard írását az apaságról.
Mindig ugrattam B-t, a páromat, hogy ha valaha is gyerekünk születik, mindenképpen veszek majd a babának egy távirányítós kisautót, mert az olyan jó móka. És persze amíg elég nagy nem lesz a büdöskölke, majd én játszom azzal az autóval. Ennek fényében a hideg rémülettel vegyes döbbenet futott végig rajtam, amikor 2008 január legelején, munka után hazaérkezve egy távirányítós kisautót találtam az asztalomon, rajta egy cetlivel: "Apunak".
Őszintén megmondom, az első 5 másodperc a pániké volt. Hogyazatejóég most akkor ezt hogy? Tényleg az, amire gondolok?? Úristenúristen, apa leszek?? Én?? Most? Máris? Igenigen, tudom hogy terveztük, akartuk, de akkor most tényleg?? Nem kéne várnunk még drágám egy kicsit? Ja hogy ezt most már kicsit késő kérdezni? Vagy most akkor mivan? Rémülten cikáztak a gondolataim, közben B. meg csak állt ott velem szemben, gyönyörűen, magában csendben mulatva.
Az 5 másodperc elmúltával hirtelen elmondhatatlan boldogság tört rám. Apa leszek! Én!!! Énénén, én!! Igen, apa leszek!! Nem érdekelnek a félelmeim! Akarom! AKAROM!! AKAROM !!!! Apa akarok lenni!! Istenem, de csodálatos !!!
Fogalmam sem volt arról, mi vár rám....
B-ről azt kell tudni, hogy atlétanő, imád futni. Élete a mozgás, ha hetente "csak" négyszer ment ki edzeni, már panaszkodott, hogy kevés. És akkor egy ilyen nőnek egyszer csak azt mondta a nőgyógyásza, hogy "Tessék kérem leülni, nincsenek jó híreim. Most akkor két út lehetséges. Befekszik a kettes női klinikára, és csak akkor kel fel az ágyából, ha már nagyon kell vécére mennie, vagy pedig pár nap alatt elvetél a méhfalon található vérömleny miatt. Kérem, döntse el, mit akar."
És B. eldöntötte. Mint egy varacskos disznó ment előre, leszegett fejjel. Akarta azt a gyereket. Nagyon.
Tíz hét kórház következett. Minden áldott nap reggel és este, munka előtt és után bementem hozzá, átmasszíroztam a zsibbadt alélt végtagjait. Sokat viccelődtünk, valahogy tartottuk egymásban a lelket. Mindig mosolygott. Harcolt. "Anyuka vagyok. Hát nem fura?" - kérdezte. Pisilni kelt föl, és zuhanyozni. Az akaraterő nevű tantárgyból igen magasra tette a lécet.
Áprilisban hazaengedték, felszívódott a vérömleny, csoda történt. "Ez a baba nagyon akar élni, pedig semmi esélye sem volt" - mondták. "Semmi esélye sem volt? Nulla?" – kérdeztem rémülten. Fejcsóválás, majd jött a válasz: "Semmi. Semmi..."
Mi jöhet még? Egy jó munkaajánlat nekem. Hol? Persze hogy külföldön. "Hét hónapos projekt. De kéthetente hazajöhet, ugye vállalja?"
Megvitattuk, elemeztünk, számolgattunk, majd vállaltam. A pénz, amikor kevés, nagy úr. A terhesség maradék, hátralevő része többé-kevésbé nyugodtan zajlott, B. hasa nőtt, én pedig Németországból vágyakoztam haza. Kéthetente konstatáltam, hogy hujjj, de nagyot nőtt az a pocak. Rohadtul keserves időszak volt.
A kinti nagyfőnök egyszer csak félrehívott. "Hallom, várandós a feleséged" – mondta. "Na, ide figyelj, mesélek valamit. Amikor az első gyerekem született húsz éve, épp külföldön voltam egy projekten, és az akkori főnököm nem engedett haza a születésére. Sose bocsátottam meg neki! Csak fogd be a szád és hallgass. Ha a feleséged szól, hogy itt az idő, te húzol haza mint a vadlibák, érted? Érted? Nem érdekel, hogy. Ha kell, business class repjegy, ha kell, kocsibérlés, ha kell, teleportálás, a cég fizeti. Ott leszel mellette, amikor kell, és kész." Csendben leesett az állam, és csak bólogattam.
B. a terhesség vége felé közeledve már megint kórházban volt, rohamosan fogyó magzatvíz és keringési problémák miatt, de ezúttal nem tudtam mellette lenni. Ez sem volt könnyű időszak.
Az egyik nap épp ebédelni indultam délben a kantin felé, amikor csörgött a telefonom. B. volt az, enyhén remegő hanggal. "Most jövök az ultrahangról, haza tudnál jönni?" – kérdezte. "Persze, drágám, mikor?" Közben átsuhant rajtam, hogy ha kell, a következő hét közepére könnyedén haza tudok menni. Jött a villámcsapás: "Még ma el kellene indulnod. Holnap reggel kilenckor császármetszés... Nagyon fogy a magzatvíz, hirtelen leromlott a vérkeringés, még mindig farfekvéses a gyerek, csinálni kell valamit, de gyorsan. Ugye itt leszel...? Legalább próbálj meg hazajönni!"
Két perccel később, Lufthansa, telefonos ügyfélszolgálat, igen erőteljes szívdobogás.
"Jó napot kívánok, T. városából telefonálok, még ma haza kell mennem, holnap szül a feleségem."
"Értem, kérem, várjon egy kicsit, megnézem." Némi szünet után pedig életem egyik legszebb mondatát hallottam: "Három óra múlva indul egy járat Luxemburgból, el tudja érni?"
Elértem.
A másnap reggel egy nagy massza, alig emlékszem rá. Anyuéknak nem is szóltam, hogy mi lesz, azt sem tudták, hogy hazajöttem, nem akartam, hogy feleslegesen izguljanak. Hulla fáradtan, kevés alvás után, de nagyon bátornak mutatkozva betrappoltam a klinikára B-hez. Dr. D'Artagnan, az orvosunk vidáman fogadott, én pedig próbáltam úgy tenni, mint aki nem most pisilte épp szét a nadrágját. "Ez egy műtét lesz, az apuka nem lehet jelen, de a műtő melletti szobában megvárhatja a végeredményt."
Betolták a műtőbe B-t, én pedig ott maradtam a gondolataimmal: "Jól van, csak nyugodtan, akkor most apa leszel. Csak ügyesen! Ne parázz, minden rendben lesz." És közben persze hogy paráztam. Teltek a percek, azt sem tudtam, mit csináljak. Leültem. Felálltam. Leültem. Felálltam. Egyedül egy furcsa, fertőtlenítő-szagú szobában, minden neszre ugorva, jajajaj, biztos most veszik ki a babánkat, jaj csak B. jól bírja, úúúúú, a gerincébe fognak döfni egy hatalmas tűt, ááááááááá, brrrrrr...
Egyszer csak nyílik az ajtó, berobban egy nővérke és elkezd hadarni valamit, de azt sem tudom, mit... Hoz egy kicsi szuszogó csomagot, lelkes, hadonászik, én pedig lassan felfogom mit is hallok: "Tíz per tízes Apgar, ilyen koraszüléssel, ki gondolta volna, most nézze meg, hát nem gyönyörű? Kislány! Jaj, apuka, üljön már le, maradjon nyugton, mindjárt a kezébe adom!"
Leülök valahogy, várom, megkapom. Csak fogom, mint egy törékeny kristályvázát, és bámulom. Kislány. Vöröseslilás fej, ráncos, magzatvíz áztatta test, az egész olyan... Filmszerű. Akadozó hangon mondom neki: "Szia R, én vagyok az apukád. Haverok leszünk, ugye?" Kinyitja a kis szemét, mocorog, szuszog, elhelyezkedik a kezemben, majd – Istenemre, tényleg így volt – azt mondja: "Höhö." Mintha csak deklarálta volna, hogy megérkezett. Az arca képe örökre beleégett a memóriámba. Gyönyörű.
B-t tolják ki a műtőből, odarakom hozzá a babát egy percre, összebújunk hármasban. Mindenki sír. oké, nem mindenki, a kórházi személyzet nem, csak mi hárman.
Van az a mondás, miszerint egy férfi addig nem tudja, mi az igazi szerelem, amíg nem születik egy lánya. Ezzel azért nem teljesen értek egyet, de rohadtul van benne valami. A születése óta több mint három év eltelt, és van egy csodálatos kis tündérünk. Egy angyal és egy oroszlán egy személyben, olyan akarattal és erővel, hogy felnézek rá. A bölcsis nevelőnője azt mondta róla, hogy 30 éve van a pályán, de ilyet, mint ő, még nem látott. "A kis szerelmem", mindig így hívta. Emlékszem, azért nem ment egyből ilyen könnyen a dolog. A bölcsis beszoktatás ideje alatt R. jó pár napon át délben ebéd után állva aludt el, mert nem volt hajlandó lefeküdni. Nem sírt, hanem mérgesen ordított. Ha kellett, két órán át, folyamatosan, nem lankadva, erőből.
Harcos, pont, mint az anyja. Szerintem ennek köszönheti az életét, hogy már a méhen belül is harcolt. Kapaszkodott, és nem adta föl.
Sorolhatnám még, milyen is ő, vég nélkül. Nem volt még kétéves (!) amikor már tízig számolt, pár hónappal később pedig már ismerte az összes betűt. Senki sem erőltette rá, ő maga akarta megtanulni. Ha csokit kap – és nem kap sűrűn – az első kérdése mindig az hogy "Kérsz te is?" és rögtön megfelezi az adagját. Rettentő okos, csupa szív, önzetlen teremtés.
De egyáltalán nem ez a lényeg. Hanem hogy mindig nevet. Mindig. Ha valahova belép, varázsütésre megtölti a szobát a vidámság, a boldogság, az elevenség, a jókedv, az élni akarás, a kacagás. Egyszerűen csak jó vele.
És milyen is apának lenni? Ffffff... Valóban átkapcsolnak egy kapcsolót az agyadban, teljes agymosás. Ölsz érte és meghalsz érte, ha kell, kérdés nélkül. Tényleg. De az igazi kötődés nem jön azonnal, annak ki kell alakulnia. Egy nő a testét adja a babájának, együtt ver a szívük, természetes, hogy összhang van köztük. Egy férfinak a kezébe adnak egy kis valamit, hogy "Tessék, itt van a gyereked." És az elején igazából nem tud vele mit kezdeni. El kell telnie egy kis időnek, mire kialakul a kapocs. Nekem hat hónapba tellett, de onnantól kezdve exponenciális szerelem. Csodálatos, vég nélküli, mindent elsöprő, magával ragadó vulkán-szerelem.
...
Szűk másfél évvel R. születése után, 2009 év vége felé, munka után hazaérkezve egy távirányítós kisautó várt az asztalomon, rajta egy cetlivel: "Apunak".
Az első 5 másodperc a pániké volt, és bizony fogalmam sem volt arról, mi vár rám.
De most már tudom.
Egy harcos kisfiú.
Ross the Wizard
